Egyiptom, Szaúd-Arábia, Irak és Izrael csak négy ország azon országok közül, amelyek a kínai kormány nyitott csekkfüzetéből profitálnak. De ennek a nagylelkűségnek ára van.
Afrika legmagasabb, 385 méteres tornya éppen Kairó mellett emelkedik az égbe. Az új közigazgatási fővárosban, amely Abdel-Fattah al-Sziszi elnök zászlósprojektje, Kairótól mintegy 45 kilométerre keletre, több ezer munkás és több száz vállalat fejezi be a munkálatokat a városban, amelynek lakossága várhatóan hamarosan több mint 5 millió lesz. Mintegy 20 iroda- és lakótorony, köztük a fent említett Iconic Tower, ad majd otthont a 29 minisztériumnak és további több száz kereskedelmi cég és követség irodájának.
A kereskedelmi központ költségeit mintegy 3 milliárd dollárra becsülik, amelynek nagy részét (mintegy 85 százalékát) a kínai kormány állja.
Az új közigazgatási főváros nem az egyetlen projekt, amelyben Kína részt vesz. Peking mintegy 7 milliárd dollárt fektetett be ipari projektekbe a kibővített Szuezi-csatorna mentén és az infrastruktúrába.
Kína építette azt az üvegszálgyárat is, amely Egyiptomot a világ legnagyobb üvegszálgyártójává tette.
A kínai Hutchison vállalat, amely versenyben volt a haifai kikötő üzemeltetéséért, de az Izraelre gyakorolt amerikai nyomás hatására elbukott, most az alexandriai kikötőt szerezte meg, és a közelben egy hatalmas konténerterminál építését tervezi.
Becslések szerint 2016 óta Kína 16 és 20 milliárd dollár közötti összeget pumpált Egyiptomba beruházások, hitelek és egyéb segélyek formájában az Egy Övezet és Egy Út kezdeményezés részeként – amely 2013-ban indult, és amelynek célja, hogy összekösse Kínát Ázsiával, a Közel-Kelettel és Európával.
Egyiptom nem az egyetlen közel-keleti ország, amely élvezi Kína gazdasági terjeszkedési politikáját. Szaúd-Arábia is régi gazdasági szövetséges: tavaly volt 30 éve, hogy a két ország felvette egymással a diplomáciai kapcsolatokat. 2019-ben Kína és Szaúd-Arábia mintegy 30 gazdasági együttműködési megállapodást írt alá, mintegy 28 milliárd dollár értékben.
Kína Szaúd-Arábia legfontosabb kereskedelmi partnere – a kettőjük közötti éves kereskedelem megközelíti a 80 milliárd dollárt. Kína nemrégiben megállapodást írt alá egy megújuló energiaprojekt építéséről, amely része Mohammed bin Szalmán szaúdi trónörökös víziójának, amely szerint 2060-ra el kell érni a zéró szén-dioxid-kibocsátást.
Ugyanakkor Kína, amely nem vett részt a glasgow-i klímakonferencián, de korábban ígéretet tett arra, hogy 2060-ra karbonsemlegessé válik, kénytelen lesz növelni a kőolaj felhasználását, hogy csökkentse a szén – ami a kínai környezetszennyezés fő okozója – felhasználását az áramtermeléshez. A kínai lépésből elsősorban Szaúd-Arábia fog profitálni az elkövetkező évtizedekben.
Kína és Szaúd-Arábia kiterjedt gazdasági kapcsolatai nem akadályozzák meg Kínát abban, hogy Rijád ellenségének számító Iránba is beruházzon.
A Teheránnal tavaly aláírt, 400 milliárd dollár értékű, 25 évre szóló együttműködési megállapodás előnyös pozíciót biztosít Kínának Iránban.
Teherán ugyanis Kínára és Oroszországra úgy tekint, mint a Nyugattal való kapcsolatok szükséges alternatívájára, még akkor is, amennyiben egy új nukleáris megállapodás aláírására kerül sor.
Kína nem hagyja figyelmen kívül Irakot, Észak-Afrikát, az Öböl-államokat és természetesen Izraelt sem.
