Az általánosan elfogadott vélemény számottevő eszkalációt jósol a Kercsi szoros hídja ellen végrehajtott támadás következményeként. A támadás csupán egy további mérföldkő a hónapok óta tartó „hidak csatájában” és a nyitány része a lassan kibontakozó „kritikus infrastruktúrák hadjáratában”. Robert C. Castel jegyzete.
Az egymillió dolláros kérdés, hogy szükségszerű-e, hogy a kercsi csapás felgyorsítsa az eszkalációs örvény forgását és pusztulást hozzon Ukrajna, Oroszország és talán további játékosok kritikus infrastruktúráira?
Ebben a kontextusban ízlelgetve a kérdést, a Balti tengeri gázvezetékek elleni támadások egyértelmű üzenete, hogy az infrastrukturális hadszintér messze túlterjed a hadviselő felek országhatárain.
Mindez nem sok jót ígér.
Paradox módon, éppen a két támadás kumulatív hatása az ami ráébresztheti a hadviselő feleket és a szövetségeseiket, hogy a háború további eszkalálásának a veszélye nem áll arányban a remélt haszonnal.
A hidegháborús MAD-et idéző Kölcsönösen Garantált Infrastuktúra-pusztítás felismerése arra kényszerítheti a konfliktus „részvényeseit”, hogy kidolgozzanak egy egyezménycsomagot ezeknek a támadásoknak a leállítására.
A közhiedelemmel ellentétben, a clausewitzi „totális háború” csupán egy filozófiai konstruktum, és nem a bevált gyakorlat.
Ha olyan globális konfliktusok idején, mint második világháború vagy a hidegháború, sikerült ellenállnunk a totális háború csábításának, akkor talán most is sikerülni fog.
Jó lenne, ha Európa a szankciós csomagok helyett, ennek az egyezmény-csomagnak a kidolgozásán fáradozna. A diplomáciai hagyományok megvannak hozzá, előbb-utóbb az izommemória is visszatér ha komolyan feltűrjük az ingujjat.
Az egyetlen dolog ami még mindig hiányzik, az egy csapott kanál geopolitikai tisztánlátás.
