A zsidóság történelmét végigkísérték az elpusztítására törekvő külső támadások. Ezekkel párhuzamosan a belső ellenséggel is meg kellett küzdeni: a besúgókkal, az árulóvá lett kitértekkel és a közösségekbe beépülő ügynökökkel. Oberlander Baruch rabbi recenziója Novák Attila „Ideológia és önazonosság – Az 1953-as budapesti cionista per” című új könyvéről a zsido.com portálról.
A sztálini Szovjetunióban a zsidó vallási és kulturális életet csak úgy tudták lerombolni, hogy sikerült belső embereket együttműködésre megnyerni, akik beszámoltak mások „vétkeiről”. Később ezt a módszert alkalmazták Magyarországon is.
A kommunista rendszer egyik fontos alapja, ami lehetővé tette diktatórikus működést, az a besúgok és ügynökök hálózata volt. Ezek az emberek elárulták barátaikat, kollégáikat és gyakran még hitüket is, amikor rendszeresen jelentéseket írtak mindarról, ami az emberek között folyt. Ez belülről rombolta a társadalmat, mert elveszett az emberek bizalma még a legközelebbi barátaikban és sok esetben a vallási vezetőkben is.
A rendszerváltás utáni években folyamatos téma volt itthon, hogyan kell viszonyulni ezekhez az emberekhez. Az is nagy kérdés volt, hogyan ítéljük meg a tetteiket, miből lehet tudni, kit motivált egyszerűen a rosszindulat, kit valamiféle haszonszerzés vagy előrehaladás reménye és mikor mondhatjuk, hogy valaki kényszer hatására cselekedett.
Engem ez a téma mindig is nagyon érdekelt, már az előtt is, hogy Magyarországra költöztünk volna és megtörtént volna a rendszerváltás, mivel lubavicsi körökben – ahogy fogjuk látni – ez mindig is beszédtéma volt. Ez az érdeklődés vezetett oda, hogy 2005-ben (Köves Slomóval együtt) egy nagyobb tanulmányt írtam Ügynökök és besúgók a zsidó jog és etika fényében címmel, ami megjelent a Magyar Jogban1 és az Új életben2 is.
Besúgók a haszidok ellen
A GPU és később az NKVD éveken keresztül falakba ütközött, amikor a lubavicsi haszidok ellen vették fel a harcot, mert ők nagyon erősen kitartottak és nem engedtek sem a nyomásnak, sem a csábításnak, nem voltak hajlandóak besúgónak állni. A helyzet akkor változott meg, amikor 1938-ban egy haszid, akit mindenféle bűncselekmények elkövetése miatt halálra ítélték, alkut kötött: ejtik az ellene felhozott vádakat, ő pedig cserébe jelenteni fog társairól. Ez végül majdnem halálos csapást jelentett a haszid mozgalomra, mivel az áruló működése nyomán nagyon sok vezetőt letartóztattak: egyeseket kivégeztek, másokat pedig Szibériába száműztek, ahonnan soha többet nem tértek vissza, végleg nyomuk veszett3. A leszámolási folyamat akkor lassult le lényegesen, amikor egy haszid kislány véletlenül észrevette, ahogy a besúgót soron kívül fogadták az NKVD irodájában, miután felmutatta a piros könyvét. Innentől már tudták a lubavicsi közösségben, hogy kitől kell óvakodni4. Később, 1946-ban pedig több száz haszid családnak sikerült hamis lengyel papírokkal elhagynia a Szovjetuniót5.
A lubavicsi haszidok között azóta is beszédtéma, hogy kik voltak azok a haszidok (mindösszesen kettő ilyen emberről van tudomásom), akik teljesen elkerülték a letartóztatást és a börtönt, és hogyan sikerült ez nekik; ki volt az, aki a letartóztatása után képes volt ellenállni és nem adott ki semmilyen információt a társairól stb.
Több módszer is volt az információk kiadásának elkerülésére. A lubavicsi Rebbe édesapja, Lévi Jichák Schneerson rabbi (1878–1944) például együttműködőnek mutatta magát és bőségesen adott ki információt másokról – csak éppen a kihallgatási jegyzőkönyvekből kiderül, hogy kizárólag olyanokról, akik már elhunytak, vagy olyanokról, akiknek sikerült már korábban élve elhagyniuk a Szovjetuniót. Hogy, hogy nem, csak a még élő és a Szovjetunióban tartózkodó emberekről „felejtett el” beszélni6…
Ismerünk történetet olyanról, akit megtört a kínzás, és elkezdett másokról vallomást tenni. Azonban amikor ennek jutalmául megengedték neki, hogy pihenjen egy nagyot, aminek köszönhetően sikerült annyira összeszednie magát testileg és lelkileg, hogy megbánta, hogy mások életét veszélyeztette és többet nem vallott másokról – aminek köszönhetően többszörös kínzáson kellett átmennie, de az már nem törte meg. Amikor kiszabadult a Szovjetunióból, sokan támadták, amiért vallott ellenük, a Rebbe azonban mindig azzal enyhítette a dühöt, hogy elmondta: rögtön másnap megkapta érte a büntetését a kínzás során, úgyhogy ő már egy tiszta lélek…
Szerencsémre nem csak az általam olvasott rengeteg könyvből és újságcikkből tájékozódhattam ezekről az eseményekről, hanem a témában jártas haszidoktól is.
