Susanna Egri magyar holokauszt-túlélő, de olasz táncművészként ismerik a nagyvilágban. Nagyapja volt zsidó, és emiatt az egész családjára halál várt a második világháború idején. Édesapja, Egri Erbstein Ernő az egyik legsikeresebb magyar futball edző volt Olaszországban, ahol egy légikatasztrófa miatt csapata, a „Grande Torino” és ő is odaveszett. Susanna Egri emlékezni és emlékeztetni érkezett a napokban Magyarországra. Sikerült interjút készítenünk a 95 évvel ezelőtt született kortalan balerinával.
Beszélgetésünk előtt, itt a hotel halljában összefutottam Fahidi Évával, az egyik legismertebb magyar holokauszt-túlélővel, aki szintén szenvedélyes táncos. Mondta, hogy Önnel találkoztak. Csak nem egy közös előadást terveznek?
Ki tudja? A művészetben semmi sem lehetetlen. Éva és párja, Andor rendkívüli emberek. Nagyon jót beszélgettünk. Nyilván szó volt a sorsközösségünkről, és a közös szerelmünkről, a táncról is. Azért találkoztunk, mert Andornak is – mint a szintén embermentő, Sztehlo Gábor egyik gondviseltje — van köze ahhoz a környékhez, ahol nemrég emléktáblát avattak Budapesten. Én akkor nem tudtam eljönni Magyarországra, de most igen, és így ők megkerestek engem, hogy találkozzunk.
Ez az emléktábla a Jad Vasem Intézet által Világ Igaza kitüntetést is kapott életmentők — Mallász Gitta és Klinda Pál — előtt tiszteleg, és szeptemberben avatták fel. A Lauder Iskola alighanem azért szervezte az eseményt, mert az egykori menedékhely ma az ő óvodájuknak ad otthont.
Klinda Pál katolikus pap alapította és Mallász Gitta vezette azt a varrodát, amelyben én is dolgoztam az 1944-es német megszállás után. Gyakorlatilag ők mentették meg az életemet azzal, hogy a Budakeszi úton működött ez a varroda a Boldog Katalin Nagylány Leányotthonban, amelyet Klinda Pál atya ötletére hadiüzemmé alakítottak át, hivatalosan katonaruhákat készítettünk ott. Én onnan idővel megszöktem, mert tudtuk, hogy a nyilasok bármikor betörhetnek oda. Erre különben volt is egy konkrét alkalom, amikor szinte a biztos halál elől sikerült megmenekülnünk.
Felbőszült nyilasok – mit sem törődve a mentelmi papírjainkkal — már összetereltek bennünket, és vittek is a halálba tartó vagonokhoz, amikor a magyar haderők váratlan közbelépése miatt visszafordították a menetünket, és visszavittek minket a varrodába.
Állítólag maga Angelo Rotta pápai nuncius keze volt a dologban, ráadásul azt is hallottam, hogy apámnak is lehetett némi köze a megmenekülésünkhöz azzal, hogy – bár maga is üldözött volt — kapcsolatai révén pár fontos telefont tudott intézni.
Édesapja, Egri Erbstein Ernő, akkor munkaszolgálatosként szolgált. Sokan az egyik legsikeresebb magyar futball edzőnek tartják. Hogy lehet az, hogy egy brit szerző alig négy évvel ezelőtt róla írt könyve előtt jószerivel itthon senki nem tudott róla?
Én is kérdeztem ezt már többször is magamtól, és másoktól is. Érthetetlen a mai napig számomra ez. Az, hogy ő Olaszországban alkotott és Magyarország nem annyira nem volt benne az európai fogalomban akkortájt, lehet egyféle magyarázat. Meg talán azért is, mert a magyarországi kommunista rendszerben nem nagyon szerették azokat, akik innen eltávoztak és máshol értek el sikereket. Engem sem nagyon ismertek korábban, de két évvel ezelőtt megkaptam a magyar érdemkeresztet.
Ez vajon minek köszönhető?
Ezt sem tudom pontosan, mert engem sem ismertek az országban. Talán valakinek eszébe jutott, hogy
én itt kezdtem a tanulmányaimat, még nem voltam ötéves, mikor balettezni kezdtem. A művészetem alapja a magyar tánckultúra lett. Ezt képviselem a mai napig mindenhol a világban.
Kínában például a tánc Marco Polojának neveztek, mert én voltam az egyik első nyugati koreográfus, aki elment Kínában tanítani a 80-as években.
Meséljen az együtteséről. Mi az, amire a legbüszkébb 90 évnyi táncolás alatt?
