Az átlagosnál melegebb hőmérséklet eddig megkímélte Európát az energiaválság legsúlyosabb hatásaitól, de ez hamarosan megváltozik: mivel az előrejelzések szerint a hőmérséklet az elkövetkező hetekben zuhanni fog, a szűkülő (és nagyon drága) földgázkészletek iránti megnövekedett kereslet komolyan próbára teszi Európa törékeny energiahálózatát – és ez akár a töréspontig is elmehet — írja véleménycikkében Thomas Fazi publicista-újságíró.
Németországban a Polgári Védelmi és Katasztrófavédelmi Hivatal nemrégiben egy majdnem apokaliptikus hangulatú tanácsot adott ki, amelyben elmondja, mire számítsanak az emberek áramkimaradás esetén: „A telefon nem működik, a fűtés nem kapcsol be, nincs meleg víz, a számítógép sztrájkol, a kávéfőző kikapcsolva marad, nincs világítás”. Az ügynökség sürgette a háztartásokat, hogy készletezzenek elemes zseblámpákat és gyertyákat, sőt, még tábori tűzhelyeket is javasoltak a kisebb ételek elkészítéséhez. Máshol Európában a kormányok olyan élelmiszerosztó hálózatokat készítenek elő, amelyek képesek az áramszünet alatt is működni.
Az Egyesült Királyságban is a szokásosnál hidegebb tél várható. Az Ofgem szerint „jelentős a gázhiány kockázata”, ami hatással lehet az áramellátásra. És mivel több mint 3 millió alacsony jövedelmű brit háztartás nem tudja megfizetni otthona fűtését, a hideg időjárás, a lehetséges energiahiánnyal és a magasabb árakkal együtt halálos következményekkel járhat, és nem csak Nagy-Britanniában.
Egy, a The Economist című lapban megjelent aggasztó tanulmány szerint a halandóság, az időjárás és az energiaköltségek közötti történelmi kapcsolat alapján az energiaválság halálos áldozatainak száma Európa-szerte meghaladhatja az ukrajnai háborúban eddig elesett katonák számát.
A hőmérséklettől, az áraktól és a kormányzati támogatási intézkedésektől függően a történelmi átlagot meghaladó 30 000 és 300 000 közötti halálesetet regisztrálhatnak ezen a télen a kontinensen. A szankciók ölnek – ezt már régóta tudjuk (kérdezzék csak meg az irakiakat); ezek azonban valószínűleg az első olyan szankciók a történelemben, amelyek a szankcionálókat is megölhetik.
Eközben az EU országai a Financial Times szerint negyedével csökkentették gázkeresletüket, mivel az ipar a növekvő költségek miatt visszafogja vagy teljesen leállítja a termelést. Az elkövetkező hónapokban ez magasabb árakat és esetleges hiányt jelent majd az energiaigényes iparágakban, például a fémiparban, a vegyiparban (beleértve a műtrágyát is), a műanyagiparban és az élelmiszeriparban. Az elemzők továbbá arra figyelmeztetnek, hogy a gázellátás növelése nélkül a kereslet csökkenésétől függetlenül még évekig fennállhat a gázhiány Európában.
Ez gyakorlatilag a kontinens hosszú távú dezindusztrializációját jelentené – az ezzel járó káosszal, politikai instabilitással és zavargásokkal együtt.
