„Minden este azért imádkozom, hogy tehetséges legyek” – írta naplójában a 15 éves Szenes Hanna, aki nem is sejthette, hogy egy nap Izrael nemzeti hőse lesz.
1944 márciusában mindössze egy héttel azelőtt, hogy a németek bevonultak Magyarországra egy fiatal lány, az angol hadsereg kötelékében, ejtőernyővel leugrott Jugoszláviába. Három hónappal később átlépte a magyar határt, ahol azonnal elkapták, és börtönbe vetették. Ezt a lányt Szenes Hannának hívták, aki alig öt évvel korábban még Babitsot húzta az érettségin és vidám nyári mulatságokra járt. A mindössze 22 éves lány a kínzások ellenére is hallgatott a küldetésének részleteiről. Hanna olyan ember volt, aki mikor eljött a pillanat korábbi félelmei ellenére is képes volt arra, hogy bátor legyen.
Szenes Anikó 1921. július 17-én született Budapesten. Édesapja Szenes Béla kiváló író volt, akit a kislány már hatévesen elveszett. Ez a tragédia még szorosabbra fűzte az anya és két gyermeke Anikó és Gyuri kapcsolatát. Anikó, vagy ahogy a család szólította Anny, kitűnő tanuló volt, aki az apjához hasonlóan írói pályára vágyott. Első fennmaradt versei 15 éves korából származnak.
A kislány 13 évesen kezdett el naplót írni, amit a Szépirodalmi Kiadó 20 éve jelentetett meg. A tinédzser Anikó naplójának oldalait azzal töltötte meg, hogy kifejtette írói ambícióit és ártatlan álmokat szőtt a szerelemről. Olvasott, táncolni járt, angolul tanult és Olaszországba ment kirándulni. Az élete egyetlen tragédiája sokáig csak az édesapja elvesztése volt, az ő nyomdokaiba szeretett volna lépni, olyan szeretett volna lenni, mint ő.
Ha más korban születik talán tanár lesz, vagy író, azonban nem ez a sors adatott számára.
A lány egy budai református gimnáziumba járt, ahol Áprily Lajos volt az igazgató. Anikó nagyon szerette a magyar irodalmat, valósággal falta a könyveket.
Eleinte úgy élte meg az antiszemitizmust, mint ami csak még erősebbé teszi őt, hiszen nagyobb nehézségeket kellett legyőznie, mint másnak. 15 éves korában át kellett élnie, hogy hiába ő volt a legalkalmasabb jelölt, a saját iskolatársai nem engedték meg, hogy ő legyen az önképzőkör titkára, mivel zsidó volt és nem protestáns. Az eset után a következőt írta naplójába:
„Semmi esetre sem lennék képes valaha is kitérni, nemcsak magam, de gyermekeim miatt sem. (…) Szerintem a vallás nagyon sokat jelent az életben és nevetségesnek tartom a mai kor felfogását, mely szerint a hit csak a gyengéknek való mankóul. Éppen a hit teszi erőssé az embert, és azáltal nem szorul az életben más támasztékokra.”
Az idő előrehaladtával Anikó egyre több sort szentelt az európai helyzetnek. A zsúrokon Ausztria bekebelezéséről folytattak izgatott beszélgetéseket, s a lány gyermeki naivsággal, nem is sejtve a rettenetes jövőt, ügyes, noha visszataszító politikusnak nevezte Hitlert a naplójában. A kortársak feljegyzései tanúskodnak arról, hogy a kor embere milyen ritkán fogja fel, hogy milyen időben él. Anikó naplójában írt a közelgő háborúról, aggódott miatta, de nem akarta elhinni, hogy valóban eljön.
Érezve, hogy az ország, amelyben született egyre ellenségesebb vele, kezdett megnyílni a cionizmus gondolata iránt.
1938 októberében a következőt írta naplójába: „…cionista lettem. E mögött a szó mögött rengeteg minden van. Nekem röviden azt jelenti: tudatosan, erősen érzem, hogy zsidó vagyok, büszke vagyok rá, és célom: Palesztinába menni, érte dolgozni.”
Leírja, hogy már évek óta foglalkoztatta a gondolat, de megpróbálta elnyomni. A tizenhét éves lány úgy érezte, hogy végre megtalálta a célját. Elkezdett héberül tanulni, eljárt a Makkabea cionista egyesületbe, és tudatosan a zsidósággal kapcsolatos irodalmat bújta. Úgy döntött félre téve korábbi céljait dolgozni fog, és a nahalali leányfarmhoz adta be a kérvényét. Az érettségi után tudatosan elkezdett héberül írni a naplójába, és nevének héber változatát a Hannát kezdte használni.
1939 szeptemberében érkezett meg a tizennyolc esztendős Hanna Palesztinába. „Erecben vagyok. Itthon vagyok” – írta magyarul naplójába, mert úgy érezte héberül még nem tudja kifejezni mit érez. Ez állandó frusztrációt jelentett számára, hogy akaratlanul magyarul fogalmazódtak meg benne a dolgok.
A mosodai, majd tehenészeti munka komoly kihívás volt a polgári környezetben felnőtt lánynak. Próbálta idealista módon felfogni a munkát, de közben tele volt frusztrációval. Az élet a brit mandátum területén nem volt könnyű, és közben Európában kitört a háború, ami folyamatosan fenyegette az otthoniakat. Magányos volt a bátyja és édesanyja, valamint barátai nélkül, de mégis elégedett volt, mert úgy érezte, hogy van értelme a munkájának, hogy ő is végre része valaminek. Egyszerre volt reménykedő és reménytelen a jövővel kapcsolatban, frusztrálta a palesztinai helyzet, amit nem tudott igazán felmérni, de amit látott sokszor elkeserítette. Szervezetlennek érezte a palesztinai zsidóságot, és leírása szerint arra vágyott, hogy „a zsidóság ne csak nép legyen, hanem erős nemzet.”
