Az USA két évtizede tartó afganisztáni intervenciójának eddigi mérlege: mintegy 2261 milliárd elpazarolt dollár és 174 ezer halott.
A pillangóhatás a káoszelméletben használt kifejezés, arra utal, hogy „egy lepke egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a másikon”. A 1990 előtt fennállt kétpólusú politikai rendszerben a Szovjetunió bukásának előjele az 1979-es, az Egyesült Államokat kényszerhelyzetbe hozó iráni forradalom volt. A sah bukásáról értesülve a Kreml akkori vezetői elégedetten dörzsölték a kezüket, eszükbe sem jutott, hogy ez a korántsem apró vagy jelentéktelen esemény végzetesnek bizonyulhat a számukra. Brezsnyev úgy ítélte meg, hogy a szomszédos Afganisztánban „szabad keze” van, azért az előző évben kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződésre hivatkozva 1979. december 24-én bevonult Afganisztánba.
A térségben akkor uralkodó zűrzavart látva hasonlóan gondolkodott az iraki diktátor, Szaddam Husszein is, aki megtámadta Iránt, abban a hiszemben, hogy könnyű győzelmet arat.
Emlékszem, hogy a szovjet intervencióról értesülve, először megnéztem a térképen, hol is van pontosan Afganisztán, aztán elolvastam, hogy abba az országba a 19. század végén a Brit Birodalomnak is „beletört a bicskája”. Majd a barátaimnak egy 17. századi eseménnyel kommentáltam az eseményt: „A törökök elfoglalták Érsekújvárt.” Vagyis a szovjet birodalom elérte végső kiterjedését, innentől kezdve már csak zsugorodni fog, rohamos gyorsasággal. Csak azt nem sejtettem, hogy ez a folyamat nem tart évszázadokig, hanem alig több, mint egy évtized alatt végbemegy, és meg sem áll, egészen a kommunizmus összeomlásáig.
A Szovjetunió belebukott az afganisztáni kalandjába, 1989-ben ki kellett vonnia a csapatait, majd alig több, mint két év múlva felbomlott. Az Egyesült Államok, mely felfegyverezte ellenfeleit, a mudzsahedineket, majd 2001-ben szintén bevonult, most kényszerült rá, hogy búcsút vegyen Kabultól, és kiürítse a támaszpontjait.
A kivonulásban a két nagy párt teljesen egyetért. Sőt, Donald Trump elnök már május elsejével távozott volna. Joe Biden, az új elnök volt az, aki halasztott, az új határidő 2021 szeptember 11-e, a World Trade Center elleni terrortámadás két évtizedes évfordulója.
De tekintettel a Washingtonban uralkodó, nem szűnő feszültségre és a demokrata többség súlyos társadalmi konfliktusokat gerjesztő terveire, lehet, hogy Afganisztán a vég kezdete a másik, talpon maradt szuperhatalom számára is?
Az új amerikai elnök április 14-én kijelentette: „Én vagyok a negyedik amerikai elnök, akinek foglalkoznia kell afganisztáni jelenlétünkkel. Megígérem, hogy ezt a felelősséget nem ruházom át az ötödikre. Hiába várunk ugyanis arra, hogy létrejöjjenek a kivonulás ideális feltételei.” „Demokráciaépítésről” már szó sincs. Az USA-nak leghosszabb háborújával csak azt a célt sikerült elérnie, hogy „Afganisztán nem szolgál újra bázisul arra, hogy megtámadják országunkat”. Ezzel az elnök arra utalt, hogy 1996 után itt telepedett meg az Iszlám Állam, a talibán rezsim védelme alatt, és innen irányították a New Yorki World Trade Centert romba döntő terrortámadást, az USA területe fölött végrehajtott repülőgép-eltérítéseket.
Szó ami szó: erre sem vennék mérget. Ezen a járhatatlan hegyekből és völgyekből álló vidéken, ahol az emberek törzsi társadalmak tagjai, kudarcot vallott mindaz, amit a 21. században értéknek tartunk, az emberi jogok, a kultúra, a demokrácia, a haladás eszméje.
