A keleti front még a II. világháború mércéjével mérve is borzalmas hely volt. A keleti fronton zajló háború négy éve alatt katonák és civilek milliói haltak meg, miközben a náci Németország és a Szovjetunió könyörtelenül ütötte egymást. Bár a németek 1941-ben és 1942-ben komoly károkat okoztak, a Vörös Hadsereg 1942 végén a sztálingrádi csatában átvette kezdeményezést, és a következő három év során lassan porrá zúzta a Wehrmachtot.
A második világháborúról szóló legújabb kori történetírásban a kérdés kevésbé a „hogyan élték túl a szovjetek?”, mint inkább a „hogyan teljesítettek a németek ilyen jól?” kérdéssé vált. A hatalmas szovjet emberelőny, a Németország ellen végrehajtott szövetséges bombázóoffenzíva által okozott pusztítással és a nyugati anyagi támogatás rendkívül megnehezítette a német kilátásokat. A németek mégis nagy optimizmussal kezdtek a háborúba, és sokan úgy vélték akkoriban, hogy a Wehrmachtnak csak egy hajszálon múlott, hogy végleg legyőzze a Szovjetuniót. Hogyan nyerhették volna meg a németek a háborút? – teszi fel kérdést Robert Farley.
Időzítés
A támadók általában előnyben vannak, amikor megválaszthatják a támadás pillanatát. Általánosságban elmondható, hogy a németek technológiai szempontból bölcsen időzítették a Szovjetunió elleni támadásukat, mivel a szovjetek az 1930-as évek közepén fegyverkeztek fel, és így a németekhez képest sok elavult felszereléssel rendelkeztek. Ráadásul a szovjetek éppen egy jelentős haderőmodernizáció kezdetén álltak, amely új harckocsikkal, repülőgépekkel és más fegyverekkel látta volna el a Vörös Hadsereget.
A németek is modernizáltak: a Párduc, Tiger I és Tiger II harckocsik a Barbarossa-hadművelet kezdete után álltak német szolgálatba, csakúgy, mint az Focke-Wulf 190 vadászgép és néhány más korszerű hadifelszerelés. De ahogy David Glantz is érvelt, a modernizáció mérlege később a Szovjetunió javára billent, amely gyors ütemben bocsátotta rendelkezésre az új felszereléseket a Vörös Hadseregnek.
Hadműveleti változások
Ha a németek 1941-ben és 1942-ben más hadműveleti döntéseket hoznak, akkor azok lehetővé tették volna a győzelmet?
1941-ben a Wehrmacht a nyár végén a Moszkva felé irányuló támadásról átirányította a figyelmét, hogy ehelyett a több százezer szovjet katonával foglalkozzon Kijev körül. A Wehrmacht győzelmet aratott, aminek ára azonban a moszkvai hadműveletek jelentős késése volt. Hasonlóképpen, 1942-ben a Wehrmacht a Moszkva környéki szovjet állások megtámadása helyett a déli előrenyomulás mellett döntött (amely Sztálingrád közelében ért véget).
Mindkét esetben a német győzelem kontrafaktuális ígérete attól az elképzeléstől függött, hogy Moszkva eleste valamilyen módon a szovjet állam összeomlásához vezetett volna. Ennek alátámasztására alig van bizonyíték; a szovjetek készen álltak arra, hogy harcoljanak Moszkváért, de a Vörös Hadseregnek arra is voltak tervei a harc folytatására, ha a főváros elesik. Moszkva gazdaságilag jelentős volt, de nem annyira, hogy a szovjetek ne tudták volna nélküle folytatni a harcot. Különösen, ami 1941-et illeti, ha a Wehrmacht nem semmisítette volna meg a Vörös Hadsereg erőit Ukrajnában, akkor ezek az egységek rendelkezésre álltak volna a téli ellentámadásokhoz. Mindent egybevetve, nem tűnik valószínűnek, hogy konkrét hadműveleti változtatások különbséget tettek volna.
