„Hiszek Amerikában, de a külpolitikája pusztító hatással volt a népemre”

A Neokohn szerkesztője

 

Juliana Taimoorazy asszír keresztény aktivista a Neokohnnak adott interjúban beszélt arról, hogyan menekült el Iránból, miért kötődik a zsidósághoz, és miért nem segített a Nyugat a közel-keleti keresztényeken. 

Juliana Taimoorazy Amerikában élő, iráni születésű aktivista, az iraki keresztényeket segítő Iraqi Christian Relief Council alapítója, akit munkásságáért 2021 béke Nobel-díjra jelöltek. Juliana ENSZ-delegált Genfben, és tagja a Simon Wiesenthal Központ középnyugati bizottságának. Nemrég csatlakozott a The Witness Institute tanácsadó testületéhez, amely a Nobel-díjas Elie Wiesel munkájának és örökségének folytatására törekszik.

Az asszír keleti egyház tagjai magukat a legősibb keresztény egyházként tartják számon, korábban a mai Törökország, Irán, és Irak területén éltek. A közösség tagjai az iraki háború következtében, majd az ISIS miatt tömegével menekültek el a régióból.

Az aktivista szeptemberben részt vett a Danube Institute Christians, Violence, and the Middle East (Keresztények, Erőszak és a Közel Kelet) elnevezésű konferenciáján. A Neokohn a konferenciát követően készített vele interjút.

***

Milyen volt kereszténynek lenni Iránban az 1979-es forradalom előtt?

Iránban teljes vallásszabadság volt a sah alatt. A testvéreim sokkal idősebbek nálam és ők igazán nagyszerű életet éltek. Szabadok voltak, nem kellett eltakarniuk magukat. De 1979-ben egyik napról a másikra minden megváltozott. Emlékszem, anyámmal kint álltunk, amikor a sah elmenekült, és a tüntetők azt harsogták, hogy a „elment a sah, elment a sah”. Ekkor anyám elkezdett sírni, és egy tüntető, egy férfi, odajött és az ujjait anyám nyakára tette és azt mondta: „Te mocskos keresztény, meglátod, mit fogunk veled csinálni.” Nem akarom keresztényüldözésnek nevezni, ami velünk történt, azt mondanám, hogy inkább zaklatás volt. Amikor megölnek minket, amikor lerombolják a templomainkat, számomra az az igazi üldözés. A padlóra köptek, amikor megláttak. Nem viselhettünk keresztet. Egy zsidó lány volt a legjobb barátom az iskolában és az iskolán kívül is. Egyszer az egyik tanár elkezdett beszélni Mózesről és Jézusról, és kigúnyolt minket. És én megkérdeztem a barátnőmtől, hogy nem kéne, hogy mondjunk valamit? És ő azt mondta, úgysem fogunk nyerni. De én bátorítottam őt, és nyíltan tiltakoztam az ellen, amit a tanár mondott, aki ezért kidobott az osztályteremből.

Be kellett takarnom a hajam. Nem mutathattam ki a karomat, függetlenül attól, hogy keresztények vagy zsidók voltunk, be kellett tartanunk a saría törvényeit.

Amikor 16 éves voltam, kicsempésztek az országból. Ez nem volt könnyű folyamat. Körülbelül egy évig kellett keresnünk a megfelelő embercsempészt. Az egyik férfi azt mondta, hogy elvesz feleségül. Akkor 15 éves voltam, azt mondta térjek át iszlámra, öltözzek csadorba, és semmisítsem meg a keresztény papírjaimat, aztán elrepítene Németországba, ahová a bátyámat már korábban kivitték. Akkor az apám azt mondta ennek a férfinak, hogy „ha nem válsz el utána a gyermekemtől, akkor nem engedem, hogy ez megtörténjen”. Szóval ez nem működött. Egy másik Iránból Indiába akart szállítani, állatokkal, olcsó bőrrel akartak beborítani. Aztán Indiából Németországba repítettek volna. Így végül a harmadik embercsempész készített egy hamis útlevelet Svájcba, majd Svájcból ismét autóval csempésztek Németországba. Nagyon nehéz volt, mivel csak 16 éves voltam. Németországban menekültek lettünk, és 1990-ben legális menekültként jöttünk Amerikába.

