Macron nacionalizmusa: jó reggelt!

A Neokohn nemrég publikálta Peter Franklin UnHerd-ön megjelent cikkének magyar fordítását. Macron nacionalizmusáról szól az – érezhetően a Brexit kontextusában született – írás, amely a francia elnök állítólagos titkos ideológiai fordulatát a francia zászló új keletű kékségéből vezette le. Miközben a zászló színváltoztatása valóban fontos szimbólum, van két gond: egyrészt Macron sosem volt feltétel nélküli unióbarát vagy globalista, és a patrióta felhangok sem frissek a narratívájában. Másrészt, lehet, hogy egyes franciák igen, de Macron biztosan nem látja akadálynak az uniót. A cikk szerzője által tételezett francia unióügyi radikalizálódás amúgy is relatív: 2017 óta például Marine Le Pen is felfedezte magában az européert, aki már nem kilépni akar, „csak” belülről reformálni. No de nézzük mindezt sorban!

A francia elnök természetesen a globális-lokális politikai törésvonal globális oldalán áll. Csakhogy miközben azokat képviseli, akik a globalizációban kicsit kényelmesebben érzik magukat, hosszú ideje szól a soft-szuverenistákhoz is. Ezt kell tennie, hiszen a francia politikai verseny a baloldal széttöredezettségének és a szocialisták összeomlásának köszönhetően dominánsan a jobboldalon zajlik. Igen, Macron versenyben van a mérsékelt jobboldali szavazók egy részéért. Ezt a szerző helyesen látja. Csakhogy ebben a versenyben nemcsak a trikolór szimbolikus színe érdekes, hanem a többéves folyamat, amely 2017 óta kisebb-nagyobb mértékben látható. Amelybe például az olyan intézkedések illenek bele, mint az uniós kiküldött munkavállalókkal szembeni nem éppen piacbarát macroni fellépés, a szeparatizmus elleni törvénycsomag, a Covid-járvány örvén meghirdetett, hazai termelést hangsúlyozó diskurzus, az angolszászokkal való keménykedés, a velük való konfliktus felvállalása és „pörgetése”, vagy éppen a jobboldali bázis egy része által oly annyira kívánt nyugdíjreform folyamatos lebegtetése.

Macron úgy européer, hogy egyrészt tudatosan beszél a patrióta, esetenként nacionalista jobboldali közönséghez, másrészt – ahogy jórészt elődei is – az Európai Uniót ő is az elveszett francia nagyhatalmiság meghosszabbításának tekinti.

A francia stratégia számára az EU nagyon is eszköz, hiszen a középhatalmi Franciaország egyedül nem feltétlen képes maradéktalanul a globális érdekei érvényesítésére (és különösen nem, ha tényleg a második hidegháború korát éljük, ami egyelőre az elemzők számára is nyitott kérdés). A francia elnök politikája hagyományba illeszkedik: ha Európa egységes és szuverén, akkor erős. A francia stratégák szemében természetesen kívánatos, hogy ezt az erős Európát lehetőleg Franciaország irányítsa politikailag (és ebben a keretben végtelenül hálásak lehetnek a Brexitért). Az európai szuverenitás elképzelése innen nézve nem tökéletesen idegen a francia jobboldaltól, még az olyan erősen jobboldalinak tartott republikánusoktól sem, mint például a 2017-es elnökjelölt François Fillon. Így nem meglepő, hogy a(z európai) szuverenitás tematikája és kifejezése nem mostanában jelent meg sem a francia jobboldalon, sem Emmanuel Macronnál. Az elnök 2017 őszén elmondott európai tematikájú Sorbonne-beszédének kulcseleme éppen az európai szuverenitás gondolata, és az ahhoz szükséges intézkedések ismertetése volt.

Azt persze Franklin helyesen érzékeli, hogy 2017 óta a francia jobboldali tér valóban némileg jobbra tolódott, és a szuverenizmus hangsúlyosabb lett a vitákban, nem utolsó sorban a Zemmour-kihívás miatt.

És igaz az is, esetenként EU-párti jelöltek is tűnnek a korábbiaknál EU-szkeptikusabbnak, különösen bevándorlási kérdésekben. Ide tartozik valóban Michel Barnier volt Brexit-ügyi főtárgyaló fordulata, sokakat meglepő esete. De ezzel párhuzamosan zajlik egy ellentétes folyamat: már olyanok is az Európai Unión belül képzelik el a helyüket, mint a Nemzeti Tömörülés elnöke, Marine Le Pen, aki 2017-ben még egyértelműen a Frexit és az euró kivezetése mellett kampányolt, a második fordulóban ismerten mérsékelt sikerrel.

Hogy titkos dologról lenne szó, amikor Macron megszólítja a szuverenistákat? Aligha.

Hogy Macron bosszanthat Brüsszelben? Persze. Nagyon is.

De nem a zászló miatt, meg mert vizuálisan már nem folynak össze a kékek. Bosszankodnak Brüsszelben Macron miatt, de nem most kezdik. Az européer, globalista Macron 2017 óta folyamatos „probléma” a hagyományos európai elit számára. Politikája sokszor volt az elmúlt években agresszív, erőszakos, akaratos. Az ésszel rendelkezők pontosan felfogták azt is, hogy ha alkalma van rá, a francia elnök szétszerelheti a hagyományos nagy pártokat, a Néppártot és a szocialistákat, hogy az européer-szuverenista versengés strukturálja az uniós politikát. Ehhez pedig a kemény szuverenisták (pl. Salvini, Orbán és Le Pen) de facto szövetségesei: Macronék balról, utóbbiak jobbról próbálnak teret szerezni, technokrata helyett konfliktusos politikát generálni, átstrukturálni az európai teret.

Ez 2019-ben fordulat-szerűen nem történt meg, tény, ezzel a hagyományos pártok levegőhöz jutottak. Na de hogy megnyugodhatnának? Most, amikor a felmérések szerint úgy tűnik, kaphatnak ugyanebből még öt évet? Végül is, mit szeressenek Macronon azután, hogy a francia elnök elsők között vett részt 2019-ben a csúcsjelölti rendszer kivégzésében, az európai pártok befolyásának visszaszorításában, és Manfred Weber bizottsági elnökjelölt megbuktatásában?

Nem, Macron hiába klasszikus européer, nem a hagyományos brüsszeli elit barátja. A brüsszeli helyeiket, a status quo-t veszélyezteti. Az efféle dolgokért meg általában bosszankodni szoktak.

A szerző a www.franciapolitika.com szerkesztője.

Le Pen jött, látott, de győzni fog-e?

Le Pen népszerűsége éppen ismét emelkedik, miközben fokozódik a franciaországi elnökválasztási küzdelem. Soós Eszter Petronella eleméze a Le Pen-Orbán találkozóról.