Az orosz agresszióval szembeni ukrán védelmi háború nyugati támogatása nem valószínű, hogy orosz vereséget ér el. Ráadásul óriási teherré vált, ami veszélyezteti a Nyugat más kritikus stratégiai céljainak elérését – írja a The Brussel Times oldalán megjelent véleménycikkében Efraim Inbar professzor, a Jeruzsálemi Stratégiai és Biztonsági Intézet elnöke.
Inbar szerint Ukrajna területi térnyerései ellenére több okból is egyre világosabbá válik, hogy a háború nem fog véget érni a teljes ukrán területi integritás helyreállításával, ahogyan azt Volodimir Zelenszkij elnök követeli.
„A Krím és a Donbasz régió, ahol jelentős számú orosz nemzetiségű lakosság él, valószínűleg nem fog visszatérni ukrán fennhatóság alá” – véli a szakértő, megjegyezve, hogy Oroszország ereje továbbra is jelentősebb, mint Ukrajnaé, így a gazdasági nehézségek és a katonai problémák ellenére Oroszország valószínűleg nem fogja magát alávetni az ukránok feltételeinek.
Inbar szerint Putyin valószínűleg nem fogadja el a vereséget, ráadásul az Oroszország megalázására tett kísérlet sem bölcs és valószínűleg kontraproduktív lenne, ezért az ukránok által meghatározott győzelem nem érhető el.
„Ezzel szemben a Nyugat már elérte azt a stratégiai célt, hogy meggyengítse Oroszországot, és ezzel biztonságosabbá tegye a NATO keleti szárnyát.
Moszkva a jelenlegi körülmények között nem tudja lenyelni Ukrajnát” – jegyzi meg a professzor, hozzátéve, hogy a háború további folytatása árt a Nyugatnak, és veszélyezteti az autokráciákkal szembeni fölényének fenntartásáért zajló harcát.
Inbar úgy véli, hogy Jens Stoltenberg, a NATO főtitkárának nemrég homályosan megfogalmazott célkitűzése (az orosz győzelem megakadályozása) teret nyit a politikai kompromisszumról szóló tárgyalásoknak, amelynek szerinte az amerikai és az uniós diplomácia elsődleges feladatává kell válnia.
A professzor szerint ugyanis az ukrajnai háború eltereli a figyelmet az USA és a Nyugat előtt álló legnagyobb központi stratégiai kihívásról, ami Kína.
„Az Ázsiára való koncentrálás – az elmúlt három amerikai elnök által szorgalmazott stratégia – üres szlogen marad, mivel Ukrajna felemészti a Nyugat figyelmét és erőforrásait”
– írja Inbar, aki szerint Peking elégedetten figyeli a zűrzavart Kelet-Európában, köszönhetően annak, hogy a „stratégiai fókuszt nélkülöző” nyugati szövetség lépéseivel a kínai érdekeket szolgálja: gyengíti Moszkvát és erősíti a Pekinghez való közeledését.
A professzor úgy véli, nem világos, hogy a Nyugat meddig tudja még ellátni az ukrán harcoló csapatokat, mivel a nyugati lőszerkészletek gyorsan fogynak és a jelenlegi gyártósorok nem tudják azonnal pótolni az Ukrajnának küldött hadianyagokat, így az ukránok Oroszországgal szembeni ellenállóképessége minden bizonnyal idővel csökkenni fog.
„Ráadásul a nyugati szerepvállalás jelentősen csökkenti a képességét, hogy máshol háborút vívjon”
– tette hozzá a szakértő.
Inbar szerint a háborút lezáró diplomáciai megoldás megtalálásának kritikus fontosságú a nukleáris eszkaláció veszélye miatt. A professzor felhívta a figyelmet arra, hogy a Nyugat többnyire a kölcsönösen biztosított megsemmisítés (MAD) elvét vallja, amelynek központi tétele szerint a nukleáris küszöb átlépése elképzelhetetlen pusztító erejű atomháborúhoz vezet, ami jelentősen gátolja a nukleáris fegyverek használatát.
„Ezzel szemben Oroszország nukleáris doktrínája lehetővé teszi a nukleáris fegyverek fokozatos alkalmazását egy nagyszabású hagyományos háború keretében. Ezért a Nyugatnak komolyan kell vennie az orosz nukleáris fenyegetéseket, különösen akkor, amikor a katonai szerencséje a rosszabbra fordul” – mutat rá Inbar.
A szakértő meglátás, hogy a háború időtartama miatt a NATO-n belül kezdenek látszani már a kisebb repedéseket:
az európaiak és az amerikaiak között számos véleménykülönbség van, és a hideg tél csak felerősíti ezeket a transzatlanti feszültségeket.