Miután Amerikában letelepedett, hogyan vált önből aktivista?

A nemzetünkért küzdő aktivisták családjából származom.

A nagybátyámat az „asszír Herzlként” ismerik, mert azért küzdött, hogy Asszíria újjászülessen, de Sztálin megölte őt ezért. Ráfogták a kémkedés bűntettét, ami nem volt igaz.

Az anyai nagymamám az a nő, aki az első asszír zászlót hímezte az 1960-as években, a mai asszír zászlót. A másik nagymamámat 1937-ben egy Gulág-táborba küldték, de később kiengedték. Költő és író lett, olyasvalaki, aki oroszról fárszira és asszírra fordított. Az 1950-es években doktorált. Az asszíriaiakért, az asszíriai jogokért szállt síkra. És a lista folytatódik a családomban. Ez tehát az, ami belém ivódott, és kiváltság, hogy az asszír nemzetet szolgálhatom.

Hétéves korom óta próbálok nagyon-nagyon kicsiben az asszír jogok védelmezője lenni. Mert emlékszem, hogy a nagymamám akkor azt mondta nekem: „Mondd meg nekem az asszír zászló színét.” És én nem tudtam. Akkor nagyon dühös lett rám, és nagyon feldúlt volt. Azt mondta, „te asszír vagy, hogyhogy nem tudod a zászló színeit?” És ott rögtön tudtam, hogy ez egy olyan ügy, aminek oda kell szentelnem magam.

Juliana a Fox News amerikai csatornán.

Amerikában elkezdtem önkénteskedni különböző szervezeteknek. De az iraki invázióval az asszírok nagyon nehéz helyzetbe kerültek a radikalizmus erősödése miatt. Emlékszem, 2006-ban két templomunkat is lebombázták. És igazából senki sem beszélt róla. Az egyik hírcsatorna, a Fox News mutatta, ahogy az embereim a templomból kiragadják a gyerekeiket, vérben ázva futnak az utcákon. Nagyon rövid tudósítás volt. És én megvoltam döbbenve, hogy ilyen kevés idő van szánva erre. Ezért találkoztam a néhai Francis George bíborossal a katolikus egyházból Chicagóban, ahol azt kérdeztem, hogy a Vatikán miért hallgat erről a kérdésről. És ő megkért, hogy indítsam el ezt a szolgálatot, hogy tájékoztassam az amerikaiakat a felhívásainkról, és hogy képviseljem az ügyet. Így 2007-ben megalapítottam az Iraqi Christian Relief Council szervezetet. Tehát így szervezett módon, 2007-ben kezdtem el.

De egész életemben a népem szószólója voltam.

Láttam egy beszédét, amelyet 2012-ben tartott Izraelben. Miközben néztem az jutott eszembe, hogy milyen tragikus, hogy ön már ekkor az iraki keresztények megsegítését sürgette, és néhány évvel később jött az Iszlám Állam. Mit gondol miért nem érkezett meg a segítség?

Őszinte leszek. Ha kell kész vagyok letenni az életemet Amerikáért. Nagy hazafi vagyok, hiszek az alkotmányban, a jogainkban.

De az amerikai külpolitika pusztító hatással volt a népemre. Megakadályozhatták volna a keresztények lemészárlását, de nem tették meg.

Megakadályozhatták volna 2014-ben a jazidik lemészárlását, a keresztények és más irakiak megölését. Irakiak milliói kellett, hogy elmeneküljenek. Egyszer egy nagyon kedves képviselővel beszéltem, aki az életét a vallásszabadság védelmezésére tette fel, és ő a legkíméletesebb és szeretettel teli módon szembesített a valósággal.

Nem akart kegyetlen lenni, de azt mondta, hogy az asszír keresztények, és más iraki keresztények nem számítanak az amerikai külpolitika szempontjából. Azt mondta: „soha nem fogunk foglalkozni veletek. Mert a lista legalján vagytok, ha egyáltalán rajta vagytok a listán.”