Nemrég ünnepeltük a 70 éves évforulóját az iskolának, amit Torinóban alapítottam. A mai napig tanítok, de a profi táncegyüttesünket már nem én vezetem. Ezt Raphael Bianco, volt tanítványom irányítja. Ezért is neveztük át EgriBiancoDanza-nak a társulatot 1999-ben. Épp most voltak egy litván turnén, Olaszország egyik legismertebb kortárs csapata a mienk. Klasszikus alapja van, ez volt az én elvem: összekötni a klasszikus balettet a modern mozgáskultúrával.
Első szólóestemet Magyarországon adtam 1946-ban a Liszt Ferenc Zenekadémián. Magyarországon akkor láttak először valakit, aki ugyan azon a színpadon spicctáncot is tudott mutatni és mezitlábas táncot is, spanyol- és jazz- és népitánccal együtt.
Édesapjáról is nagyon keveset tudunk. Magyarországon és Amerikában is volt futballista, majd tréner lett Olaszországban, ahol több csapatnál is dolgozott. Legnagyobb sikereit Torinoban érte el, ahol a város egyik élcsapatát, a Torino FC-t sorozatban öt bajnoki elsőséghez vezette. Az 1949-ben repülőszerencsétlenség áldozatául esett „Grande Torino”-ról a világ egyik legjobb gárdájaként beszéltek. Hogy mutatná be édesapját?
Egyedülálló ember volt, akiről azt írták Olaszországban a balesetben bekövetkezett halála után, hogy a „futball kölcsönkapott egy filozófust”. Apám Nagyváradon született, de Budapesten nőtt fel. Az ő édesapja egy szabómester volt, apámék öten voltak testvérek, mind fiú volt, különböző irányba mentek. Volt aki aranyműves lett, volt aki festő, az egyik testvéréről tudjuk, hogy egy haláltáborba hurcolták, a többiekről nincsenek ismereteim. Az apám volt az egyedüli, aki a futballt választotta. Nagyon olvasott, tanult ember volt. Finom úriember, akiről a korabeli sajtó is szuperlatívuszokban írt. Nagyon szerette Olaszországot, de Magyarországot is. Jó apa volt, nekem és testvéreimnek ő volt a legnagyobb támaszunk. Már kisgyermek koromban jártam vele meccsekre, nagyon büszke voltam rá, és ő is rám.
Halálakor én már egy díjnyertes prímabalerina voltam Firenzében, nagyon megviselt értelmetlen halála, amit a mai napig nem hevertem ki.
Sajnos nem nagyon tudok mást a felmenőinkről, apám apja volt zsidó egyedül a családban, de neki még a nevét sem ismerem pontosan.
Pedig apja első futball klubbja is egy pesi zsidó csapatnak tartott egyesület volt, a Budapesti Atétikai Klub.
Én ezt csak később tudtam meg, mert nekem addig fogalmam sem volt arról, mi az hogy zsidó, mert nem zsidóként nőttem fel, hanem katolikusként neveltek.
Egyszer biztos, hogy ráeszmélt arra, hogy zsidó származású: amikor 1944-ben Magyarországon szembesítették ezzel.
Én már ezt 1938-ban éreztem először amikor Olaszországban voltunk és apámnak ott kellett hagynia edzői munkáját.
Amikor kiderült, hogy apám zsidó származású, az olasz klubja minket kitessékelt az országból, egyik napól a másikra kihúzták alólunk a talajt.
Emlékszik arra, hogy milyen volt tizenévesként ez a rádöbbenés?
Rettenetes. Nem értettem semmit, akkor rájöttem arra, hogy a világ igazságtalan és hogy abszurd dolgok történnek benne. Nem értettem, hogy fordulhat elő, hogy a legjobb növendéket kicsapják az iskolából, csak azért, mert a nagypapája zsidó volt. Akkor Lucca városában éltünk, azt kellett otthagynunk. Érdekes módon az a város díszpolgárává avatott nem is olyan régen…
És az édesapja mit mondott magyarázatként, miért kell pakolniuk és elhagyni az otthonukat? Hogy lehet ezt elmagyarázni egy gyereknek?
Borzasztó nehéz volt, mert nagyon le voltam törve, semmit nem értettem a világból. Később megtaláltam egy levelet, amit olaszul írt meg nekem amikor elhagytuk az országot, és én csak azt tudom, hogy a levelében milyen magyarázatot próbált találni, és milyen következtetést levonni. Egyfajta filozófikus útmutatást adott, ami az egész életemet végigkísérte. Azt írta a levélben, hogy „ez az igazságtalanság nem fog sokáig tartani, visszatalál a világ a helyes gondolkodás irányába és neked nem szabad abbahagyni azt, hogy töretlenül higgyél abban, amit akarsz. Tovább kell tanulnod, ne hagyjad abba amit csinálsz. Ha meg akarod érteni a mai világot, akkor minél több mindent el kell olvasni a régi klasszikusokból.”
