Miért dicsőítik a palesztinok a történelem földrabló elnyomóit? – teszi fel a kérdést Raymond Ibrahim, a David Horowitz Freedom Center kutatója a Frontpage Mag hasábjain.
Miért dicsőítik és inspirálják a palesztinok, akik a földrabló izraeli elnyomók áldozatainak mutatják magukat, a történelem földrabló elnyomóit?
2021. április 16-án az Al-Jazeera ‘Adnan Abu ‘Amar, „a gázai Ummah Egyetem politológiai tanszékének vezetője” cikket közölt a dzsihád témájában a ramadán hónap alatt. Ebben kifejti, hogy a palesztinok „inspirációt” találnak az iszlám történelem különböző dzsihádjaiban, „ezek közül kiemelkedik a Badr rajtaütése, Mekka megnyitása, al-Andalúz megnyitása és a mártírok járdájának csatája [a tours-i csata]”.
Érdekes módon mindezekben a csatákban a muszlimok voltak a támadók. Behatoltak nem muszlim területre, lemészárolták és rabszolgasorba taszították a lakosokat, és kisajátították a földjeiket – és nem másért, mint azért, mert „hitetlenek”, nem muszlimok voltak.
A Badr-i csatát Mohamed nem-muszlim karavánok elleni rajtaütései váltották ki. Mekka „megnyitása” – a muszlim történetírásban a „hódítás” helyett mindig az eufemisztikus „megnyitás [az iszlám fénye előtt]” szót használják – egyszerűen egy nem-muszlim város meghódítása volt. Az al-Andalúz megnyílása/hódítása a 711-716 közötti évekre utal, amikor a muszlimok megszállták és lemészárolták a spanyolországi keresztények számtalan ezreit, és felgyújtották templomaikat. A Tours-i csata pedig természetesen az a hely, ahol 732-ben végleg megállították a muszlim inváziót Európa szívében.
Valójában a palesztin elemek folyamatosan dicsérik mások indokolatlan hódításait. Május 29-én a Hizb al-Tahrir – a „Felszabadítási Párt” – gyakran tart nagyszabású, szabadtéri rendezvényeket az al-Aksza mecset közelében, hogy megemlékezzenek Konstantinápoly iszlám meghódításának évfordulójáról (1453. május 29.). Az egyik ilyen rendezvényen, miután az összes takbír (Allahu Akbar) éneklés elült, Nidhal Siam palesztin lelkész beszélt:
Ó muszlimok, Konstantinápoly megnyitásának [azaz meghódításának] évfordulója az eljövendő dolgok hírét hozza. Hírt hoz arról, hogy Rómát a közeljövőben meghódítják, ha Allah is úgy akarja….. [Sőt,] az iszlám földre teperi majd szomszédait, és hatósugara átnyúlik a Föld keleti és nyugati részére. Ez Allah ígérete, és Allah nem szegheti meg ígéreteit.
Ő és az összegyűlt tömeg ezután többször is skandálta:
„A kalifátus és a hatalom megszilárdítása révén Mehmed, a hódító legyőzte Konstantinápolyt!” és „A te hódításod, ó Róma, biztosra vehető!”.
Ismét hangsúlyozni kell a kérdést: a palesztinok – akik, amikor a nemzetközi közösséghez szólnak és szimpátiát keresnek, elnyomott népként mutatják be magukat, akiknek földjét igazságtalanul elfoglalták – miért találnak inspirációt azokban, és miért próbálják utánozni azokat, akik elnyomják és elrabolják mások földjét?
Ha valakinek, akkor a palesztinoknak nem kellene-e szimpatizálniuk, mondjuk, a spanyolországi keresztényekkel, akiknek a földjét elfoglalták, és akiket a megszállók, nevezetesen az észak-afrikai muszlim megszállók brutálisan bántalmaztak?
Hasonlóképpen, ha, ahogy állítják, a palesztinok egy elnyomott nép, akinek földjét ellopták, nem kellene-e inkább a konstantinápolyi keresztényekkel szimpatizálniuk, mint a hódító Mehmet-tel, egy gusztustalan pedofillal, aki megszállta és meghódította az ősi keresztény várost, miközben az őslakosokat mindenféle kimondhatatlan kegyetlenségnek vetette alá?
Ami Rómát illeti, annyi köze van az arab-izraeli konfliktushoz, hogy az is megérte, hogy meghódítsák? Abszolút semmi – kivéve, hogy Konstantinápoly elfoglalása óta az iszlám Róma a keresztény világ szimbolikus fejének tekinti, és ezért sürgős leigázásra szorul; vagy, hogy az Iszlám Államot idézzem: „Allah engedélyével meghódítjuk Rómátokat, összetörjük keresztjeiteket, és rabszolgasorba taszítjuk asszonyaitokat… Félelmet fogunk önteni a keresztimádók szívébe”.
Talán a legbeszédesebb a palesztin lelkész, Sziám állítása (amelyet dörgő taps közepette mondott), „hogy az iszlám földhöz vágja szomszédait, és hogy hatósugara átnyúlik e Föld keleti és nyugati részére”. Más szóval, egyetlen nem muszlim sincs biztonságban a dzsihád kardjától – beleértve azokat is, akik számtalan mérföldnyire élnek az arab-izraeli konfliktustól, és semmi közük hozzá.
Bizonyára mindez szürreálisnak tűnik, ha kontextusba helyezzük. Hogyan tudják a palesztinok magukat leigázott és elnyomott népként bemutatni, akiknek a földjét ellopták – miközben ugyanabban a lélegzetvételben dicsérik a korábbi hódításokat, és reménykednek a jövőbeni hódításokban, amelyek tele vannak elnyomással és más népek földjének elrablásával, csak azért, mert azok nem muszlimok voltak/vannak?
És ez a nagy tanulság: ha mindent elmondunk, az iszlám „igazságosságról” alkotott elképzelései egy egyszerű kettősségen alapulnak: amikor a muszlimok hódítanak, mészárolnak, leigáznak és földet rabolnak, az igazságos; amikor „hitetlen” hatalom alatt kell élniük, az elviselhetetlenül igazságtalan. Innen ered az Izrael iránti heves gyűlölet
– zárja cikkét Ibrahim.