Nemzetiségek
A háború közepén tartott egyik ritka konferenciájukon japán diplomaták szkeptikusan nyilatkoztak arról, hogy Németország valóban képes-e legyőzni a Szovjetuniót, és ezért azt javasolták, hogy a náci kormány azonnal nyilvánítsa függetlenné az olyan országokat, mint Észtország, Lettország, Litvánia és Ukrajna, hogy további támogatásokat mozgósítson egy szovjetellenes „keresztes hadjárathoz”. A Szovjetunió alávetett népei nem törődtek sem a bolsevikokkal, sem az oroszokkal, és a háború alatt nagy számban harcoltak a németek oldalán, még a függetlenség ígérete nélkül is. Ahogy Samuel Newland érvel, egy kifejezetten bolsevikellenes keresztes hadjáratként megfogalmazott háború még az oroszok körében is jelentős támogatást generálhatott volna.
Sajnos a németek számára a náci rezsim jellege lehetetlenné tette, hogy komolyan elgondolkodjanak egy ilyen erőfeszítésen. A nácik a keleti hódítás gyümölcseivel működtették háborús gépezetüket, ami kevés teret hagyott az oroszok, ukránok vagy bárki más felszabadításának. A nácik a német gazdaságot is a keleti rabszolgamunka kizsákmányolására építették, egészen a tömeges éhínségig.
Az összeomlás
Aligha volt irracionális a németek részéről, hogy azt hitték, a Szovjetunió összeomolhat a német invázió által okozott többszörös csapások súlya alatt. Az első világháborúban Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és a császári Oroszország elkeseredett háborút vívott egymással, főként nem orosz területeken. A kevesebb mint három évig tartó konfliktus után Oroszországot súlyos belső zavarok érték, amelyek végül a forradalomhoz vezettek. 1917 végére Oroszország teljesen kilépett a háborúból. A németek úgy vélték, hogy a bolsevik rezsim népszerűtlen, hogy az orosz lakosság körében nincsenek olyan gyökerei, mint a cári rezsimnek voltak, továbbá, hogy a nem-orosz nemzetiségek különösen gyűlölik.
Mindezekben a németeknek igazuk volt. A szovjet állam azonban erős alapokat épített magának, gyakran a terror segítségével. A Vörös Hadsereget és más szovjet intézményeket kibelező tisztogatások politikailag is megbízhatóvá tették azokat Sztálin számára, csökkentve egy esetleges puccs esélyét. Az ország legtöbb társadalmi intézményének szoros ellenőrzése megnehezítette, hogy bárki alternatívát kínáljon a Szovjetunió Kommunista Pártjának uralmával szemben. Ez, valamint a német megszállók teljes barbársága azt jelentette, hogy sok orosz úgy érezte, nincs más választása, mint a harc. A szovjet-rendszer sokkal egységesebb volt, mint a cári rendszer volt, és sokkal kevésbé volt hajlandó tolerálni az ellenvéleményeket.
A béke
A háború során a Németország és a Szovjetunió közötti „külön béke” kérdései újra és újra felmerültek, annak ellenére, hogy a két fél szörnyű áldozatokat okozott egymásnak. A háború későbbi szakaszában a japánok mindent megtettek a béke érdekében, azonban Hitler továbbra sem volt hajlandó feladni keresztes hadjáratát a bolsevikok ellen.
Még ha sikerült is volna megegyezniük, sem Németország, sem a Szovjetunió nem tekinthette volna a tűzszünetet másnak, mint átmeneti megoldásnak. A németek a maguk részéről úgy gondolták, hogy bármilyen szüneteltetés hosszú távon valószínűleg a szovjeteknek kedvezne, miközben meg kell küzdeniük a nyugati szövetségesek növekvő erejével is. Nehéz elképzelni, hogy bármilyen békeszerződés, amely nem vezetett volna rendszerváltáshoz sem Németországban, sem Oroszországban, tartósan fennmaradhatott volna.