A család Hollandiába tartott, de megtagadták a belépésüket.
Igen, és később ez lett a szerencsénk. Volt apámnak egy kollégája és barátja, Weisz Árpád, aki az Inter Milan csapatának volt a legendás edzője. Ő bejutott Hollandiába, de pár évvel később onnan deportálták Auschwitzba.
Végül is visszatértek Budapetre. Mi történt önökkel Magyarországon 1938-tól?
A apámnak megmaradtak a kapcsolatai Olaszországból. A Torino FC elnöke, korábbi főnöke segített neki egy vállalkozást beindítani. Textillel kereskedtek. Meglepően jól éltünk, sikerrel szervezte újjá életünket apám. Látszólag nagyszerűen éltünk, én balettet tanultam, semmit nem éreztünk a háború veszélyéből, egészen addig amíg meg nem történt a németek megszállása.
Milyen volt ismét zsidóvá válni?
Ugyanúgy szenvedtem az üldöztetéstől, mint más sorstársam akkor már. Menekülnöm kellett nekem is.
De ezt a kérdést hogyan tudta akkor feldolgozni?
Nagyon nehéz volt.
Nekem még az sem jutott, mint a zsidóknak: nekik legalább az üldöztetésben volt egy közösségük, amihez odatartoztak. Mi teljesen idegenként, árvának éreztük magunkat azzal, hogy nem tartoztunk egy közösséghez sem.
Nem próbálkozott zsidó barátokkal?
Dehogynem, persze hogy voltak ilyenek is, de én akkor a világ szélén éreztem magam.
És később ezen gondolkodott valaha is? Azon, hogy véletlenül azzá vált, és hogy zsidóként miért üldözték állandóan?
Én ezzel rengeteget foglalkoztam, de ezt soha senki nem tudta megmagyarázni. Rengeteg könyvet olvastam, de nem találok magyarázatot erre a jelenségre. Mint koreográfus a munkámban ezt a dilemmát nagyon sokszor feldolgoztam.
Ön mindig is outsiderként viszonyult ehhez az egész sorskérdéshez?
Nem, mert
végül is mindannyian azok vagyunk, mindannyian a zsidóságból származunk, ez csak egy elfajzott történet, hogy az emberiség egyik része üldözi a másikat.
Én már túl vagyok minden valláson. Művészként nem követtek semmiféle vallást. Mottómnak egy kétezer évvel ezelőtti latin filozófus mondását fogalmaztam át: minden táncnak olyannak kell lenie, hogy gyönyörködtesse a szemet és megnyissa az agyat kérdéseknek.
Mi volt a mostani látogatásának a fő apropója?
Egyrészt ugye a Lauder iskola táblaavatása, elmentem az iskolába, és tisztelegtem a hősök emléktáblája előtt. A másik pedig egy gyermekeknek szervezett futballtorna volt Debrecenben. A Dunamenti Iskola Gyermek Liga elnevezésű versenyt olyan régi edzők emlékére hozták létre, mint amilyen az apám is volt. Ennek a régiónak a neves és sikeres, de talán kevésbé ismert mesterei — például Guttmann Béla is — az 1920-as, 30-as, 40-es évekből. Ott lehettem, és én adhattam át a győzteseknek járó díjakat.
Már utaltam erre beszélgetésünk elején, most ismét feltszem önnek: minek tudja be, hogy apja emlékének egyfajta reneszánsza kezd lenni – két éve egy nemzetközi felnőtt amatőr labdarúgó kupát neveztek el róla, most pedig egy gyermekeknek szóló tornát szerveztek.
Ez egy talány. Ha hazaegyek, majd feldolgozom… Olyan hirtelen jött. Remélem, a fiatalok jobban fogják ismerni a múltat. Apámért én különben is bármire kész vagyok. Ő egy olyan különleges ember volt. Olyan emberrel, aki kicsit is hasonlított volna apámra sosem találkoztam.
Ő pontosan tudta, hogy hol van a fény és hol van a sötétség. Azt mondta, hogy vigyázzak, ne hagyjam magam soha elsötétíteni.
Egy játékos volt, ő az életet is játéknak vette, de mindig alkalmazkodott ahhoz, ami éppen adott volt.