Museum of Jewish Heritage/Center For Holocaust Studies
A munka közben sem hunyt ki írói ambíciója, és elkezdett újra verseket írni. 1941-ben találkozott Ramat-Ganban Avigdor Haméiri, kárpátaljai születésű költővel, aki az édesapját is ismerte. Hanna megmutatta neki a verseit, és a költő tehetségesnek találta a lányt.
Hanna 1941-ben kibucban kezdett dolgozni. Egyre inkább aggódott a háború miatt és attól is félt, hogy a nácik elérik a Közel-Keletet. Eleinte nem akart bevonulni, mert borzadt a háborútól, de 1942-ben mégis belépett a Palmahba, amely a Hagana elit alakulata volt. Ezekben az években egyre ritkábban érkeztek külföldi levelek, és ő is egyre kevesebbet írt a naplójába.
A benne kavargó elnyomott érzések végül 1943 januárjában törtek fel, mikor ezt írta: „Megrázó hetem volt. Az a hirtelen gondolatom támadt, hogy Magyarországra kell utaznom, ott kell lennem ezekben a napokban, segítenem kell az ifjúsági alija megszervezésében, és anyukát el kell hoznom.”
Innentől kezdve igyekezett e felé a cél felé haladni, és elkeserítette, hogy kénytelen volt raktáros beosztásban dolgozni. Cselekedni szeretett volna, egyre magányosabbnak érezte magát, egyre inkább azt érezte, hogy nem tud héberül írni (héber versei ennek ellenkezőjéről árulkodnak.) 1944 elején rögzítette, hogy bevonult az angol seregbe és Egyiptomba utazik kiképzésre, hogy végre teljesítse a küldetést, ami 1943-ban már megfogalmazódott benne.
„Hinni akarom, hogy helyes, amit tettem és tenni fogok. A többit elmondja majd az idő” – ezek Szenes Hanna naplójának utolsó mondatai.
Hanna 1944 márciusában ugrott le Jugoszláviába, ahol három hónapot töltött. Mikor átlépte a magyar határt azonnal elfogták. A brit hadsereg valószínűleg sejtette, hogy öngyilkos akció beküldeni a zsidókat a németek által megszállt területre, mégse fújták le az akciót. Hanna a Gestapo kezébe került.
Édesanyja Szenes Béláné Ami ma bűn, holnap érdem című írásában emlékezett vissza Hanna fogságának hónapjairól, ami a Szépirodalmi Kiadó Hanna naplóival és egyéb írásaival együtt adott ki 1991-ben. Az anya nem is sejtette, hogy a lánya bevonult katonának, ezt akkor tudta csak meg, mikor 1944. június 17-én egy államrendőrségi detektív kopogott az ajtaján. A Hadik-laktanyán szembesítették a lányával. Elmondása szerint Anikó (mert édesanyja továbbra is így nevezte) rossz állapotban volt, több foga hiányzott, arcát zöld foltok borították. Végül a rendőrség Szenes Bélánét is börtönbe csukta, de szeptemberben egy belügyminiszteri rendelet értelmében kiszabadult.
Szenes Béláné ügyvédet kerített a lányának, és az ügyet egy dr. Szelecsényi nevű férfi vállalta. Ekkor Hannát a Conti utcai fogdában őrizték, majd átvitték a Margit körúti fegyházba. A nyilas hatalomátvétel ellenére is megtartották Hanna tárgyalását, ahol egy nem zsidó ügyvéd védte az árulással vádolt fiatal lányt. A tárgyaláson nem hirdettek ítéletet és teljesen váratlanul, megtagadva a kérést, hogy utoljára lássa az édesanyját, a nyilasok november hetedikén kivégezték. Mindössze huszonhárom éves volt. Megengedték neki, hogy búcsúleveleket írjon, de azokat a család soha nem kapta meg.
Viszont a lány ruhájának zsebében találtak egy verset, és egy levelet is, amely így szólt: „Drága Édesanyám, nem tudok mit mondani, csak kettőt: Millió köszönet. Bocsáss meg, ha lehet. Te tudod nagyon, miért nem kellenek szavak. Végtelen szeretettel. Lányod.”
Szenes Hanna a frissen megalakult Izrael egyik legünnepeltebb ikonja és hőse lett. 1950-ben a hamvait Izraelbe szállították és Jeruzsálemben temették el. Versei részei az izraeli kánonnak. Magyarországon a mai napig kevesen ismerik a nevét, nem vált ismert történelmi hőssé, talán azért sem, mert nem német kéz sújtott le rá, hanem mindössze három hónappal Budapest felszabadulása előtt magyar nyilasok végezték ki.
Szenes Hanna versei itt olvashatók.
A cikkben szereplő idézetek Szenes Hanna: Napló-Levelek-Versek-Szépirodalmi kísérletek-rövidebb írások című művéből származnak. Szerk: Szalai Anna, Szépirodalmi Kiadó, 1991. Fordítók: Gergely Ágnes et al.
Borítókép: United States Holocaust Memorial Museum, courtesy of Beit Hannah Senesh/Public Domain
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.