A Neokohn nemrég publikálta Peter Franklin UnHerd-ön megjelent cikkének magyar fordítását. Macron nacionalizmusáról szól az – érezhetően a Brexit kontextusában született – írás, amely a francia elnök állítólagos titkos ideológiai fordulatát a francia zászló új keletű kékségéből vezette le. Miközben a zászló színváltoztatása valóban fontos szimbólum, van két gond: egyrészt Macron sosem volt feltétel nélküli unióbarát vagy globalista, és a patrióta felhangok sem frissek a narratívájában. Másrészt, lehet, hogy egyes franciák igen, de Macron biztosan nem látja akadálynak az uniót. A cikk szerzője által tételezett francia unióügyi radikalizálódás amúgy is relatív: 2017 óta például Marine Le Pen is felfedezte magában az européert, aki már nem kilépni akar, „csak” belülről reformálni. No de nézzük mindezt sorban!
A francia elnök természetesen a globális-lokális politikai törésvonal globális oldalán áll. Csakhogy miközben azokat képviseli, akik a globalizációban kicsit kényelmesebben érzik magukat, hosszú ideje szól a soft-szuverenistákhoz is. Ezt kell tennie, hiszen a francia politikai verseny a baloldal széttöredezettségének és a szocialisták összeomlásának köszönhetően dominánsan a jobboldalon zajlik. Igen, Macron versenyben van a mérsékelt jobboldali szavazók egy részéért. Ezt a szerző helyesen látja. Csakhogy ebben a versenyben nemcsak a trikolór szimbolikus színe érdekes, hanem a többéves folyamat, amely 2017 óta kisebb-nagyobb mértékben látható. Amelybe például az olyan intézkedések illenek bele, mint az uniós kiküldött munkavállalókkal szembeni nem éppen piacbarát macroni fellépés, a szeparatizmus elleni törvénycsomag, a Covid-járvány örvén meghirdetett, hazai termelést hangsúlyozó diskurzus, az angolszászokkal való keménykedés, a velük való konfliktus felvállalása és „pörgetése”, vagy éppen a jobboldali bázis egy része által oly annyira kívánt nyugdíjreform folyamatos lebegtetése.
Macron úgy européer, hogy egyrészt tudatosan beszél a patrióta, esetenként nacionalista jobboldali közönséghez, másrészt – ahogy jórészt elődei is – az Európai Uniót ő is az elveszett francia nagyhatalmiság meghosszabbításának tekinti.
A francia stratégia számára az EU nagyon is eszköz, hiszen a középhatalmi Franciaország egyedül nem feltétlen képes maradéktalanul a globális érdekei érvényesítésére (és különösen nem, ha tényleg a második hidegháború korát éljük, ami egyelőre az elemzők számára is nyitott kérdés). A francia elnök politikája hagyományba illeszkedik: ha Európa egységes és szuverén, akkor erős. A francia stratégák szemében természetesen kívánatos, hogy ezt az erős Európát lehetőleg Franciaország irányítsa politikailag (és ebben a keretben végtelenül hálásak lehetnek a Brexitért). Az európai szuverenitás elképzelése innen nézve nem tökéletesen idegen a francia jobboldaltól, még az olyan erősen jobboldalinak tartott republikánusoktól sem, mint például a 2017-es elnökjelölt François Fillon. Így nem meglepő, hogy a(z európai) szuverenitás tematikája és kifejezése nem mostanában jelent meg sem a francia jobboldalon, sem Emmanuel Macronnál. Az elnök 2017 őszén elmondott európai tematikájú Sorbonne-beszédének kulcseleme éppen az európai szuverenitás gondolata, és az ahhoz szükséges intézkedések ismertetése volt.
Azt persze Franklin helyesen érzékeli, hogy 2017 óta a francia jobboldali tér valóban némileg jobbra tolódott, és a szuverenizmus hangsúlyosabb lett a vitákban, nem utolsó sorban a Zemmour-kihívás miatt.
