Aki számára túl későn érkeztek Párizs felszabadítói

Hélène Berr naplója 10 éve jelent meg először magyarul, a mű különlegessége, hogy nem csupán kordokumentum, hanem irodalmi értékkel rendelkező, egyedülálló alkotás. 

A szövetséges erők csapatai 75 évvel ezelőtt 1944. augusztus 19-én érték el Párizst. A francia fővárost alig egy hét alatt felszabadították. Még tartott a csata a városért, mikor az utolsó vagonokat elindították Franciaországból kelet felé. Mire megérkeztek a felszabadítók, Hélène Berr már hónapok óta Auschwitz halálgyárában volt, elérhetetlen messzeségben az élettől és a felszabadulást ünneplő párizsi tömegektől.

Hélène néhány évvel korábban még angol irodalmat tanult a Sorbonne-on és mint minden húszéves, ő is a szerelemről álmodott. A fiatal lány 1942 és 1944 között vezetett naplója 2008-ban jelent meg Franciaországban. A napló ritka irodalmi felfedezés volt, a franciák mindössze két nap alatt szétkapkodták az első kiadás 24 ezer példányát. A napló viharos sikert aratott és alig két év alatt 30 nyelvre fordították le.

Hélène Berr Fotó: Facebook/Médiathèque Hélène Berr

A napló igazi különlegessége, hogy egy olyan világba ad betekintést, amely nem sokban különbözik a jelentől. Hélène-t mindenütt a „francia Anne Frank” marketing-címkével látták el, ami talán természetes asszociáció. Berr naplóját iskolai füzetlapokra írta, amiket egy borítékban tárolt. Az angol irodalom iránt lelkesedő lány a szakácsnőjükre bízta a lapokat, abban bízva, hogy megőrzi majd vőlegénye számára. Ötven évvel később Hélène unokahúga ellátogatott a vőlegényhez, aki megőrizte Hélène szinte javítás nélküli sorait. Az unokahúg szerette volna, ha a naplót kiadják és nem csak a rokonok között lesz ismert. Így került a könyvesboltokba és könyvtárakba egy hatvan évvel ezelőtt élt lány naplója, aki saját szavai szerint, azért írt mert

„tudom jól, miért írom ezt a naplót: azt akarom, ha esetleg már nem leszek itt, adják oda Jeannak, ha hazajön. Nem akarok úgy eltűnni, hogy ne ismerné minden egyes gondolatomat.”

Hélène 1921. március 27-én született Párizsban Antoinette és Raymond Berr gyermekeként. Az Élisée-Reclus sugárúton nőtt fel, de a jómódú családnak volt egy vidéki háza is. Raymond Berr a Kuhlmann cég főigazgatója volt. Hélène angol irodalmat hallgatott a Sorbonne-on, ahol Shakespeare római korban játszódó drámáiból írta diplomamunkáját, miközben a németek már elfoglalták Párizst. Három testvére a háború első éveiben Franciaország „szabad zónájába” menekült, de Hélène és szülei Párizsban maradtak.

A lány 1942-ben kezdte a naplóírást. Sorai ekkoriban leginkább az irodalom körül forogtak és akörül, hogy nem tudta, hogy azt a férfit szereti, aki távol van, vagy azt, akit alig ismer. Hélène a Tulériákban sétált, Keatsről írt fejtegetéseket és mindeközben időnként árnyék borult soraira a német megszállás miatt.

A német vezetés Párizsban. Fotó: Bundesarchiv

Azonban, ha valaki elolvassa olyan érzése van, mintha egy mai ember mindennapjait írná le Hélène, aki bár érezte, hogy baj van, igazán mégsem érezte fenyegetettnek magát. 1942-ben a lány legfőbb dilemmája a szerelmi háromszöge és az egyetemi munkája volt és talán ez a normalitás az, ami a valódi erejét adja a napló második szakaszának. A naplót 1942 nyarán félbehagyta, a vőlegénye pedig elutazott, hogy Észak-Afrikában csatlakozzon a Szabad Francia Erők (FFL) ellenálló csoporthoz. 1942 és 1943 nyara között egy év hallgatás következett, amely alatt Hélène világa darabokra hullott.

Az 1943-ban folytatódó napló olyan, mintha egy teljesen más világban íródna, mint az előző oldalak sorai. Hélène 1943 nyarán éppen csak megúszta a deportálást, hiszen aznap nem ment el a munkahelyére. A lány családja és ismerősei a letartóztatástól való félelemben töltötték az idejüket, miközben furcsa kettősség vette őket körül, hiszen francia barátaik nem értették meg, mi történik velük.

Párizs 1942-43 körül, a párizsiak számára az élet ment tovább. Fotó: Wikimedia commons

Hélène  továbbra is bejárt az egyetemre, sőt még a könyvtárban is dolgozott. Az egyetemi gondnok egyszer odament hozzá és megkérdezte „minden rendben-e, nincsenek-e problémáik.” A saját barátai sem értették meg, hogy mit élnek át. A lányt különösen a katolikusok hozzáállása háborította fel, akik szerinte nem követték Jézus tanításait. „Mi lenne, ha a keresztények fellázadnának az üldöztetések ellen? Biztos vagyok benne, hogy elérnék céljukat.  Sajnos, már rég fel kellett volna lázadniuk a háború ellen is, mégsem tették meg.”