„Az európai nézőpont különbözik az amerikaitól, mert a háború közelebb van a fővárosaikhoz, mint Washingtonhoz” – írja az izraeli szakértő, hozzátéve, hogy egy előre nem látható katonai eszkaláció az európai területen lenne, amelynek során a felkészületlen európai hadseregeknek kellene háborút vívniuk, és országaiknak olyan pusztulással kellene szembenézniük, mint amilyet most Ukrajna él át.
„Mindez azt jelenti, hogy az európaiaknak mindent meg kell tenniük az ukrajnai háború befejezése érdekében” – vonja le a tanulságokat Inbar, aki úgy látja, hogy bár Oroszország lenyűgöző nukleáris arzenállal rendelkezik, hagyományos hadserege rossz állapotban van, a NATO-országok GDP-je pedig a világgazdaság 45%-át teszi ki, ami körülbelül 18-szor nagyobb, mint Oroszországé, ezért szerinte az orosz katonai képességek gyengítésére tett további kísérletek aligha befolyásolják az európai és a globális erőegyensúlyt.
A szakértő szerint minél tovább tart a háború, annál több pénzre lesz szüksége a Nyugatnak Ukrajna újjáépítéséhez, amikor az ellenségeskedések végül befejeződnek.
„Mindezen okok miatt a bölcs Washingtonnak mindent meg kell tennie, hogy megtalálja a megoldást az ukrajnai háború befejezésére. Gyengéden nyomást kell gyakorolnia Kijevre, hogy elfogadja a politikai kompromisszumot” – teszi hozzá Inbar, aki úgy véli a kompromisszum mikéntjét még tisztázni kell, ugyanakkor szerinte Ukrajna finnlandizációja – egy olyan lehetőség, amelyet már a háború előtt is kellett volna követni – valószínűleg a legígéretesebb.
„Miközben Ukrajnának le kell mondania a NATO-tagságról, az EU-hoz való csatlakozását Oroszországnak el kell fogadnia. Sajnos, egyetlen állam sem menekülhet a geopolitika kényszere alól.”
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
„Miközben Ukrajnának le kell mondania a NATO-tagságról, az EU-hoz való csatlakozását Oroszországnak el kell fogadnia. Sajnos, egyetlen állam sem menekülhet a geopolitika kényszere alól.”
Ez így van. Ennek folyományaként, aki nem készül föl arra, hogy az USA (és szövetségesei) csillagai lemenőben vannak és Kína (és szövetségesei) csillagai feljövőben, az igencsak elcsodálkozik a következő 1-2 év eseményein. Ha lesz rá módja.
Aki azt gondolja, hogy Oroszország ebben a háborúban meggyengül, az nem ismeri a történelmet. Az orosz hadsereg egy modern eszközökkel felszerelt, műholdas tűzvezető és megfigyelőrendszerrel támogatott ukrán hadsereg elleni hadműveletekben szerez tapasztalatot – ráadásul fél kézzel, miközben a szankcióknak hála kitapossák az alternatív ellátási útvonalakat a saját technológiáik fejlesztésére illetve a szükséges eszközök beszerzésére.
Viszont a katonai erő, hadiipar kapacitása, fejlesztési és gyártási potenciálja alapvetően függ az ország gazdasági erejétől. Oroszország pedig gyenge, GDP tekintetében Olaszországgal van egy szinten, más ligában játszik, mint az USA, Kína. Inkább másodrendű nagyhatalom, akárcsak Nagy-Britannia, Franciaország, akik még szintén ragaszkodnak a nagyhatalmi presztízshez, ütőképes hadsereghez, saját hadiiparhoz, viszonylag nagy önállósághoz, ez a nemzeti büszkeség része, de a fénykoruk már leáldozott, a lehetőségeik korlátozottak, a külpolitikai célokat ehhez igazítva reálisan kell meghatározni.
Oroszország 1812-ben , 1914-ben, 1941-ben se muzsikált fényesen se GDP se hadiipar tekintetében. Ezért mondtam, hogy nem ártana tanulni a történelemből. Ha nem, hát nem. Én nem erőltetem.
Az Orosz birodalom/Szovjetunió nagyobb volt és kisebb volt a relatív lemaradása, mint a mai Oroszországnak.
1812-ben, 1914-ben Oroszország adta a világgazdaság 10%-át, ezzel a 4. legnagyobb gazdaság volt akkoriban. A 40-es években, majd a hidegháború idején az USA után a Szovjetunióé volt a világ második legerősebb gazdasága, a csúcson (1966) a világtermelés 20%-át adták.
Ma Oroszország 8. helyen van a világranglistán és a világ GDP-jének 2,3%-át adják.
