Kortársaival ellentétben Herzl megértette, hogy az antiszemitizmust nem lehet könyörgéssel és érvekkel elhessegetni – írja Matti Friedman a Tablet magazinban.
Néhány héttel ezelőtt London utcáin emberek úgy hajtottak végig, hogy a kocsikból kikiabálták, hogy „Ba…ák meg a zsidók, és erőszakolják meg a lányaikat” a Twitteren amerikai tv sztárok rózsaszín bikiniben írták meg 275 ezer követőjüknek, hogy „ezek a zsidók tényleg gyerekeket ölnek”, Matti Friedman pedig egy utca könyvárusnál rábukkant egy 1975-ös kiadású könyvre, ami ugyan elvileg az 1890-es években játszódott, mikor olvasni kezdte, mégis úgy érezte, hogy a jelenről szól.
„Bécsben vagyunk. A főszereplő Herzl Tivadar, író, a német nyelv mestere és korábban egy egyetemi teuton klub tagja. Ugyan zsidó, de elege van a dologból. A fia nincs körülmetélve és mikor egy rabbi meglátogatja őt egy decemberben ő épp karácsonyfát díszít. Büszke fia egy nagy hatalomnak a Habsburg Birodalomnak, amelyben a zsidók emancipálva vannak, egyre jobban beilleszkednek és egyre magasabbra törnek” – írja Friedman.
Azonban a könyv történész szerzője érezteti, hogy valami történik az utcán, amit Herzl nem akar észrevenni.
„Az ország hanyatlik, egyesével szakadnak le a részei. Az Osztrák-Magyar Monarchiában már senki nem ért egyet abban, hogy mit jelent a Monarchia alattvalójának lenni. Vannak németek, csehek, magyarok és lengyelek, konzervatívok, szocialisták és anarchisták, aztán ott vannak a zsidók, vagy inkább a „zsidó probléma”, ami hirtelen elkezdi foglalkoztatni a bécsieket és az európai nagyvárosok lakóit” – olvasható a cikkben.
Bécs gazdag zsidó lakosai így váratlanul a középpontban találták magukat és nem tudták, hogyan reagáljanak. Miközben a gyáraikban, egyetemeiken és ügyvédi irodáikban ültek megdöbbenve vették észre, hogy ideológiai támadások középpontjába kerületek. Amos Elon történész a könyvben azt írja, hogy a gazdag zsidók a szegényeket hibáztatták, a szegény zsidók pedig a gazdagokat. Herzl intellektuális köreiben pedig szárazan és előkelőn félretolták az aggodalmakat. Az író sikeres volt, darabjait berlini színházak játszották.
„És mégis, a társadalomban egyre többen kezdenek el foglalkozni a zsidók „rossz szokásaival”. Sok embernek vannak kellemetlen szokásai, de a zsidók kilógnak egyre megszállottabbá válik a társadalmi érdeklődés a zsidók életével kapcsolatban, egyre elfogadottabb a zsidó probléma létezése, amely nézetet még a zsidók is paranoid módon osztani kezdik.”
Friedman leírja, hogy az új antiszemitizmus nem olyan primitív módon jelent meg, mint a katolikus egyházban vagy a gettóban. Az új antiszemitizmus a tudományra hivatkozott.
A fiatal Herzl is elolvasott egy ilyen könyvet, Eugene Duhring: A zsidó kérdés, mint faji, etikai és kulturális kérdés. A legrombolóbb ilyen könyvet egy Otto Weininger nevű zsidó írta meg. Végül Weininger – írja a szerző saját kritikájának logikus konklúziójaként öngyilkosságot követett el.
Elon a következőt írja könyvében: „Mikor egy csapat ijedt zsidó akadémikus támogatni kezdte az új „tudományos” antiszemitizmust és elismerték biológiai kisebbrendűségüket, más zsidók azzal reagáltak, hogy az „antiszemitizmus egészen addig nem volt sikeres, míg maguk a zsidók kezdték el szponzorálni azt.”
Herzl azt gondolhatta – írja Friedman, hogy a kultúra felülkerekedik, és majd Bécs előkelő palotáiban ülő antiszemita urak, akik tolerálják szekuláris zsidó barátaikat döntenek a dolgokról. Ekkor még nem vette észre, hogy a hatalom a csatornák irányába halad.
Herzlt az újságja Párizsba küldte, az európai kultúra szívébe, az első országba, amely emancipálta a zsidókat.
„1894-et írunk egy zsidóra irányul egész Franciaország figyelme. Egy Alfred Dreyfus nevű tisztet árulással vádoltak meg. Valójában a zsidók állnak a bíróság előtt. Zavargások az utcákon. Az ártatlan Dreyfust a liberális erők védik, míg a reakciósok támadják.
Franciaország társadalmát összetartó szövet szakadással fenyeget, mert az ország nem tudja mi akar lenni és az emberek ebben a kolosszális csatában egyesülnek, ami elvileg a „zsidó kérdésről” szól pont mint ma Amerikában, vagy máshol, ahol az Izrael-vita leple alatt hasonló folyamatok játszódnak le.”
Herzl részt vett Dreyfus lefokozásán és visszaküldte a riportját Bécsbe.
„Szinte semmi nem fog maradni Bécs zsidóiból, és az európai zsidókból. Herzl saját lánya koncentrációs táborban fog meghalni. (…) Az antiszemita retorika végül megihlet egy osztrák fiatalt, aki eredetileg művész reményekkel érkezik Bécsbe, majd egészen más karriert választ. Nemrég megemlékeztek róla a Twitteren a következő népszerű hashtaggel: #HitlernekIgazaVolt.
Helló Bécs. Megnyugtató érzés, hogy már jártunk ugyanezen a helyen? Nem igazán. A haladás ebből a nézőpontból, mintha csak fikció lenne, mint azok a vígjátékok, amiket Herzl a Burgtheaternek írt, és amelyekre senki sem emlékszik. A technológia fejlődik, az emberi lélek nem” – írja Friedman.
Herzlt felháborították az események és elkezdte keresni a megoldást.
„1895 júniusában a Tuileriák kertjében a sétálók egy fel-alá járó Herzlt látnak. Kopognak a szemei. Az emberek azt hiszik, és a jövőben is azt fogják hinni, hogy őrült. Motyog, német mondatok futnak át az elméjében. A nyugati haladásba vetett hite téves volt. Téved azzal kapcsolatban, hogy hogyan fog megvalósulni a terve. De a hite, hogy képes meghajlítani a valóságot a népe számára – ebben hihetetlen, de igaza volt, ezért lehetséges, hogy 126 évvel később egy kupac héber könyv között Jeruzsálem egyik utcáján ráleltem az életrajzára – zárja Matti Friedman.
A teljes cikket itt olvashatja el.