Azt sem értette őt miért látják másnak a keresztények, csak azért mert zsidónak született: „… nem érzem, hogy különböznék a többi embertől, soha nem gondolok úgy magamra, mint egy elkülönített csoport tagjaként, és talán ezért is szenvedek ennyire, mert én ezt az egészet nem értem.”

Párizs 1942 körül. Fotó: Flickr/ David Lisbona

Hélène és családja tudta, vagy legalábbis sejtette, mi történik a keletre deportált zsidókkal, a gáz általi halál hírei is eljutottak hozzájuk. A lány a rémhírek közepette tovább járta Párizs utcáit, sőt néha annyira elveszett egy-egy irodalmi műben, hogy szinte elfelejtette a letartóztatás rémét. Időnként még baráti vonósnégyesével is összeült zenélni.

Az újságokban tapasztalt antiszemitizmust nem értette. Egy alkalommal egy német beszédet olvasott, amelyben a zsidóság ellen uszítottak, s amellyel kapcsolatban így írt naplójába: „Hát nem bántottak, nem mészároltak le, nem üldöztek épp elég zsidót az elmúlt négy évben? (…) nem is tudom, talán azt gondolják, így nyerik meg a háborút? Előbbre jutottak-e egy tapodtad is a holttesteken keresztül?”

Antiszemita francia plakát 1941-ből. Fotó: Wikimedia commons

A lány rajongott az angol irodalomért és nyelvért, az angol háborús szerepvállalást is váltig védte a szüleivel szemben. A germán kultúrát viszont nem tudta szeretni, bár még a német nyelvórákat is vett, miközben állandóan a náci letartóztatástól rettegett. Felháborodást érzett, amiért a német megszállók elárasztják szeretett Párizsát és kétségbe vonják az ő franciaságát. Egy ponton így ír a németekről, akikkel a városban találkozott: „Azt éreztem, hogy a láttukra, ha nem is gyűlölet, mert én ezt az érzést nem ismerem, de lázadás, hányinger és megvetés fog el.”

Német katonák Hélène imádott Párizsában, amiről a lány így írt: „Megéreztem, milyen mélységesen kötődöm ide, milyen magától értetődően szeretem Párizs köveit, az eget és a város történelmét, és hogy ez az érzés kölcsönös.” Fotó: Wikimedia commons/John N.

Ahogy a napló 1944-be lép, egyre inkább érződik a sorokon az elkerülhetetlen jövő réme. Hélène borzalommal írja, hogy még a betegeket is elviszik a kórházakból, hogy hogyan tartóztatják le a rabbikat az állomásokon, és hogy ők is állandóan ezt várják. Hélène Berr naplójának utolsó bejegyzése 1944 februárjában íródott. Az utolsó bekezdésében egy koncentrációs táborból szabadult férfi szörnyű élményeit írja le. Utolsó leírt szavaival Joseph Conradot idézi: „Borzalom! Borzalom! Borzalom!”

Egy hónappal később Hélène-t és szüleit letartóztatták és ideiglenesen Drancybe szállították őket. Huszonharmadik születésnapján Hélène szüleit Auschwitzba deportálták. Hélène édesanyját májusban gázkamrába küldték. Édesapját pedig szeptemberben gyilkolták meg szintén Auschwitzba, mikor Párizsban már újra a francia lobogók szálltak a házakon.

Hélène többet bírt ki, mint amire képesnek tartotta magát naplójában. 1945-ben a szörnyű erőltetett menetet követően került Bergen-Belsenbe. Ahogy csak hónapok választották el Párizs felszabadításától, mikor elvitték, 1945 április elején napok választották el az angol felszabadítástól, mikor a tífusz és a tábor körülményei legyőzték. Hélène Berr 24 éves volt, mikor meghalt és emlékét csak a családja őrizte évtizedeken keresztül. A rokonai adták át egy múzeumnak a naplót. Hélène Berr a naplót a vőlegényének szánta, de fel-fel bukkan a műben az, hogy igazából a sorait mindenkinek írja, hogy tudatosan ír, számítva arra, hogy egyszer elfogják olvasni.

„Még ha deportálnak, akkor is csak arra fogok gondolni, hogy vissza akarok jönni. Ha az Örökkévaló nem veszi el az életemet, vagy ha, és ez nagyon gonosz dolog lenne, valami nem Istentől való szándék, hanem az emberi rosszakarat bizonyítéka, szóval, ha az emberek el nem veszejtenek. Ha ez mégis megtörténik, és valaki elolvassa, amit írtam, az emberek tudni fogják, hogy felkészültem a sorsomra; nem arról van szó, hogy elfogadtam, mert azt nem tudom, hogy a valóság terhe alatt fizikailag és erkölcsileg meddig leszek majd képes elviselni a fájdalmat, de azt tudniuk kell az embereknek, hogy felkészültem a sorsomra.”

(Az idézett sorok a Magvető 2009-es kiadásából származnak, a fordító Kiss Kornélia.)