A XX. század elején Oroszország népessége kétszer akkora volt, mint az Amerikai Egyesült Államoknak, most már fele sincs.
Ezeket fájlalhatja Putyin és az orosz nacionalisták, de nem tudnak tenni ellene, alkalmazkodni kellene ehhez a realitáshoz. Háború helyett is jobban jártak volna, ha az erőforrásokat az ország modernizációjára, gazdaság fejlesztésére, gyermekvállalásra, családtámogatásra fordították volna. Most újabb évtizedek vesznek el, amíg nem jutnak előre, tovább nő a lemaradás a Nyugathoz képest, tovább csökken Oroszország vonzereje, befolyása a posztszovjet térségben is. Kelet-Európa az EU, Közép-Ázsia pedig Kína felé tekint, ott jobb lehetőségeket láthatnak.
A lemaradás most is relatív. Mint mindig. A GDP-fetisisztákat csak sajnálni tudom.
Oroszország alapvetően a nyugathoz tartozik, akkor is ha korábban és most is vele harcol. A fénykora is arra a korszakra tehető, amikor a nyugat a fénykorát élte. A kérdés most sokkal inkább az, a már nem is olyan hosszú távon, hogy az Oroszország által hagyott hatalmi űrt, kik fogják betölteni. Az USA-nak nem látom be, miért érdeke ezt a folyamatot felgyorsítani és kiszámíthatatlan bizonytalanságot teremteni abban a térségben, ahol egyébként csak az oroszoknál ellenségesebb szereplők felemelkedése várható.
Kissinger lényegében ugyanerre a megállapításra jutott: vagyis az Oroszország tönkreverése miatti veszélyekre figyelmeztet.
Pont neki kellene tudnia, hogy mit jelent ha egy agresszornak engednek.
A kompromisszumos béke, Ukrajna finnlandizációja, semlegessége jó ötletnek tűnik, de valószínűleg már elkéstek vele.
Ezt a korábbi években kellett volna meglépni, de Ukrajna és a Nyugat nem akart belemenni, mivel úgy érezték, hogy ezzel meghajolnának Moszkva akarata előtt. Ez ma már nem elfogadható Ukrajna számára és maga Finnország is NATO tag lesz.
Ukrajna korábban a Krím békés visszaszerzésére törekedett, most már inváziót ígér, közben az USA, NATO védelmi szövetségét követeli.
Oroszország is túl messzire ment, brutális háborút indított, újabb területeket foglalt el és kebelezett be, ő sem vállalná már, hogy visszaadja az annektált kelet-ukrajnai területeket, már nem elégedne meg a Donbasz Ukrajnán belüli autonómiájával, mint a korábbi években.
Ukrajna és Oroszország is egyetért abban, hogy a minszki megállapodás kudarcot vallott és nem lesz Minszk III. Németország, Franciaország sem tett semmit korábban, hogy létrejöjjön az egyezmény végrehajtása. Akkor meg mi lehet most a kompromisszum, miről kellene tárgyalni?
Ha létre is jön egy tűzszünet, nem ölik többé egymást tömegesen a szemben álló felek, ez a konfliktus velünk marad és még évtizedekig mérgezi a Nyugat és Oroszország kapcsolatát. Így a szankciókat sem fogják visszavonni, Oroszország visszafordíthatatlanul Kína befolyása alá kerül, a nyugati kapcsolatok leépülnek.
Reálisan nézve Ukrajnának most nincs esélye sem a NATO, sem az EU tagságra. A NATO esetében a szabályzat miatt alapból kizárt egy háborús, befagyott konfliktusos, rendezetlen, instabil ország importálása a közösségbe, de már az EU sem szeretne ilyet, brüsszeli vélemények szerint Ciprus után nem akarnak még egy ilyen zűrös, megosztott, rendezetlen helyzetű országot, nem lesz többé ilyen elnéző az unió. Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Ukrajna, Grúzia, Moldova kap szóbeli biztatásokat, hitegetik őket, de részükre nincs igazi hajlandóság arra, hogy valóban megkapják az EU tagságot. Azt várják, hogy előbb ezek az országok rendezzék a belső-külső vitáikat, konfliktusaikat és építsék ki a jogállamiságot, demokráciát. Közben magát az Európai Uniót is meg akarják reformálni, mivel sokak szerint nem készült fel arra, hogy ilyen nagyra nő, ennyire sokféle országot fog össze. Ez az álláspont is érthető, de valószínűleg nem vezet sehova, nem lesznek ilyen alapvető változások a centrumban és a Balkánon, Kelet-Európában, amit szeretnének.
tudjuk, hogy az oroszoknak szurkoltok, nem kell időről-időre megerősíteni. megjegyeztük