Első látásra Kína gazdasági befolyásának bővülése a régióban nem követel politikai-diplomáciai árat. Kína nem vesz részt az olyan regionális ellenségeskedésekben, mint az izraeli-palesztin konfliktus, a szíriai polgárháború és az iraki hatalmi harcok. Azonban számos ország gazdasági kapcsolatai Kínával diplomáciai függőséget teremtettek Pekingtől, és dilemma elé állítja ezeket az országokat:
egyrészt az Egyesült Államok követeli, hogy csökkentsék a Kínával való kapcsolataikat, másrészt pedig szükségük van Kínára gazdasági helyzetük előmozdításához.
Ez a dilemma szépen Kína kezére játszik a Joe Biden amerikai elnök által meghatározott politikával szemben, aki elődeihez hasonlóan maga is Kínát helyezte külpolitikája középpontjába. Így például az ázsiai-közel-keleti kvartett esetében, amelyet Biden megpróbál létrehozni Kínával szemben – amely Izraelből, Indiából, az Egyesült Arab Emírségekből és az Egyesült Államokból áll –, máris látszik milyen nehézségekkel néz szembe. Izrael valóban figyelembe veszi Washington követeléseit a Kínával való technológiai és katonai együttműködés terén, ugyanakkor nem tekinti Kínát rivális államnak.
Éppen ellenkezőleg: Izrael arra törekszik, hogy bővítse a kereskedelmet az ázsiai szuperhatalommal.
2017-es kínai látogatásán Benjamin Netanjahu akkori miniszterelnök azt mondta vendéglátóinak, hogy „Izrael az önök tökéletes fiatal partnere… ez egy mennyei házasság”.
És mindezt akkor, amikor Kína stratégiai együttműködési szövetséget kötött Egyiptommal, Iránnal, Szaúd-Arábiával, az Egyesült Arab Emírségekkel, Katarral és Törökországgal.
Izrael az év elején tartózkodott a nyugati államok közös nyilatkozatának aláírásától, amelyben felszólították Kínát a nemzetközi jog végrehajtására, és aggodalmukat fejezték ki az országban uralkodó emberi jogi helyzet, különösen az ujgurok elnyomása és üldözése miatt Nyugat-Kínában.
Izraelhez hasonlóan az Egyesült Arab Emírségek sem tekinti Kínát fenyegetésnek vagy riválisnak, amely arra kötelezné, hogy az amerikai politikához igazodjon.
Abu Dzabi és Rijád egy ideje újra tervezi az irányt az Egyesült Államok közel-keleti politikájával szemben, és igyekszik minden lehetőséget nyitva tartani.
India különösen bonyolult történet. Bár Kínát versenytársának és riválisának tekinti, amely fenyegeti Új-Delhi saját világhatalmi törekvéseit, ez a rivalizálás megköveteli, hogy India beszervezze Iránt, Kína szövetségesét. Erre a zűrzavarra jó példa a dél-iráni Chabahar kikötő, ahol India több százmillió dollárt fektetett be, hogy a kikötő a Közép-Ázsiába és a Közel-Keletre irányuló áruszállításra, valamint Pakisztánt elkerülő útvonalként szolgáljon.
Kína ettől a kikötőtől mintegy 70 kilométerre keletre, az „Egy Övezet és Egy Út” kezdeményezés részeként egy nagy kikötő építésébe fektetett be a pakisztáni Gwadarban, amit a Közel-Keletre és a Közel-Keletről érkező áruk szállítására kívánnak használni. Az e kikötők közötti verseny máris India és Irán közötti kapcsolatok erősödéséhez vezetett, ami teljesen ellentétes az Egyesült Államok és Izrael szándékaival.
Egy másik ország is a felmerülő lehetőségeket szemléli, mégpedig Szaúd-Arábia, amely szintén befektetett a pakisztáni-kínai kikötőbe, és egyúttal ígéretet tett Indiának, hogy több tízmilliárd dollárt fektet be a finomítók és az infrastruktúra kiépítésébe.
Érdekes lesz látni, hogyan fog Biden manőverezni a közel-keleti országok és Ázsia ellentmondásos érdekei, valamint a Kína körüli hurok szorosabbra húzására irányuló törekvése között – különösen annak fényében, hogy az Egyesült Államok egyre egyértelműbben arra törekszik, hogy elhagyja a Közel-Keletet.