Japán
A háború megtervezésekor a németek azt remélték, de nem feltétlenül számítottak arra, hogy Japán megtámadja a Szovjetuniót Szibériában. Japán és a Szovjetunió 1939-ben rövid, de intenzív összecsapást vívott Khalkin Golnál, ahol a Vörös Hadsereg csúnyán véresre verte a japán Kwantung-hadsereget. Nem volt alaptalan a remény, hogy Japán élni fog a bosszú lehetőségével, és azzal, hogy a Távol-Keleten lévő szovjet olajkincseket elfoglalja. Japán ehelyett azonban inkább megnemtámadási szerződést írt alá a Szovjetunióval, a nyugati hatalmak ellen a Csendes-óceánon vívott, sokkal szélesebb körű háborújának érdekében.
Ha a japánok ehelyett úgy döntöttek volna, hogy figyelmüket Észak-Ázsiára összpontosítják, rövid és középtávon jelentős sikereket érhettek volna el. Szibéria azonban hatalmas, és a szovjet vezetés helyesen értékelte, hogy a Szovjetunió európai részei sokkal kritikusabb fontosságúak az állam életképességének szempontjából, mint az ázsiai részek.
Bármekkora sikereket is arathattak volna a japánok (és meg kell jegyezni, hogy a Vörös Hadsereg felszerelés tekintetében még 1941-ben is erősen felülmúlta a japánokat), nem valószínű, hogy a japán győzelmek eléggé el tudták volna vonni a szovjetek figyelmet Németországról ahhoz, hogy döntőnek bizonyuljanak.
Összegzés
Németország végzetes hibája az volt, hogy alábecsülte a szovjet állam erejét, valamint a szovjet haditechnikai eszközök egyre javuló minőségét. A háborút megalapozó feltételezések és a német közvélemény előtt azt igazoló érvek szinte lehetetlenné tették egy olyan stratégia elfogadását, amelynek esélye lehetett volna a működésre. A Szovjetuniót ugyanúgy kiütni a háborúból, mint ahogyan Franciaországot kiütötték a háborúból, a földrajzi realitásokat tekintve szinte lehetetlen volt.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
ha győznek a németek, akkor is vesztettek volna. az oroszok igen hamar belázadtak volna ellenük. egy 60 milliós németség nem tudott volna sikeresen elnyomni egy 200 milliós Oroszországot
Egész Indiát néhány ezer brit tisztviselő irányította.
A téma nehéz, a cikk egy része csúsztatás, de az összegzése mégis jó. Azért csúsztatás, mert a párduc, tigris I/II, az fw-190 nem állt rendelkezésre ’41-’42-ben, ezért azok megemlítése, ha csak erre az időszakra összpontosít elsődlegesen, felesleges, pontosabban inkább zavaró, főleg azok számára, akik nem olvastak utána a témának. Ezek ’43 vagy későbbi dolgok, s legkésőbb Kurszknál dől el a keleti front (’43 nyara), esetleg Erich von Manstein felmentésénél (’44 március).
Nagyon fontos tisztázni, hogy a kockázatos normandiai partraszállás egyik fő előmozdítója a komcsik keleti előrenyomulása volt, ezt szerintem, egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Erős tévhit, hogy már attól a pillanattól győzelemre volt ítélve a hadművelet, ahogy partraszálltak.
https://www.greelane.com/hu/hum%c3%a1n-t%c3%a1rgyak/t%c3%b6rt%c3%a9nelem-%c3%a9s-kult%c3%bara/battle-of-caen-2360449/
Caen eleste hozta el a gyors német összeomlást, de ez csak július 20.-ára történt meg, úgy, hogy szétbombázták a várost, s lényegében az megsemmisült. Ez 7 hétig tartott, holott ez még a D-Day célkitűzése volt…
Mussolini annak idején azt mondta, hogy hitler három tábornokkal nem számolt (s itt most könnyen lehet pontatlan leszek): Tél-tábornokkal, Hó-tábornokkal és Sár-tábornokkal. Bizonyosan meglepő, de a három közül az utolsó volt a legfontosabb. Az őszi sárba bent ragadó, főként ló vontatta tűzérség, amely sár később megfagyott, óriási gondokat okozott. Itt még fontos megemlíteni, hogy a nehéz-lánctalpasoknak szintén gondot jelentett, mivel eleinte túl keskeny lánctalpaik és nagy súlyuk okán szintén nagy mértékben ragadtak be a sárba. A keskeny lánctalp előnye az volt, hogy alacsonyabb volt a fogyasztás, és már csak ezért is gyorsabb a haladás.