És igaz az is, esetenként EU-párti jelöltek is tűnnek a korábbiaknál EU-szkeptikusabbnak, különösen bevándorlási kérdésekben. Ide tartozik valóban Michel Barnier volt Brexit-ügyi főtárgyaló fordulata, sokakat meglepő esete. De ezzel párhuzamosan zajlik egy ellentétes folyamat: már olyanok is az Európai Unión belül képzelik el a helyüket, mint a Nemzeti Tömörülés elnöke, Marine Le Pen, aki 2017-ben még egyértelműen a Frexit és az euró kivezetése mellett kampányolt, a második fordulóban ismerten mérsékelt sikerrel.
Hogy titkos dologról lenne szó, amikor Macron megszólítja a szuverenistákat? Aligha.
Hogy Macron bosszanthat Brüsszelben? Persze. Nagyon is.
De nem a zászló miatt, meg mert vizuálisan már nem folynak össze a kékek. Bosszankodnak Brüsszelben Macron miatt, de nem most kezdik. Az européer, globalista Macron 2017 óta folyamatos „probléma” a hagyományos európai elit számára. Politikája sokszor volt az elmúlt években agresszív, erőszakos, akaratos. Az ésszel rendelkezők pontosan felfogták azt is, hogy ha alkalma van rá, a francia elnök szétszerelheti a hagyományos nagy pártokat, a Néppártot és a szocialistákat, hogy az européer-szuverenista versengés strukturálja az uniós politikát. Ehhez pedig a kemény szuverenisták (pl. Salvini, Orbán és Le Pen) de facto szövetségesei: Macronék balról, utóbbiak jobbról próbálnak teret szerezni, technokrata helyett konfliktusos politikát generálni, átstrukturálni az európai teret.
Ez 2019-ben fordulat-szerűen nem történt meg, tény, ezzel a hagyományos pártok levegőhöz jutottak. Na de hogy megnyugodhatnának? Most, amikor a felmérések szerint úgy tűnik, kaphatnak ugyanebből még öt évet? Végül is, mit szeressenek Macronon azután, hogy a francia elnök elsők között vett részt 2019-ben a csúcsjelölti rendszer kivégzésében, az európai pártok befolyásának visszaszorításában, és Manfred Weber bizottsági elnökjelölt megbuktatásában?
Nem, Macron hiába klasszikus européer, nem a hagyományos brüsszeli elit barátja. A brüsszeli helyeiket, a status quo-t veszélyezteti. Az efféle dolgokért meg általában bosszankodni szoktak.
A szerző a www.franciapolitika.com szerkesztője.
Soós Eszter Petronella összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
Jó cikk volt, csak egy dologgal nem értek egyet:
„Ehhez pedig a kemény szuverenisták (pl. Salvini, Orbán és Le Pen) de facto szövetségesei: Macronék balról, utóbbiak jobbról próbálnak teret szerezni, technokrata helyett konfliktusos politikát generálni, átstrukturálni az európai teret.”
