Tavaly májusban, miközben Izrael védekezett a Hamász 4500 Gázából indított, provokálatlan rakétatámadása ellen, Mark Ruffalo hollywoodi színész népirtással vádolta Izraelt. Néhány héttel később Ruffalo bölcsen visszavonta tweetjét, mondván, hogy a vád nem pontos, „gyújtogató, tiszteletlen és arra használják, hogy igazolják az antiszemitizmust itthon és külföldön. Itt az ideje, hogy elkerüljük a túlzásokat” — írja véleménycikkében James Sinkinson az Israel Hayom oldalán.
Alig két hónappal ezelőtt a George Mason Egyetem egyik diákja azt mondta Kamala Harris alelnöknek, hogy Izrael „etnikai népirtást” folytat – amire Harris hírhedten azt válaszolta, hogy „az igazság hangját nem szabad elnyomni, és meg kell hallgatni”.
Az alelnökkel ellentétben Ruffalo megfelelően és őszintén válaszolt: az Izraellel szembeni népirtás vádja valóban „pontatlan”. Ruffalo azonban tévedett, amikor az ilyen kijelentéseket „túlzásnak” nevezte – túlzás az, amikor az igazságot eltúlozzuk.
Mi a népirtás?
A népirtás jogi kifejezés, amely „egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges elpusztításának szándékával elkövetett cselekményeket” határoz meg.
Az európai zsidók a népirtás talán legismertebb áldozatai. A német Harmadik Birodalom a zsidó nép kiirtását tűzte ki célul, és kifejezetten őket vette célba – hatmillió embert gyűjtött össze és ölt meg – szigorúan azért a „bűnért”, hogy zsidók voltak.
Hasonlóképpen az örmény népirtás: Az oszmán törökök az örményeket azzal a szándékkal vették célba, hogy csökkentsék a népességüket az Oszmán Birodalomban, hogy megakadályozzák, hogy az örmények valaha is államot alkossanak. Becslések szerint 600 000-1,5 millió örményt öltek meg az I. világháború alatt.
A közelmúltban a 650 000 lakosú Kelet-Timort 1975-ben megszállta Indonézia. Egy igazság- és megbékélési bizottság arra a következtetésre jutott, hogy 25 év alatt – 1974 és 1999 között, amikor Kelet-Timor elnyerte függetlenségét – körülbelül 18 600 embert öltek meg, és további 84 200 halálos áldozatot követelt az indonéz hadsereg „az éhezést használva fegyverként a kelet-timoriak kiirtására”.
Számos más modern kori eseményt is népirtásnak neveztek, és mindegyikben közös egy nemzeti, etnikai vagy vallási csoport szándékos meggyilkolása vagy fizikai elűzése.
Izrael megalapítása óta a becslések szerint 20 000 palesztin halt meg katonai konfliktusokban – többnyire háborúkban vagy palesztinok által Izrael ellen kezdeményezett terrortámadásokban. Közülük becslések szerint 4 000-5 000-en haltak meg nem-harcban, akiket akaratlanul tettek ki a harcnak, általában emberi pajzsként.
Egy dolog világos: a saját oldaluk által kezdeményezett támadásokban megölt harcosok nem jelentenek népirtást. Az ilyen harcok következtében nem szándékosan megölt civil áldozatok sem népirtás áldozatai.
Mire hivatkoznak tehát Izrael kritikusai, amikor népirtással vádolják a zsidó államot?
Ezek a kritikusok nulla bizonyítékot tudnak felmutatni arra, hogy Izraelnek valaha is volt terve vagy szándéka a palesztin nép kiirtására.
A kritikusok arra sem tudnak bizonyítékot felmutatni, hogy Izrael valaha is szándékosan ártatlan palesztinokat ölt volna meg. Éppen ellenkezőleg, Izrael szorgalmasan – híresen – kerüli a civilek sérülését a Hamász és más terroristák elleni harcai során.
Ezenkívül Izrael évente több ezer tonna gyógyszert, élelmiszert és más alapvető árut adományoz a gázai palesztinok életének fenntartására – annak ellenére, hogy a Hamász rendszeresen támadja Izraelt Gázából. Palesztinok ezrei utaznak évente Izraelbe, hogy ingyenes orvosi ellátásban részesüljenek.