De ugye ezzel számolhattak volna, szóval ez egy olyan független/nem befolyásolható tényező, ami szintén csak említésre méltó.
Más már megemlítette, hogy az azeri olajmezők megszerzése szintén egy óriási előny lehetett volna (bár szerintem nem sorsdöntő, de ez úgysem fog már kiderülni). Csak ott áll éppen Kaukázus hegység, ami jelentősen lelassította az előrenyomulást, sztálingrád kiválasztása nem volt rossz dönttés, csak éppen szükségtelen volt a városharc, ami nagyon sok erőt kötött le, s egy ostromgyűrű kialakítása, a város megkerülése elég lett volna. hitler eleve betege volt az ilyen dolgoknak, például Anglia bombázása idején, mikor az angolok bombákat dobtak Berlinre, azt az őrült döntést hozta, hogy a hadiraktárak és repterek további bombázása helyett Londont kell bombázni – állítólag ha luftwaffe tovább folytatja a stratégiai fontosságú helyek bombázását, akkor akár 2(!) nap alatt képesek lettek volna olyan szintű károkat okozni, aminek következtében már muníció hiányában nem tudtak volna felszállni az angol bombázók, legalábbis Churchill valami ilyesmit írt az emlékirataiban…
Szvsz, a keleti-front leningrádnál dőlt el, ami biztos nagyon sok embernek furcsán hangzik, de röviden megindokolnám a véleményem. ’41 szeptember 8.-án kezdődik meg az ostrom, majdnem egy évvel sztálingrád előtt, s egészen ’44 január 27.-éig tartott, s német szemszögből sikertelenül végződött. Itt is megemlíthető lenne, hogy a finnek támadást ígértek északról, de ezen ígéretüktől később elálltak.
Az ostrom két és fél éve alatt rengeteg német egységet kötött le, amelyek a front számos más pontjáról hiányoztak. Itt alapvetően hitler hibájának róják fel, hogy a korai szakaszban nem mert nagy emberáldozatokkal járó offenzívát indítani a város ellen, ezzel meg is pecsételve a keleti front alakulását…
Egy kicsit visszatérve. A szovjet tankok messze jobbak voltak, mint a német tankok. Egy ’41-’42-es német tank képtelen volt szemből kilőni egy T-34est, főleg egy KV-1 ellen teljesen esélytelenek voltak (’41 néhány sikere a kv-1es tankokhoz köthető a szovjetek oldalán). E terén a lemaradásukat ’43 nyarára hozzák be, sőt jobb tankokat fejlesztenek ki, de mivel hitler leállíttatja a kurszki-hadműveletet az olaszországi partraszállás miatt, s egységeket vezényeltet Olaszországba, így a szovjet vonalak felbomlása elmarad. Tudni kell, hogy a szovjetek már az utolsó tartalékok bevétésre kényszerültek, hogy tudják tartani az állásaikat. Egy kurszk-i áttörés számos lehetőséget nyitott volna meg (északi/déli átkaroló hadműveletek stb.).
Szerk.: Néhány dolgot lehagytam, amire ki szerettem volna térni, azt még pótolom röviden.
