Húsz évvel ezelőtt az ENSZ rasszizmus elleni konferenciáját a „a cionizmus az rasszizmus” kitaláció újjáélesztésével eltérítették. Innen egyenes vonalat lehet húzni addig, ahogyan a kritikai fajelmélet ma legitimálja az antiszemitizmust – írja Jonathan S. Tobin a Jewish News Syndicate oldalán megjelent cikkében.
Pontosan 20 évvel ezelőtt a durbani konferencia égbekiáltó eljárása rávilágított arra, hogy a nemzetközi közösség, és különösen az Egyesült Nemzetek Szervezete hogyan legitimálta az antiszemitizmust. Egy olyan konferenciát, amelynek célja a rasszizmus elleni küzdelem volt, lényegében a palesztinok és szövetségeseik eltérítették, akik buzgón próbálták feleleveníteni az ENSZ azóta elutasított rágalmát, miszerint a cionizmus rasszizmus. Egy olyan nemzetközi közösségben, ahol a sokszínűséget, a nemzeti identitás és önrendelkezés különböző megnyilvánulásait ünnepelték, csak a zsidóknak mondták azt, hogy a jogaik és önrendelkezésük mellett elkötelezett mozgalom illegitim.
Izrael apartheid államként való megjelölése – egy felháborító rágalom, amely Durban után új lendületet kapott, és az interszekcionalitás sikerének totemévé vált, egy olyan ideológia, amely leginkább arról vált ismertté, hogy hajlandó volt a palesztin háborút, amely a bolygó egyetlen zsidó államának elpusztítására irányul, analógiába állítani az Egyesült Államokban a polgári jogokért és mindenütt a rasszizmus ellen folytatott küzdelemmel. Az interszekcionalitást és a kritikai fajelméletet, amellyel szoros kapcsolatban áll, kezdetben szélsőbaloldali eszméknek tekintették, amelyeknek kevés hatásuk van a való világra. De 2021 szemszögéből nézve egyértelmű, hogy amit Durbanben elfogadtak, az közvetlenül a jelenlegi helyzethez vezetett, amelyben ezeket a mérgező koncepciókat nemcsak a fecsegő osztályok, a mainstream média és még a Demokrata Párt vezetői is magukévá tették, hanem gyakorlatilag példátlan engedélyt adtak az antiszemitizmusnak.
Azóta három hivatalos utókonferenciára került sor az ENSZ szervezésében, amelyek nagyjából ugyanerre a témára összpontosítottak. A legutóbbi, szeptember 22-re tervezett New York-i konferenciát az Egyesült Államok és legalább egy tucat másik ország bojkottálja. De miközben ez dicséretes, ahogy Anne Bayefsky rámutatott az év elején, a Biden-kormányzat újra csatlakozott az ENSZ Emberi Jogi Tanácsához, amely a durbani álhírek egyik fő támasza, és gyakorlatilag semmit sem tett a durbani újrakezdés megállítása érdekében, még akkor sem, ha maga nem vesz részt rajta.
Ezt a problémát és annak különböző következményeit egy fontos konferencia fogja tárgyalni, a „Fight Racism, Not Jews: The U.N.’s Durban’s Deceit” címmel, amely széles online közönségre tarthat számot.
De két évtized elteltével szerintem választ érdemel az a kérdés, hogy miért volt olyan gyenge a szervezett zsidó világ válasza erre a felháborító rágalomra. Hogyan lehetséges, hogy a zsidóknak a rasszizmussal és az apartheiddel való azonosítására többnyire felületes tiltakozással reagáltak?
Hogyan lehetséges, hogy a zsidó világ olyan önelégültséggel és minimális aktivista reakcióval szembesült az apartheid Izrael hazugságával, amelyet Durban segített az ideológiai térképre helyezni, és amely lényegében szabad utat adott neki?