Nem meglepő tehát, hogy az európai vezetők kiutat keresnek abból a gödörből, amelyet maguk ástak azzal, hogy csatlakoztak az USA-hoz a fő gázszolgáltatójuk elleni proxy-háborúban – még akkor is, ha maga az EU továbbra is szabotálja a konfliktus bármilyen lehetséges diplomáciai megoldását. Csak a múlt héten Emmanuel Macron francia elnök a TF1 francia csatornának adott interjújában jelezte az USA (és az EU) Ukrajnával kapcsolatos álláspontjának mélységes különbségét, amelyben azt mondta, hogy a NATO-tagállamoknak esetleg „biztonsági garanciákat” kell felajánlaniuk Oroszországnak, amikor Moszkva és Kijev újra tárgyalásokat kezd. „Ez azt jelenti, hogy az egyik lényeges pont, amellyel foglalkoznunk kell – ahogy Putyin mindig is mondta -, az a félelem, hogy a Nato egészen az ajtójukig eljut, és olyan fegyverek telepítése, amelyek fenyegethetik Oroszországot” – mondta Macron. „Ez a téma a béke témáinak része lesz, ezért át kell gondolnunk, hogy mire vagyunk készek, hogyan védjük meg szövetségeseinket és tagállamainkat, és hogyan adjunk garanciákat Oroszországnak majd akkor, amikor visszatér a tárgyalóasztalhoz”.
Macron mindig is „realistábban” közelítette meg a kérdést, mint kollégái, mégis ez volt az első alkalom, hogy egy európai vezető felvetette, hogy Oroszország döntését Ukrajna lerohanásáról jogos biztonsági aggályok motiválhatták. A bevonulás előtt Putyin a Macronnal közös moszkvai sajtótájékoztatón azt mondta, hogy Oroszország arra fog törekedni, hogy választ kapjon a Nyugattól a három fő biztonsági követelésére.
Ezek közé tartozik a Nato jövőbeli bővítésének leállítása, a határai közelében lévő rakétatelepítések bemutatása, valamint a NATO európai katonai infrastruktúrájának 1997-es szintre való visszaszorítása.
Akkoriban az USA és nyugati szövetségesei az orosz követeléseket „esélytelennek” nevezték; azonban az Ukrajnát pusztító tíz hónapos háború után egyre többen fontolgatják Nyugaton annak lehetőségét, hogy – ahogy Charles Kupchan nemrég a New York Timesban írta – „a Nyugatnak inkább előbb, mint utóbb, a csatatérről a tárgyalóasztalhoz kell ültetnie Ukrajnát és Oroszországot”, és hogy egy Oroszország és Ukrajna közötti hipotetikus megállapodásnak szükségszerűen tartalmaznia kell Ukrajna kötelezettségvállalását arra, hogy „eláll a NATO-csatlakozási szándékától”. Kupchan még azt is elismeri, hogy „Oroszországnak jogos biztonsági aggályai vannak azzal kapcsolatban, hogy a Nato az Ukrajnával közös, több mint másfélezer kilométeres határának túloldalán telepedik le”.
Olaf Scholz kancellár is elhatárolódott az USA keményvonalas álláspontjától azzal, hogy egymást követő hónapokban másodszor is beszélt Putyinnal, és azt javasolta, hogy Európa térjen vissza a háború előtti „békerendhez” Oroszországgal, és oldjon meg „minden közös biztonsági kérdést”, ha Putyin hajlandó lenne lemondani a szomszédai elleni agresszióról.
Ám hiába beszélnek arról, hogy az ukrajnai háború miatt „az EU és a transzatlanti szövetség erősebb, mint valaha” – ahogyan azt Scholz nemrégiben állította -, a valóság az, hogy a transzatlanti kapcsolatok hónapok óta egyre feszültebbé válnak.
Több európai tisztviselő azzal vádolta az amerikaiakat, hogy hasznot húznak a háborúból – és Európa nehézségeiből.
Az EU országai az orosz energiától való függőségük csökkentésére tett kísérletükben inkább az USA-ból származó gázhoz fordultak – de az európaiak által fizetett ár majdnem négyszerese az amerikai üzemanyagáraknak.
Macron szerint a magas amerikai gázárak „nem barátságosak”, Németország gazdasági minisztere pedig felszólította Washingtont, hogy mutasson nagyobb „szolidaritást” és segítsen csökkenteni az energiaköltségeket. Az USA eddig figyelmen kívül hagyta Európa aggodalmait.