A cikk nagyon helyesen jegyzi meg a következőt:
„A háború közepén tartott egyik ritka konferenciájukon japán diplomaták szkeptikusan nyilatkoztak arról, hogy Németország valóban képes-e legyőzni a Szovjetuniót, és ezért azt javasolták, hogy a náci kormány azonnal nyilvánítsa függetlenné az olyan országokat, mint Észtország, Lettország, Litvánia és Ukrajna, hogy további támogatásokat mozgósítson egy szovjetellenes „keresztes hadjárathoz”. A Szovjetunió alávetett népei nem törődtek sem a bolsevikokkal, sem az oroszokkal, és a háború alatt nagy számban harcoltak a németek oldalán, még a függetlenség ígérete nélkül is. Ahogy Samuel Newland érvel, egy kifejezetten bolsevikellenes keresztes hadjáratként megfogalmazott háború még az oroszok körében is jelentős támogatást generálhatott volna.”
Viszont itt óriásit ferdít a valóságon:
„A szovjet állam azonban erős alapokat épített magának, gyakran a terror segítségével. A Vörös Hadsereget és más szovjet intézményeket kibelező tisztogatások politikailag is megbízhatóvá tették azokat Sztálin számára, csökkentve egy esetleges puccs esélyét. Az ország legtöbb társadalmi intézményének szoros ellenőrzése megnehezítette, hogy bárki alternatívát kínáljon a Szovjetunió Kommunista Pártjának uralmával szemben. Ez, valamint a német megszállók teljes barbársága azt jelentette, hogy sok orosz úgy érezte, nincs más választása, mint a harc. A szovjet-rendszer sokkal egységesebb volt, mint a cári rendszer volt, és sokkal kevésbé volt hajlandó tolerálni az ellenvéleményeket.”
Sok orosz egyáltalán nem érezte úgy, hogy a harc kötelessége lenne. Kényszersorozások voltak. Berugatták, puskát nyomtak a kezébe (már amelyiknek, mert sztálingrádnál valaki csak töltényt kapott, hogyha elesik a társa, akkor majd az ő fegyverével lőhet) és az ellenséges vonalak elé hajtották őket. Több esetben előfordult, például sztálingrádnál, hogy meghátrálni nem lehetett, különben a saját politikai tisztjeik lőtték le őket. Undorító rendszer volt, ami a legkegyetlenebb eszközökhöz nyúlt a túlélése érdekében.
Kevesebb több lett volna. Nincs olyan aki ezt végig olvasná.
Törekedni kell a tömörségre, de van mikor a egy téma összecsapása felesleges vitákat/párbeszédeket generál, amelyek több erőt/időt vesznek el, mint egy alapos és bővebb véleménynyilvánítás. Nézze meg szerényke nevű hozzászóló a tömörségem okán lovagol egy két szavas mondaton…
Nagyon sehogy. Max úgy, hogy Amerika nem avatkozik közbe, és a japánok megtámadják a Szovjetuniót. De még akkor se hinném hogy sikerült volna. A németeknek megszállva kellett tartani egy csomó országot, az is elvont katonákat, a japánok meg sokkal gyengébbek voltak a Vörös Hadsereggel szemben. Legjobb esetben is max az Urálig jutottak volna. Egyszerűen a német ipar és gazdaság nem tudott versenyezni a szovjet meg az amerikai gazdasággal.
Bill Shirer könyvében az van, hogy a Barbarossa-hadművelet eredetileg május 15-én indult volna, és az olaszok görögországi kudarca, meg a jugoszláv fordulat miatt kellett a Balkánra bevonulniuk a németeknek, és lett jún. 22-re kitolva az indulás dátuma.
Ez, szerintem, elég jelentős különbség, akár elhozhatta volna Moszkva elestét is. Ami, persze nem biztos, hogy elég lett volna a németeknek
Vártam , hogy valaki beírja. Ez az időveszteség döntő jelentőségű volt.
néztem a ViasatHistory-n a Háborús Gyárak című sorozatot, abban mondjuk pont az volt, hogy egyszerűen akkora volt a szovjet gazdaság, különösen a nyugati segítséggel, hogy idővel akkor is lenyomták volna nácikat. Egy értelmesen vezetett Németországot lehet, hogy nem, de a diktatúrák sosem szoktak értelmesen működni
Viktor Szuvorov : Az M-nap című könyvét javasolnám elolvasásra a témában.
Elég megdöbbentő adatok vannak benne.