Vajon ez csupán a PR kudarca, vagy mélyebb képtelenséget jelez arra, hogy felfogjuk a veszélyt, amely abból fakad, ha hagyjuk, hogy ezeket az eszméket megkérdőjelezzék, vagy ami még rosszabb, hogy ésszerű érvként kezeljék őket?
És ugyanilyen fontos, hogy azok, akiknek az a feladatuk, hogy megvédjék a zsidókat a növekvő antiszemitizmussal szemben, megértik-e kudarcuk következményeit?
A probléma egy része a zsidó csoportok és az Izrael és a cionizmus védelmével megbízottak egyik nagy erősségéből ered, amely egyben potenciális gyengesége is. A judaizmusban egyensúlyban van az univerzalizmus és a parochális aggodalmak; a zsidó közösség nagy része számára azonban az előbbi sokkal nagyobb jelentőséget kapott.
Ennek egy része abban a természetes és dicséretes késztetésben nyilvánul meg, hogy szolidaritást vállaljanak a kisebbségi csoportokkal és a polgári jogok ügyével. Ez azonban ahhoz is vezetett, hogy hajlandóak vagyunk szemet hunyni olyan tendenciák felett, amelyek ugyan ilyen ügyekhez kapcsolódnak, de valójában mérgezőek mind a közéletre, mind a zsidó biztonságra nézve.
És éppen az ellenállással szembeni tartózkodásuk miatt, ami valamilyen módon – jogosan vagy helytelenül – az antirasszizmussal függött össze, az apartheid rágalom és az azt alátámasztó interszekcionális érvek nem annyira a zsidó biztonság elleni frontális támadásnak, hanem pusztán a jó elvek túlbuzgó alkalmazásának tekinthetők. Ez a hajlandóság, hogy nem pusztán a cionizmus igazságosságát és a zsidó önrendelkezés ellen vívott háború igazságtalanságát lekicsinyeljük, önmagában is siralmas. De ha ehhez hozzáadjuk sok liberális hajlamát arra, hogy az anticionizmust legitim álláspontnak tekintse, amely meghallgatást érdemel, annak eredendően előítéletes jellege ellenére, akkor ez továbbra is aláássa a választ nem csak a Durban szellemére és az apartheid Izrael hazugságára; ez anyagilag segítette az Izrael elleni támadást különböző ENSZ-fórumokon, valamint olyan tudományos és politikai helyszíneken, ahol az interszekcionizmus megvetette a lábát.
Az amerikai zsidó életet uraló liberális zsidó csoportok egyszerre túlságosan el voltak foglalva a belpolitikai célok követésével és a különböző izraeli kormányok politikájával való egyet nem értésük erénynyilvánításával ahhoz, hogy megértsék, hogy ami az ENSZ égisze alatt történik, az nem csak egy értelmetlen harmadik világpolitikai gyakorlat vagy internacionalista propaganda. Sokkal inkább egy olyan eszme volt, amelynek hatalmában állt nemcsak Izrael létezését, hanem a zsidók jogait is delegitimálni mindenütt, mivel a zsidó államhoz kötődők végül olyan mozgalmak célkeresztjébe kerültek, amelyek eltökéltek abban, hogy az Izraelhez kötődőket egyformán hibásnak és elnyomásban bűnösnek tekintsék.
A zsidó jogok támogatásának kifejezését és a palesztinok támogatói által felkarolt antiszemitizmus teljes hangú ellenzését sok jó szándékú zsidó csoport valahogy túlságosan magabiztosnak vagy szűk látókörűnek tekintette. Az ilyen kiállást úgy is elítélték, mint amiért nem törődnek eléggé a palesztinok helyzetével, függetlenül attól, hogy utóbbiak milyen gyakran utasították vissza Izrael önálló államra és békére vonatkozó ajánlatait.
Miközben az Egyesült Nemzetek Szervezete már régen elvesztette azt a csillogást, amelyet idealista eredete adott neki, a szervezett zsidó világ nagy része, akárcsak a nyugati országok különböző külpolitikai intézményei, a multilateralizmust és a diplomáciát öncélúnak tekinti, függetlenül attól, hogy az előmozdítja vagy éppen visszaveti a szabadság ügyét és a valódi rasszizmussal szembeni ellenállást.