Ráadásul az amerikai haditechnikai eszközök európai eladásai is fellendülőben vannak: Oroszország ukrajnai inváziója óta az EU országai ígéretet tettek arra, hogy növelik arzenáljukat, és az USA – amely a fegyverek nagy részét biztosítja – a legnagyobb haszonélvező. „Tény, hogy ha józanul nézzük, az az ország, amely a legtöbbet profitál ebből a háborúból, az USA, mert több gázt ad el, méghozzá magasabb áron, és mert több fegyvert ad el” – mondta egy magas rangú tisztviselő a Politiconak.
A háború azonban nem az egyetlen repedés az EU-USA kapcsolatában. Az amerikai inflációcsökkentő törvény, a Biden-kormány által az amerikai gyártás fellendítése érdekében (a „zöld váltás” álcája alatt) életbe léptetett 369 milliárd dolláros támogatási és adókedvezmény-csomag miatt is egyre nagyobb a düh az Öreg Kontinensen.
Európai szempontból a törvényjavaslat protekcionista intézkedésnek minősül, amely arra ösztönzi a vállalatokat, hogy a beruházásokat Európából helyezzék át, és arra ösztönzi a vásárlókat, hogy „Buy American”-t vásároljanak, ami súlyos csapást mér az amúgy is küszködő európai iparra.
Az EU vezető diplomatája, Josep Borrell felszólította Washingtont, hogy reagáljon az európai aggodalmakra. „Az amerikaiak – barátaink – olyan döntéseket hoznak, amelyek gazdasági hatással vannak ránk” – mondta. „Washington még mindig a szövetségesünk vagy már nem?” – kérdezte egy láthatóan traumatizált uniós diplomata, míg Macron az inflációcsökkentő törvényt „szuper agresszívnek” nevezte az európai vállalatokkal szemben.
Ezek a döntések „feldarabolják a Nyugatot, mert olyan ellentéteket teremtenek az USA és Európa között, hogy azok, akik ezekben a cégekben/iparágakban dolgoznak, egyszerűen úgy döntenek majd, hogy nem fektetnek be továbbra is az Atlanti-óceán túloldalán”
– mondta.
Bár az ilyen panaszok ésszerűnek tűnhetnek, felmerülhet a kérdés, hogy a kontinens politikusai miért csak most ébrednek rá a valóságra, hogy az ukrajnai háború – ahogy Nicholas Vinocur, a Politico Europe főszerkesztője megjegyezte – „csak egy aspektusa az USA és Kína nagyobb stratégiai párharcának, amely mindig elsőbbséget fog élvezni az uniós érdekekkel szemben”.
Az USA szempontjából ez nem egyszerűen a Kínától való függetlenedést jelenti, hanem a globalizáció teljes paradigmájának újragondolását az ország gyártási kapacitásának újjáépítésével és az USA önellátóvá tételével egy sor stratégiai iparágban. Valójában erről szól az Inflációcsökkentési törvény.
Ebben az összefüggésben Európára nem stratégiai szövetségesként, hanem versenytársként és riválisként tekintenek, amelyet az USA-nak minden érdeke, hogy alárendelt helyzetben tartson. Nem tűnik ésszerűtlennek az a felvetés, hogy Amerika stratégiájának egyik célja az lehet, hogy megerősítse saját hegemóniáját a kontinens felett, és véget vessen Európa „stratégiai autonómiára” irányuló törekvéseinek.
„Amerikának nincsenek állandó barátai vagy ellenségei, csak érdekei” – mondta Henry Kissinger. Ma ezek a szavak meglepően előrelátónak tűnnek. Amerika érdekei már nem tűnnek egybeesőnek Európa érdekeivel (ha egyáltalán valaha is egybeestek). Minél hamarabb rájönnek erre az európaiak, annál hamarabb kezdhetnek hozzá ahhoz, amit már nagyon régóta elhanyagolnak: elgondolkodhatnak azon, hogy mik saját érdekeik.