2003-ban másfél millió asszír, káld és szír (nem szíriai a szerk.) keresztény volt. Ma már csak 84 ezren maradtak. 19 év alatt a közösség szinte minden tagját elvesztettük. Elmentek a diaszpórába, vagy megölték őket. A megöltek számát 2000 és 2500 közé becsülik, de a többiek elhagyták az országot.

Milyen most a keresztények helyzete Irakban?

Szörnyű. Politikailag teljesen elvesztünk. Minden eredmény, amit elértünk, teljesen elveszett. A COVID tovább rontott a helyzeten.

Magyarország rendkívül sokat segített abban, hogy az emberek újrakezdhessék az életüket. De a pusztítás hatalmas volt. És az ISIS által elpusztított területeken kívül vannak olyan részek, falvak, ahol a kurd kormány nem engedi, hogy építkezzünk. Tehát a szegénység szintje az iraki asszírok körében az ISIS, a kurd nyomás és a COVID miatt emelkedett.

Azt hiszem a kulcs az, hogy partnereket találjunk a régióban az arabok, a perzsák, a kurdok között, akik nem fognak minket leigázni. Nem akarunk a segélyekből élni. Teljes értékű partnerei akarunk lenni az összes iraki lakosnak.

Juliana Taimoorazy az Iraqi Christian Relief Council munkájáról: 

„2007 óta vagyunk ott Irakban. Nem sokkal később Törökországban szolgáltunk a menekülteknek. Majd 2015-től kezdve szervezettebb módon Jordániában és Libanonban is. Mi egy segélyszervezet vagyunk, ahol krízis van, ott segélyeket hozunk, például menedéket, babapelenkákat, matracokat és így tovább. Az ISIS után elkezdtük az újjáépítést. Tehát segítettünk kutak ásásában, otthonok rendbetételében, oktatásban, kolostorok, iskolák rendbetételében, amelyek elpusztultak, és aztán segítettünk a menekülteknek is.”

„Az Egyesült Államokban az IRS által megengedett kereteken belül politikai érdekképviseletet is ellátunk, találkozunk a képviselőház és a szenátus tagjaival.”

Iraqi Christian Relief Council

Ön szerint részben azért nem törődik a Nyugat a közel-keleti keresztényekkel, mert nyugaton már nem divatos kereszténynek lenni?

Ez az egyik oka. Több oka is van. A Közel-Keletet mindig is háborúk sújtották. És az amerikaiak és a nyugatiak belefáradtak ebbe. Sok koalíciós katona és sok amerikai halt meg, miközben megpróbálták „felszabadítani” Irakot, de ez valójában egy George Bush által végrehajtott invázió volt Irak ellen.

Ez az egyik. Fáradtság van, Irak-fáradtság. A második, hogy a keresztények elmennek, tehát kivel fogunk igazán törődni? A harmadik, ahogy mondta, hogy nem divat kereszténynek lenni. Minket, akik keresztények vagyunk radikálisnak tekintenek a nyugati emberek.

De van még valami más is.

Amit mindig csodálok, hogy ha egy zsidó Ausztráliában szenved, akkor a chicagói zsidó szolidaritást vállal a szenvedő ausztráliai zsidóval. A keresztények között nincs ilyen rokonság.

Szerintem azért, mert etnikailag nem vagyunk egyformák.  Amerikában sajnos a katolikusok azt mondták nekem még az ISIS előtt: „te mindig is háborúban éltél a Közel-Keleten, nem vagy hozzászokva? Csak csomagoljatok össze, gyertek a nyugati keresztényekhez.” Én visszavágtam, és azt mondtam, én nemcsak keresztény vagyok, hanem asszír is, és elveszítem a nyelvemet, az örökségemet, mindent Nyugaton. Az evangéliumiak azt mondták, ti kulturális keresztények vagytok. Ezt rendkívül nehéz volt hallanom keresztényként, aki a Közel-Keletről jött.

A nyugati keresztények cserbenhagytak minket. A közel-keleti keresztények, ha beszél velük, azt fogják mondani, hogy a nyugati egyház cserbenhagyott minket.