Cionista per szovjet mintára
Nemrégiben kaptam Novák Attilától egy példányt az új könyvéből, melynek címe „Ideológia és önazonosság – Az 1953-as budapesti cionista per”. Több személyes okból is különösen örülök a könyv megjelenésének.
A címben említett per a szovjet orvosper mintájára épült fel. Sztálin ezeken a koholt vádakon keresztül lépett akcióba a többmilliós szovjet zsidósággal szemben. A koncepciós perben zsidó orvosokat vádoltak azzal, hogy a szovjet vezetés tagjainak életére törtek a Joint és különböző titkosszolgálatok megbízásából. A magyar hatóságok ennek mintájára kezdték meg a fellépést az akkor még létező cionista ifjúsági szervezetek ellen, rendszerellenes tevékenységgel vádolva a vezetőiket. A szervezetek több vezetőségi tagját letartóztatták és kemény kihallgatásnak vetették őket alá.
Ismeretek első kézből
A cionista perről sokat hallottam az egyik főszereplőtől, Engländer Tibortól (1932–2012), aki akkoriban a Hásomér Hácáir vezetője volt. 1989. augusztusi érkezésünk után talán Engländer volt az első, aki még abban az évben meghívott, hogy előadás-sorozatot tartsak az általa szervezett Oneg Sábát klubban, ami akkoriban a Bethlen téri zsinagógában működött. Az előadásokra csütörtök esténként került sor, és mivel mi ketten mindig korán érkeztünk, jó fél órákat beszélgettünk kettesben. Tibor egy vallásos tokaji családból származott, fiatalon jött föl Budapestre. Bár voltak kitérők az életében, amikor én megismertem, akkor vallásos zsidónak tartotta magát, minden reggel táliszban-tfilinben vett részt a Bethlen téri minjenben.
Sokat mesélt a gyökereiről és a hazulról hozott vallásos neveltetéséről, és tőlem érdeklődött a régi szokásokról, hogy jól emlékszik-e erre vagy arra. Tudta, hogy mivel én Amerikában egy magyar közösségben nőttem föl, jól ismerem az itteni szokásokat. Sokat beszélgettünk a szakmai életéről is és a Pszichológiai Intézet tudományos főmunkatársaként végzett munkájáról. Ami azonban a legközelebb állt a szívéhez, amiről legtöbbet mesélt, az az ’50-es években végzett cionista tevékenysége volt. Ezen belül is a letartóztatása körüli eseményekről és a perről beszélt a legtöbbet. Nagyjából két éven át zajlottak ezek az órák és az előadás-sorozat befejezése után is tartottam a kapcsolatot Tiborral.
Egyszer, valamikor az utolsó éveiben, a Peszách előtti napon tudtam meg egy régi izraeli barátjától, hogy beutalták Sopronban egy szanatóriumba, ott tölti az ünnepet, és nincs macesza. Gyorsan összeállítottam neki egy csomagot mindabból, amire az ünnep alatt szüksége lehetett, és taxival elküldtem neki. Nagyon hálás volt a segítségért, és szokás szerint agyondicsérte a lubavicsi mozgalmat és a Rebbe vízióját, amivel a magyar zsidókra is gondot viselt és aminek hasznát ő is élvezhette.
Halála előtt nagyjából egy évvel, amikor hírét vettem, hogy ismét nagyon beteg, azonnal felkerestem az otthonában. Ekkor volt lehetőségem utoljára hosszabban elbeszélgetni vele: hosszú órákon át beszélgettünk, emlékszem, épphogy hazaértem a sábeszi gyertyagyújtásra. Ezen az utolsó találkozásunkon is sokat beszélt a perről és a letartóztatásáról. Ekkor osztotta meg velem a dilemmáját, ami régóta emésztette. Egyesek ugyanis azt mondták neki, hogy a legfontosabb dolga az élete végén leírni a magyarországi cionista mozgalom tevékenységét és a per történetét, mert ő az egyetlen, aki ezt első kézből hitelesen tudja rögzíteni. Lett is volna kedve erre, azonban úgy érezte, hogy élete fő művét, a Pszichológiai Intézetben végzett kutatásait kellene rendszereznie, lezárnia, összefoglalnia. Végül emellett döntött, mivel orvosként úgy érezte, kötelessége azzal foglalkoznia, amivel még tud segíteni az embereken és nem csak egy – bár igen fontos – történelmi dokumentumot alkot.
A cikk folytatása itt olvasható.
