Az elmúlt hónapokban Izraelt több ország is elítélte, amiért új telepek építését tervezi Ciszjordániában. Azt állítják, hogy a telepek a béke elérésének egyik fő akadályát jelentik. Azonban mind a történelem, mind a helyszíni realitások azt mutatják, hogy ez nem így van — írja véleménycikkében a The Jerusalem Post.
Már azelőtt, hogy Izrael településeket épített volna Júdea-Szamáriában, nem volt béke közötte és szomszédai között. Az 1948-1949-es arab-izraeli háborút követően Izrael és Jordánia 1949. április 3-án fegyverszüneti megállapodást kötött. A megállapodás 2. cikke kimondta, hogy a két ország közötti fegyverszüneti vonal (más néven „zöld vonal”) nem szolgál nemzetközileg elismert határként. A következő évben Jordánia annektálta a fegyverszüneti vonal saját oldalán lévő területeket, amelyeket a háború alatt illegálisan elfoglalt.
Jordán ellenőrzés alatt a zsidók nem élhettek Júdea-Szamáriában. Annak ellenére, hogy ezen a területen nem volt izraeli jelenlét, és hogy Izrael és szomszédai között fegyverszüneti megállapodások voltak, számos fenyegetés érkezett Izrael felé, és erőszakos cselekmények valósultak meg.
Például a PFSZ, amelynek kimondott célja Izrael elpusztítása volt, három évvel Izrael ciszjordániai bevonulása előtt alakult meg. Ráadásul 1949-1967 között több mint 450 izraelit öltek meg terrortámadásokban. Az Izrael és szomszédai közötti összecsapások folytatódtak, és 1967-ben a hatnapos háború kitörésével elérték a forrpontot.
A háború során Izraelnek sikerült elfoglalnia Júdea-Szamáriát Jordániától, valamint a Gázai övezetet és a Sínai-félszigetet Egyiptomtól és a Golán-fennsíkot Szíriától. 1968-ban Izrael megkezdte a közösségek (más néven „települések”) építését az elfoglalt területeken.
A települések jelenlétének ellenére Izraelnek sikerült politikai tárgyalásokat és megállapodásokat kötnie a béke érdekében. Például az izraeli telepek jelenléte a Sínai-félszigeten és Menachem Begin miniszterelnök azon vágya, hogy további telepeket építsen Ciszjordániában, nem akadályozta meg Izraelt és Egyiptomot abban, hogy békeszerződést kössenek.
Az 1980-as évektől az 1990-es évekig a települések száma jelentősen megnőtt. Ez azonban nem zárta ki, hogy Izrael békeszerződést kössön Jordániával. Ami még fontosabb, a települések számának jelentős növekedése nem akadályozta meg a PFSZ-t abban, hogy 1993-ban aláírja az elvi nyilatkozatot vagy az 1995-ös ideiglenes megállapodást.
Ez a két megállapodás, amely együttesen az oslói megállapodások néven vált ismertté, soha nem tiltotta meg a telepek építését. A PFSZ az 1990-es években folytatta a tárgyalásokat Izraellel, miközben a telepek száma tovább nőtt, és 2000-ben Camp Davidben végleges státuszú tárgyalásokat kezdett Izraellel.
Camp Davidben Ehud Barak, volt miniszterelnök felajánlotta, hogy a telepek nagy részét felszámolja, de Jasszer Arafat, a PFSZ elnöke elutasította az ajánlatot.
Azok, akik úgy vélik, hogy a telepek aláássák a béketörekvéseket azt állítják, hogy nem lenne elég föld egy összefüggő palesztin állam számára. Ez az állítás a valóságban nem állja meg a helyét. Az oslói megállapodások során Izrael és a PFSZ megállapodott abban, hogy Júdea-Szamáriát három különböző régióra osztják fel.
Az A és B terület a PFSZ polgári közigazgatása alatt áll, a C területet pedig Izrael igazgatja. A C övezetben, amely egy ritkán lakott, többnyire üres terület található az összes izraeli település. A C terület Ciszjordánia szárazföldi területének mintegy 60%-át teszi ki. Jelenleg az izraeli telepek beépített területei Júdea-Szamária teljes területének kevesebb mint 2%-át teszik ki.
Ezt a Palesztin Hatóság tárgyalási osztályának néhai vezetője, Saeb Erekat is megerősítette az Al-Dustour című jordániai napilapnak adott 2009. június 25-i interjújában, amelyben a következőket mondta: „Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság vezetője azt mondta (Ehud Olmert volt miniszterelnöknek), hogy az egyik baráti országtól kapott térkép szerint az eddig felépített telepek Júdea-Szamária területének 1,2%-át foglalják el”.
Ma a Júdea-Szamárián belüli izraeli telepek mintegy 80%-a a zöld vonal közvetlen közelében van, és olyan nagyvárosok külvárosainak számítanak, mint Jeruzsálem és Tel-Aviv. Valójában a települések lakosságának mintegy kétharmada mindössze öt településblokkban él, amelyeket általában „konszenzusos településeknek” neveznek.
A konszenzusos településblokkok azok a nagy települések, amelyek szinte biztos, hogy a végleges határok meghatározása után Izrael részévé válnak. A konszenzusos településblokkok közé tartozik Máálé Ádumim, Gus Ecion és Bétar Illit, Givat Zeév, Modiin Illit és Ariel, amelyek az utóbbi kivételével mind a zöld vonaltól kis távolságra vannak.
A konszenzusos településeket és a zöld vonalhoz közeli egyéb településeket könnyen be lehetne vonni Izraelbe, ami lehetővé tenné a telepesek maximális számának megmaradását, miközben a lehető legkevesebb területet telepítenék át a zöld vonalon túlra.
Továbbá Izrael kivonulása a Gázai övezetből azt mutatja, hogy a települések soha nem voltak a béke akadályai. 2005 augusztusában Izrael egyoldalúan kivonult a Gázai övezetből, ami azzal járt, hogy erőszakkal eltávolították a 8500 izraelit az ott található 21 településről.
Bár úgy vélték, hogy a telepek eltávolítása segíteni fogja a béke előmozdítását, ennek éppen az ellenkezője történt. 2007-ben a Hamász, egy Izrael elpusztítására törekvő terrorszervezet vette át a Gázai övezet irányítását. Azóta több tízezer rakétát lőttek ki Izraelre azzal a szándékkal, hogy kárt tegyenek Izrael polgáraiban.
Ezek azok az okok, amelyek miatt az izraeli települések soha nem voltak a béke akadályai.