Ön gyakran felszólal az antiszemitizmus ellen, több zsidó szervezettel is együttműködik. Miért tartja fontosnak ezt az ügyet?

Édesapám volt a tanárom, ő tanított meg arra, hogy szeressem a zsidó népet, de nem Jézus miatt, hanem önmaguk miatt. Ő úgy tekintett Izraelre, mint a zsidó nép pajzsára, a zsidó nép védelmezőjére és a zsidó nép hazájára.

A másik szempont, hogy hiszek az emberi méltóságban. És nem bírom mikor azt látom, hogy zsidó társaimat meggyalázzák. A temetőiket meggyalázzák. Ezért elindítottam egy kezdeményezést, melynek neve Asszírok az antiszemitizmus ellen. Én személy szerint nem választom el a zsidókat az asszíroktól. Bármennyire is szenvedélyesen kiállok az asszír ügyért, és az utolsó órámig az asszír ügyért fogok dolgozni. Így érzek a zsidókkal kapcsolatban is. Nem választom el őket a saját népemtől. Az asszír nép Ninive népe. Jónás próféta volt az első nagykövet a Közel-Keletre. Mi a mai napig Jónás-böjtöt tartunk. Annyi hasonlóság van, annyi közös van bennünk. És ezért gondolom, hogy a zsidók a legtermészetesebb szövetségeseink.

Amikor 2018-ban Irakba mentem, egy küldöttséggel együtt érkeztem. Volt egy rabbi, akit Amerikából vittem magammal. Elvittem két zsidó embert Irakba, és az ország északi részén lévő egyik lerombolt zsinagógában ünnepeltük a sábátot. És az asszír emberek közül, akik a faluból jöttek, az egyik idősebb férfi elkezdett sírni. Megragadta a kezemet, és azt mondta: „Hiányzott ez a nyelv. Hiányoztak ezek az emberek. Régen olyan gyönyörű kultúránk volt együtt”.

Két ember volt nagy hatással rám, az egyik Elie Wiesel a másik Simon Wisenthal.

Ők ketten képviselik a két oldalamat. Az egyik a filozofikus, aki hisz a jóban, a megbékélésben. A másik az igazságot keresi és az igazságszolgáltatást. Nagy szószólója vagyok annak, hogy felelősségre vonjuk azokat, akik ártatlan életeket tettek tönkre. Ezért nagyon örülök, hogy kapcsolatban állok a Simon Wiesenthal Központtal, mert ők nem csak a holokausztra koncentrálnak. Kiállnak a nigériai keresztényekért, kiállnak a közel-keleti keresztényekért. Azért is meg kell említenem őket, mert, a Chicagói Simon Wiesenthal Központ nekem adta a Medal of Valor díjat.

Mit gondol van jövője a keresztényeknek a Közel-Keleten?

Egy nagy exodus történik a Közel-Keleten. A jelenlegi körülmények nagyon nehézzé teszik, hogy az emberek maradni akarjanak. Csak egy kis csoport maradt. Több asszír van ma New Yorkban, mint saját hazájukban. Ez sajnálatos, mert a kereszténység a Közel-Keleten jött létre. Ha elmegyünk a nyugatra elveszítjük a kultúránkat. Az a különbség a zsidók és a keresztények között, hogy mikor a keresztények üldözték a zsidókat, a zsidók végül hazatértek a földjükre. De minket muszlimok üldöznek.

S ha a nyugatra menekülünk a közös hitünk miatt, akkor itt elveszítjük az etnikumunkat, a nyelvünket, a kultúránkat.

A legjobb, amit tehetünk, hogy felhasználjunk az összes nemzetközi kapcsolatunkat, és megpróbálunk stabilitást hozni a Közel-Keletre. Hiszek abban, hogy békében tudunk együtt élni. De a jelenlegi körülmények között, a terrorizmus erősödésével nem vagyunk biztonságban a Közel-Keleten.

Az iraki keresztények tragédiája

A keresztények túlélték az iraki háborút és az Iszlám Államot is, de kérdés milyen jövő vár rájuk egy instabil és megosztott államban. Hajdú Tímea írása.