Izrael 75. születésnapját megelőző tömeges tüntetések egy évszázados kérdést elevenítettek fel, amely most választ követel: Izrael egy zsidó állam vagy egy állam a zsidók számára?
„A kormánykoalíció által javasolt igazságügyi reformokra válaszul kirobbant tiltakozó mozgalomnak nem lesz könnyű, ésszerű vagy racionális vége” – írja Liel Leibovitz, izraeli születésű, amerikai újságíró a Tablet hasábjain.
Leibovitz, aki az ünnepet Izraelben töltötte leírja, hogy a vita már nem az igazságügyi reformról szól.
„A kormány ígérete, miszerint ideiglenesen leállítja a törvényhozást, és összehív egy széles körű bizottságot, amelynek feladata, hogy Herzog elnök felügyelete alatt kompromisszumot találjon, alig vált be a tüntetőknél, és az ellenzék egyik jelentős tagja, a Munkapárt már ki is lépett a tárgyalásokból. Az utcára vonulástól nem térítette el a kollektív figyelmet a pészahkor elkövetett borzalmas terrortámadások sorozata sem.
Ami most Izraelben zajlik, az a politika területéről a metafizika területére lépett, ami azt jelenti, hogy a kompromisszum nem lehetséges. Ehelyett napról napra hangosabbak és élesebbek a viták, és az ellenségeskedés mindenütt látható”
– jelenti ki Leibovitz.
A szerző szerint a vita nem is Netanjahuról szól már, vagy hogy lesz-e két állami megoldás.
„Nemcsak Izrael, hanem a cionizmus jövőjéről is vitatkoznak, annak a csodálatos mozgalomnak a jövőjéről, amely egy évszázad alatt kiszabadította a zsidókat a rabszolgaság házaiból, visszavitte őket őshonos hazájukba, megtanította őket a szuverenitás varázslataira, és elősegítette, hogy kicsiny nemzetük a harcedzett gyengéből globális nagyhatalommá váljon. És ennek eredményeképpen ez szigorúan zsidók közötti ügy, amely az évezredes zsidó kiválasztottságot szembeállítja az univerzalizmus ígéretével, amelyet egykor a katolikus egyház, majd a felvilágosodás, most pedig a technokrata politika testesít meg, amely egyesíti a civilizált jobboldalt és a progresszív baloldalt a fejlett országok klubjában, amely – egyre nagyobb fenntartásokkal – Izraelt is felveszi tagjai közé.
Ez egy olyan harc, amely nem fog gyorsan véget érni, és nem is fog kompromisszumra emlékeztető módon véget érni, mert egy olyan központi kérdésről van szó, amelyre még az ország bátor és előrelátó alapítói is elkerülték a választ.
Az izraelieknek most el kell dönteniük, hogy zsidó államot akarnak vagy egy államot a zsidók számára.”
A szerző meg is adja az elméleti hátteret a vitához.
Az első gondolkodó, akit idéz az a kritikus és esszéista Asher Zvi Ginsberg, ismertebb nevén Ahad Ha’am, aki 1888-ban azt állította, hogy a zsidók tömegeinek Eretz Jiszráélbe való bejuttatása önmagában kevés eredményt hozna. „Ha a zsidók nem hoznak létre egy erős zsidó kultúrát – írta -, az önrendelkezési kísérletük csak egy újabb diaszpórát fog eredményezni, amely még tragikusabb lesz, mert az Ígéret Földjének szent talaján vert gyökeret. Izraelnek – vonta le a következtetést – spirituális központtá kell válnia, olyan állammá, amely nem hasonlít senki másra a Földön.”
„A mai tiltakozók számára még a határozottan világi Ahad Ha’am válasza is inkább fenyegetésnek, mint ígéretnek hangzik. Késő este egy tel-avivi járdaszéli kávézóban megkértem a 15. hetükbe lépő tömeges tüntetések egyik vezetőjét, hogy ossza meg velem Izrael jövőjéről alkotott elképzelését. Nem volt hajlandó név szerint nyilatkozni – a mozgalom vezetői nem szívesen beszélnek arról, hogy ki mit szervez, vagy ki fizeti őket -, de szívesen válaszolt a kérdésemre.
„Azért vagyunk itt, mert azt akarjuk, hogy ez egy normális állam legyen, érti?” – mondta – „mint az Egyesült Államok, Franciaország vagy Németország. Nem akarjuk, hogy ezt az országot átvegyék azok a fanatikusok a szakállukkal és a vallásukkal” – számol be a beszélgetésről a szerző.
A második gondolat jóval modernebb. „Izrael meghatározó politikai küzdelme – érvelt Ben Haim 2022-ben – nem a jobb- és baloldal, sőt még csak nem is a vallásosak és a világiak között zajlik, hanem az Első és a Második Izrael képviselői között. Ben Haim elemzése szerint az Első Izrael az ország hagyományos elitjét, a nagyrészt szocialista és nagyrészt askenázi miliőt foglalta magába, amely Izrael létrejöttét irányította, míg a Második Izrael Izraelhez az izraeli mizrahi zsidók (közel-keleti és észak-afrikai zsidóság) és a növekvő ortodox lakosság tartozott. Miközben a két Izrael bármeddig is létezhetett egymás mellett ugyanabban a politikai testben, valójában alapvetően különböző és ellentétes entitások voltak.
