Ebrahim Raiszi manipulált „megválasztása” fordulópontot jelenthet Irán számára. Ennek a jelentőségét azonban csak utólag lehet majd teljesen megérteni – állítja Karim Sadjadpour a The Atlanticnak írt cikkében.
Vajon Raiszi megválasztására úgy fognak-e emlékezni a történészek, mint egy arcátlan tekintélyelvű rezsim túlkapására, amely lerombolta az Iszlám Köztársaság maradék legitimitását és felgyorsította a saját bukását? Vagy ez csak egy újabb mérföldkő lesz a reformok bevezetésével dacoló teokrácia életében, és megnyitja az utat Raiszi előtt, hogy pártfogója, az idős Ali Hámenei ajatollah utódja legyen, mint Irán következő legfelsőbb vezetője?
Az Egyesült Államok számára Raiszi megválasztása sürgetően hat a Biden-adminisztrációra, hogy még az augusztus 8-i, keményvonalas iráni kormány beiktatása előtt megállapodásra jusson az irániakkal folytatott atomtárgyalásokon.
A Közel-Keleten élők számára azonban Raiszi megválasztása más okokból kifolyólag is lényeges, amelyek jóval túlmutatnak az iráni nukleáris program körüli vitákon.
Amíg Irán, a térség egyik legnagyobb és leggazdagabb országa egy olyan teokrácia uralma alatt áll, amely bevételeit aktívan felhasználja a forradalmi ideológiáját hirdető fegyveres milíciák finanszírozására és kiképzésére, addig egy stabilabb, toleránsabb, és virágzóbb Közel-Kelet képe csupán távoli álom marad.
Sok iráni számára Raiszi leginkább arról ismert, hogy 1988 nyarán négy bíró egyikeként felügyelte egy iráni ellenzéki csoport mintegy ötezer tagjának – köztük nőknek és gyerekeknek – a megkínzását és tömeges kivégzését.
Raiszi azzal érvel, hogy csupán parancsot teljesített, és ezért nem kér bocsánatot.
Sadjadpour elmeséli egy idős házaspár történetét, akikkel évekkel ezelőtt Teheránban készített interjút: a házaspár könnyes szemmel mesélte el, hogyan voltak kénytelenek fizetni lányuk – egy 21 éves orvostanhallgató – kivégzéséhez használt golyókért azért, hogy visszakapják a holttestét és megfelelő végtisztességben tudják részesíteni. (Az ilyen „golyódíjak” az utóbbi években elérik akár a 3000 dollárt is.)
A korábbi választásokkal ellentétben, a Teheránba látogató kevés külföldi újságíró ezúttal a közöny és a düh tapasztalható kettőséről számolt be.
Mégis úgy tűnik, hogy Raiszi megválasztása nem fogja komolyan veszélyeztetni a 2015-ös atomalku felélesztését, mivel az iráni gazdaság mélyrepülése az amerikai szankciók feloldása nélkül nem fordítható vissza. Bár ez nem magától értetődő, Teheránnak szintén érdeke még Raiszi augusztus 8-i beiktatása előtt feléleszteni a megállapodást. Ez lehetővé tenné a rezsim számára, hogy a megállapodás hiányosságaiért Róháni leköszönő elnököt okolja, miközben Raiszi-kormányzat élvezhetné a szankciók enyhítésének gazdasági előnyeit.
Hámenei egészségi állapota – aki már 82 éves, és széles körben tudni vélik, hogy prosztatarákkal küzd – Irán egyik legszigorúbban őrzött államtitkai közé tartozik.
Hámenei mégis túlélte azokat a fiatalabb férfiakat, akiket egykor az utódjának gondoltak. Bár Hámenei talán azt szeretné, hogy Raiszi legyen az utódja, a hatalom átadása a tekintélyelvű államokban természetüknél fogva kiszámíthatatlan. Raiszi amúgy is korlátozott népszerűsége – amit a rekord alacsony választási részvétel is bizonyít – valószínűleg tovább fog csökkenni, amint hivatalba lép, és felelőssé teszik az emberek a tönkrement gazdaságért (amelyet képtelen lesz teljes mértékben helyrehozni), valamint azért a politikai és társadalmi elnyomásért, amelyet minden bizonnyal csak fokozni fog a kormányzása.
Egy másik fontos kérdés, hogy a Forradalmi Gárda, a jövőben is az idősödő klerikusok, irányítása alá fog-e kerülni, vagy pedig nyíltabban törekszik a saját befolyásának érvényesítésére. Tekintettel Irán fiatal és egyre kevésbé vallásos társadalmára, egy katona vagy hírszerző háttérrel rendelkező „iráni Vlagyimir Putyin” – aki a síita nacionalizmust a perzsa nacionalizmussal helyettesíti – valószínűbb vezetőnek tűnik, mint egy másik idősödő klerikus.
„Az oligarchikus uralom lényege” – írja George Orwell az 1984-ben – „egy bizonyos világnézet és egy bizonyos életmód fennmaradása, amelyet a holtak kényszerítenek az élőkre. Egy uralkodó csoport mindaddig uralkodó csoport, amíg utódokat jelölhet”.
Ma az irániak az 1979-es forradalom atyjának, Ruholláh Homeini ajatollahnak a teokratikus kísérletében élnek, aki úgy vélte, hogy az „iszlám a gyógyír”, a gazdaság pedig „szamaraknak való”. Ahogy Homeini víziójának letéteményesévé választották Hámeneit, úgy látják sokan Raisziban a megbízható tanítványt, aki tovább viszi az „eszmét”.
Minden évtizedben a kiábrándult irániak újabb és újabb generációja jut arra a következtetésre, hogy az iszlám köztársaságot nem lehet megreformálni a szavazóurnák segítségével. Azok, akik megengedhetik maguknak, inkább a távozást választják. Irán korábbi technológiai minisztere úgy becsülte, hogy ez az agyelszívás évente 150 milliárd dollárjába kerül az országnak – többe, mint az összes olajbevétele.
Karim Sadjadpour szerint Raiszi megválasztása arra emlékeztet, hogy az irániak jobb életre való törekvése egy olyan rezsimmel áll szemben, amely jelenleg megreformálhatatlannak és megtörhetetlennek tűnik. Amíg az iráni biztonsági erők egységesek és hajlandóak fellépni a saját népükkel szemben, az iráni társadalom pedig széthúz és nem hajlandó tömegesen kockára tenni az életét, addig továbbra is fennfog maradni a jelenlegi rezsim.
Borítókép: MTI/EPA/Abedin Taherkenareh