Semmilyen technokrata (szűk értelemben műszaki, gazdasági szakértők) politika nem létezik a „centrumban”, sőt. Köztudomású, hogy még napjainkban is az EP-be főleg az adott ország honi politikájában gyenge, másodhegedűs politikus kerülnek ki Brüsszelbe. A képviselők egy része csak aláírni jár be (ezért pluszpénzt kapnak a hó végén), majd szépen ki is fordulnak. Alapvetően ott is a frakció fegyelem működik, tehát az adott frakció dönti el, hogy az adott kérdésben hogyan szavazzanak (ezért a képviselők egy része, ha még el is olvassa, hogy miről is van szó, annak alapjainak a pontos megértésére, s az összefüggések meglátására, nem törekszik, persze elmondható, hogy ebben az EP nem egyedülálló), ezért a Parlament esetén, a különböző parlamenti bizottságok szerepe sokkal jelentősebb, ahol a különböző lobbiérdekek, tagállami érdekek, egyéb politikai érdekek szoktak ütközni. Ezzel szemben a Tanácsban a tagállamok szuverén érdekei vannak előtérben, természetesen a különböző politikai alkuk és egyéb érdekek árnyékában. Az elmúlt évtizedekben, a Parlament hatásköre bővült, s a Tanáccsal egyenértékű szereplővé nőtte ki magát (a Lisszaboni szerződés következményeként – érdekesség, hogy ez itthon bizonyíthatóan olvasatlanul történt meg 2007 végén, mivel még magyar fordítása ekkor nem létezett, egyébként az Országgyűlés jelentős egyetértésben fogadta el: 325 igen, 5 nem, 14 tartózkodás mellett). Most olyan törekvések is vannak, a „gördülékenyebb” döntéshozatal okán, hogy például a jogalkotással kapcsolatosan kiiktassák a Tanácsban a minősített többséget (második olvasat), aminek a következménye az lesz, hogy a Parlament még nagyobb hatalomra fog szert tenni (ott jelenleg is elég a sima többség), s a tagállami érdekérvényesítések tovább gyengülnek.
Az a vélelmezett közép (szocialisták + néppárt) meglátásom szerint egyáltalán nem tekinthető technokratának, sőt alaposabban megvizsgálva a kérdést, a különöző lobbiérdekek a kelleténél sokkal nagyobb ráhatással bírnak az EP-re.
De ami az előzőeknél fontosabb, hogy külső szereplők, mint az USA, vagy Kína, hogyan tekintenek erre a formációra. Számukra nem létezik az EU, mint önálló politikai szereplő, hanem a tagállamok léteznek elsődlegesen. Szavaimat George Friedman, szerintem máig érvényes 2015-ös, véleményével kívánom alátámasztani:
https://youtu.be/gGdcQMaLinE?t=190
Macron, szerintem, helyesen ismerte fel azt, hogy olyan kérdésekben kell(ene) törekedni européer álláspontra, mint például a közös-hadsereg, amivel legalább részleges autonómia lenne elérhető, s nem például az „lmbtq-jogok” először eu-s értékké történő emelésével (s rögtön kérdések sora merül fel, hogy lehet valamiből eu-s érték; ki dönti ezt el; mennyi idő alatt válhat bármi „értékké”; s ha valami ezzé transzformálódott, annak milyen kihatásai lehetnek a tagállamokra stb.) majd azoknak a tagállamokra történő ráerőltetésével (jó 15 éve a németeknél is elképzelhetetlen lett volna például a melegházasság, ami 2017 óta lehetséges, ez akkor már „eu-s érték” stb.).
De vethetünk egy pillantást az eu-s energiapolitikára, mint csődre is. Ilyen árak mellett, az európai ipar nem versenyképes. Persze van néhány előremutató jel, mint az eu-s félvezető-stratégia, vagy mint a global-gateway (a nemrég bejelentett 300 milliárd eurós fejlesztési program), de ezek megkésett lépések, s a jelenlegi problémákra nem kínálnak megoldást. Például a 2008-’09-es válságra történő lassú reagálás egy sokkal lassabb kilábaláshoz vezetett, amelyet majd az euró-válság is megspékelt. Most, mikor láthatóan gyorsabb (az USA-hoz képest még mindig lassú) az eu-s válságkezelés, a helyreállítási alap pénzeit erősen megkérdőjelezhető politikai okok hátráltatják például nálunk, vagy a lengyeleknél. Itt megint a fontossági sorrend felborulása a tettenérhető, így ismételten nem látható az a „technokrata motívum”, mely az eu-s centrumot jellemezheti a szerző szerint. Arról is külön lehetne írni bővebben, hogy a jelenlegi válság elsődlegesen a szállításiláncok zavarairól – közvetve a karbonlábnyomról is – szól, s erre a „kiosztott” pénzek milyen mértékben reflektálnak valójában, s mik a realitások ilyen magas áram- és energiaárak mellett.