„Az Első Izrael a sikert azzal mérte, hogy mennyire hasonlít a Nyugathoz, ami a nagy részvénykibocsátásokban és a Netflix-üzletek ünneplését jelentette. A Második Izrael felismerte, hogy nagyon is a Kelet terméke, ami a család, a hagyomány és a nemzet megduplázását jelentette.
Az Első Izrael számára a zsidó értékek csak addig voltak elviselhetőek, amíg nem ütköztek a kozmopolitizmus diktátumával; a Második Izrael számára a demokrácia csak egy másik neve volt azoknak a kompromisszumoknak, amelyeket a judaizmus a legmérsékeltebb és legnyitottabb változatában természetesen és könnyedén létrehoz.
Az Első Izrael számára a judaizmus csak egy történelmileg esetleges kiegészítése más nyugati országok értékeinek és gyakorlatának, például a modern technokapitalizmusnak és a demokratikus elitizmus 21. századi iterációinak. A Második Izraelre ennek az ellenkezője igaz”
– fejti ki az elméletet a cikk.
A szerző leírja, hogy ezek nem pusztán intellektuális különbségek, amelyeket a professzorok és a szakértők elemezhetnek. Ezek egyre inkább olyan konkrét kérdések, amelyekkel a politikai döntéshozóknak, az adminisztrátoroknak és a bíráknak kell foglalkozniuk. Említ egy esetet például, ahol egy imarendezvény kérte Tel-Aviv vezetését, hogy három fajta helyet szeretnének biztosítani a téren: női, férfi, és vegyes, de a vezetés nem adott engedélyt azt állítva, hogy diszkriminatív. A bíróságnak kellett felülírnia a város döntését.
„Alkotmány híján mindkét tábor izraelieknek másodrendű viták maradnak arról, hogy ki mondja ki a végső szót, a választott tisztségviselők és a bíróságok egyaránt érveket hoznak fel – néha megalapozottakat, gyakran tökéletleneket – arról, hogy miért nekik kellene a végső bíráknak lenniük. Az sem valószínű, hogy egy nemzeti alkotmány megalkotásának kísérlete, ahogyan azt néhány reményteljes eljárásjogi típus javasolja, véget vetne annak a kérdésnek, hogy Izrael államnak mit kellene jelentenie polgárai számára: A feladat izraeli vezetők generációit hozta zavarba, David Ben-Guriontól kezdve, akik végül mindannyian a szándékos kétértelműség mellett döntöttek.
Vonakodásuk oka egyszerű: Mindannyian pontosan attól a fajta leszámolástól rettegtek, amelyet Izrael most él át, amely két alapvetően különböző értékrend és világnézet közötti döntést igényel, amelyek közül egyik sem hajlandó vagy képes kompromisszumot kötni a másikkal, mert valójában összeegyeztethetetlenek.
A harc, amelyet az izraeliek most vívnak, arról szól, hogy hol akarnak élni – nem földrajzi értelemben, hanem két gyökeresen különböző történelmi kontextusban, amelyek két gyökeresen különböző víziót kínálnak Izrael jövőjéről. Az izraeliek egyfelől egy olyan állam között választanak, amely a zsidók számára biztosítja a szabadságot, hogy hagyományaik diktálásának megfelelően éljenek, másfelől pedig egy olyan állam között, amely ragaszkodik az univerzalista értékek szigorú betartásához, ami az ára annak, hogy a zsidókat olyan népként fogadják el, mint bármelyik másik” – fejti ki Leibovitz.
A szerző beszámol saját tapasztalatairól a tüntetésen résztvevőkkel.
„Az elmúlt hónapban Tel-Aviv utcáin azt láttam, hogy az a bizonytalan modus vivendi, amely lehetővé tette az Első Izrael és a Második Izrael együttélését, véget ért, nagyrészt azért, mert az Első Izrael – a maga szempontjából talán jogosan – nem hajlandó megengedni, hogy egy átmeneti választási eredmény fedezetül szolgáljon a Második Izrael hatalomátvételéhez. „Nem akarunk olyan teokráciában élni, mint Irán, mondták nekem a tüntetők, akik közül néhányat gyerekkorom óta ismerek; ehelyett egy „normális országban” akarnak élni, mint Svédország. És ha ez azt jelenti, hogy Svédországban is betiltják a kóser rituális mészárlást, akkor legyen – barátaim szerint itt az ideje, hogy megszabaduljunk a primitív szokásoktól, amelyeknek már nincs helyük a modern világban” – írja Leibovitz.
„Az igazság az, hogy hacsak nem hiszünk az izraeli kivételességben, az isteni kiválasztottság bibliai szövetségében, valamint a zsidó nép, a teremtője és az ígéret földje közötti szent kötelékben, akkor semmilyen körülmények között nincs okunk arra, hogy eltűrjünk sok eltérést minden más liberális nyugati demokrácia legszélesebb és legbefogadóbb kontúrjaitól. Miért lenne Izrael kivétel?
– jegyzi meg a cikk.
„Hogy ennek a küzdelemnek mi lesz a vége, azt még korai lenne megmondani. De az nyilvánvaló, hogy a testvériségre és a közös sorsra való puha hivatkozás nem valószínű, hogy megoldja. A vita, amit most folytat Izrael, egy évszázadon óta tart, és az egyetlen kiút, ha végigmegy rajta. Itt az ideje, hogy Izrael válasszon” – írja Liel Leibovitz.
A cikk angolul, teljes terjedelmében itt olvasható.
Fotó: EPA/ATEF SAFADI
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.