A kritikusok az elmúlt 70 évben nem tudnak olyan esetet felhozni, amikor a palesztinokat erőszakkal, illegálisan eltávolították volna a tulajdonukban lévő magánföldekről.
Néhány palesztint azonban az izraeli bíróságok eltávolítottak a jogos zsidó tulajdonosoktól elkobzott földekről, vagy olyan állami földekről, amelyeket egyes palesztinok elfoglaltak. A palesztinok azt is állítják, hogy olyan hatalmas földterületeket „birtokolnak”, amelyeken soha nem voltak szuverének, és amelyekhez nem fűződik nemzetközi joguk.
Bár igaz, hogy körülbelül 750 000 arab hagyta el Izraelt az 1948-as izraeli függetlenségi háború alatt – amelyet a megszálló arab hadseregek indítottak el -, ezeknek az embereknek legalább a fele saját akaratából menekült el. Másokat Izrael a saját biztonságuk érdekében vagy azért távolított el, mert ellenségként gyanúsították őket. (Körülbelül 156 000 arab döntött úgy, hogy Izraelben marad ebben a háborúban, és az azóta eltelt évtizedek alatt jól éltek). Összehasonlításképpen: becslések szerint 850 000 zsidót űztek ki arab országokból Izrael függetlenségi háborúja után.
Valójában a világ minden nagyobb katonai konfliktusában sor került a lakosság kitelepítésére. A második világháborúban európaiak millióit telepítették ki. India és Pakisztán 1947-es függetlenné válásakor 10-20 millió embert kellett kitelepíteni.
Amikor a kitelepítés a háború mellékes következményeként – és nem a konfliktus céljaként – történik, az nem minősül népirtásnak.
Mindezek mellett az elmúlt hét évtizedben a palesztinai arabok száma drámaian megnőtt – Izrael beavatkozása nélkül.
A brit mandátum alatt álló Palesztina arab lakossága 1948-ban körülbelül 1,3 millió volt. Ma ugyanezen a területen belül a palesztin lakosság száma körülbelül 6,8 millió – ebből mintegy kétmillió izraeli arab állampolgár.
Már önmagában ez a robusztus népességnövekedés is visszautasítja a népirtás vádját.
Tekintettel a tények túlsúlyára, amelyek cáfolják Izraelnek a palesztinok elleni népirtásra irányuló szándékát vagy aktív kampányát, a legrejtélyesebb az a kérdés, hogy Izrael ellenségei miért ragaszkodnak e hamis és gyújtogató vádaskodás ismételgetéséhez.
Ennek két oka van: Először is, az anticionisták – azok, akik ellenzik a zsidó állam létezését – nem tudják meggyőzni a racionális embereket arról, hogy Izrael gonosz, ha elmondják az igazságot.
Az igazság az, hogy Izrael a nemzet 73 évvel ezelőtti születése óta próbál békét kötni a palesztinokkal. Az igazság az, hogy a palesztinok az első naptól kezdve minden békeajánlatot az izraeli civilek elleni terrorista és rakétatámadások ezreivel fogadtak, mintegy 3 500 ártatlan izraeli megölésével.
Ezért az anticionisták hazugságokat mesélnek az apartheidről, a gyarmatosításról, a gyermekek lemészárlásáról, a földek elrablásáról, a családok otthonukból való kiűzéséről. Bár a vádak egyike sem igaz, a hiszékenyek – és az anticionista társaik – gyorsan csatlakoznak a kórushoz.
Másodszor, az anticionizmus definíció szerint antiszemita. Az anticionizmus a zsidók azon jogának tagadása, hogy ősi hazájukban államot alapítsanak. A népirtás hamis vádjai a zsidó állam delegitimálására és a zsidók démonizálására tett kísérletek. Ezek a taktikák – a delegitimizálás és a démonizálás – az antiszemitizmus sarokkövei a Nemzetközi Holokauszt Emlékszövetség világszerte elfogadott definíciója szerint.
Röviden, nem lehet racionális ok arra, hogy hazudjunk a zsidó népről és a világ egyetlen zsidó államáról. Az antiszemitizmus a gyűlölet egyik formája. Ha azt hallja, hogy valaki népirtással vádolja Izraelt, nyugodtan feltételezheti, hogy az illető vagy félreinformált, vagy antiszemita.
James Sinkinson a Facts and Logic About the Middle East (FLAME), azaz a Tények és Logika a Közel-kelettel kapcsolatban intézet elnöke.