Ebbe a problémába beletartozik az a tendencia, hogy számos zsidó csoport és sok zsidó csak a történelmi emlékeik és a kortárs pártpolitikai prizmák tükrében szemléli az antiszemitizmust. Ez oda vezet, hogy az olyan csoportok, mint a Rágalmazásellenes Liga, a zsidógyűlöletet elsősorban a szélsőjobboldal problémájának tekintik, miközben vagy figyelmen kívül hagyják, vagy bagatellizálják azt, hogy az antiszemitizmus mindig is otthonra talált a baloldalon. A palesztinok és harmadik világbeli és iszlám szövetségeseik azon erőfeszítései, hogy nem csupán a baloldal nyelvezetét használják Izrael létezésének delegitimálására, hanem a nemzetközi szervezetek struktúráit is, hogy céljaikat elérjék, nagyrészt kikerülnek a zsidó védelmi csoportok radarképernyőjéről. Ezek a csoportok túlságosan arra összpontosítanak, hogy ellenségeket keressenek a szélsőjobboldali szélsőségesek között, miközben a baloldalról érkező Izrael- és cionistaellenes szidalmakat kevésbé fenyegetőnek tekintik.
Ennek hangsúlyozása nem jelenti annak tagadását, hogy a jobboldalon is létezik antiszemitizmus, és hogy ez valódi veszélyt jelenthet. De a jobboldalra való szinte kizárólagos összpontosítás – amelyet részben az antiszemitizmus elleni küzdelemmel megbízottak némelyikének pártpolitikai prioritásai motiváltak – bizonyos fokú önelégültséghez vezetett Durban szellemével, az ENSZ antiszemitizmusával és az interszekcionalizmussal kapcsolatban, amely az elmúlt évtizedben szinte az antiszemitizmus-monitorok észrevétele nélkül okozott áttétet.
Az is igaz, hogy az izraeli diplomácia nagyrészt elhagyta a terepet a nemzetközi szervezetekben, egyrészt azért, mert diplomatái más fontos ügyekre összpontosítanak, másrészt azért, mert a zsidó állam hozzászokott a vele szemben továbbra is holtbiztos Egyesült Nemzetek befolyásához.
Ennek a kudarcnak a következményei 2021-ben könnyen láthatóak. Néhány olyan csoporttól eltekintve, amely felkarolta ezt a feladatot, a szervezett zsidó világ nagyrészt elmulasztotta felismerni, hogy ha hagyjuk, hogy ezek a rágalmak beivódjanak a nemzetközi diskurzusba, az katasztrofális hatással lehet a zsidó biztonságra. Ez részben az ENSZ-ügynökségek befolyásának alábecsüléséből adódik. De az interszekcionális ideológia eluralkodott az akadémián, és mint a legtöbb mérgező eszme, amely az egyetemi kampuszokon kezdődik, majd átvándorolt a társadalom többi részébe. A zsidó nacionalizmus és csak a zsidó nacionalizmus delegitimálása olyan valóságot teremtett, amelyben az antiszemitizmus olyan módon kapott engedélyt az értelmiségiektől, aktivistáktól és a média véleményformálóitól, ami két évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. És ahelyett, hogy „állj-t” kiáltanának, az olyan liberális csoportok, mint az ADL és a Jewish Council on Public Affairs, inkább szurkolnak ezeknek a veszélyes elképzeléseknek.
Itt az ideje, hogy a szervezett zsidó világ elkezdje komolyan kezelni ezt a problémát és annak összefüggéseit a baloldali antiszemitizmus egyre népszerűbb változatával az Egyesült Államokban. A nagy zsidó csoportok kudarca nem csupán szégyen, hanem veszélyes környezetet teremt, amelyben gyakorlatilag szabaddá tették az utat azok számára, akik gyűlölik Izraelt és a zsidókat.