Élnek itt pastuk, tadzsikok, hazarák, üzbégek, ajmák, türkmének, beludzsok, kazakok, kirgizek… van választék nyelvekből és nemzetiségekből. 1960-ban a népesség közel nyolcmilliót tett ki, 2021-pedig 37,5 millió főt, vagyis az asszonyok a véget nem érő háborúk közepette szorgalmasan szülnek. Ez a fundamentális iszlám hazája, ahol jelentős számban szolgáltak a NATO katonái, köztük magyarok is. Az ország a huszadik században már volt monarchia, kommunista köztársaság, teokratikus állam, jelenleg pedig elnöki köztársaság. Lakóinak többsége a középkorban él, és mákot terjeszt, amiből ópiumot állítanak elő. A reménytelen országból milliószámra menekülnek az emberek, ahova csak tudnak, még az ayatollahok Iránjába is. Nem segíthet úgy rajtuk a nemzetközi közösség, hogy emberi életfeltételeket teremt számukra a szülőföldjükön, mert ennek nincs esélye.
Afganisztán egy olyan gordiuszi csomó, melyet nem lehet megoldani, de szétvágni sem. Talán csak akkor lehetne valamit kezdeni vele, ha két nála is nagyobb és népesebb szomszédja, Irán és Pakisztán demokratikus, de legalább világos hatalmi struktúrán alapuló autokratikus állammá alakulna.
Ennek azonban nyoma sincs, bár az első az USA (és Izrael) ádáz ellenfele, míg az utóbbi, legalábbis formálisan, Amerika atomfegyverrel rendelkező szövetségese. Ez azonban a vezetőit nem akadályozta meg abban, hogy menedéket nyújtsanak az Afganisztánból elüldözött Oszama bin Ladennek, az Iszlám Állam világszerte körözött vezérének. Elfogása, vagy inkább elrablása után az amerikai elnöknek bocsánatot kellett kérnie pakisztáni kollégájától, aki különben be sem meri tenni a lábát országa Afganisztánnal határos, pastu törzsek által lakott területére.
A megszálló katonák ellen küzdő tálibok, akik még csak tárgyalni sem hajlandók a bábnak tartott Asraf Ghanival, a Kabulban székelő elnökkel, érthetően örülnek az amerikaiak és szövetségeseik visszavonulásának.
Nincs kétség afelől, hogy ha a fundamentalisták megszerzik a hatalmat, könyörtelenül leszámolnak a hitetlenekkel és újra elnyomják a nőket, aki kísérő nélkül utcára sem mehetnek, a tanulás lehetőségétől pedig újra megfosztják őket. Kezdődik minden előröl, mint egy rémálomban, öngyilkos merényletek, robbantások, lefejezések, megkövezések, csonkítások… a világ pedig kedvére szörnyülködhet.
És miközben dúl a fundamentalista káosz és vérfürdők híreit olvassuk, arról akarnak meggyőzni bennünket, hogy az iszlám a béke vallása. És még az sem világos, hogy azokat a férfiakat és nőket, akik Afganisztánban az elmúlt két évtizedben nyíltan elkötelezték magukat a nyugati világ értéki mellett, és emiatt a legrosszabbra számíthatnak, ha nem menekülnek el, melyik ország fogadja majd be…
Az USA két évtizede tartó afganisztáni intervenciójának eddigi mérlege: mintegy 2261 milliárd elpazarolt dollár és 174 ezer halott. És ez az összeg nem tartalmazza azt a pénzt, amit a nyugati világ az „újjáépítési projektekre” fordított. Asraf Ghani elnök a kivonulást kommentálva kijelentette, hogy nem fél a táliboktól. Bízik benne, hogy hadserege, mely háromszázezer afgánt tart fegyverben, képes megvédeni, legalább a nagyobb afgán városokat. Vagyis nem jár majd úgy, mint a szovjet megszállók által hatalomra segített elnök, Mohamed Najibullah, akit végül 1996 szeptemberében az ENSZ kabuli képviseletéről ráncigáltak elő a tálibok, és akasztottak fel nyilvánosan az elnöki palota erkélyére.
Afganisztánnal kudarcot vallott a Brit Birodalom, a Szovjetunió, az Egyesült Államok… a szuperhatalmak közül egyedül Kína nem próbálta meg pacifikálni. Bár állítólag Pekingben tervek készülnek egy Afganisztánon átvezető, nagy kapacitású csővezeték építésére, mely iráni olajjal látná el Kínát… én a helyükben háromszor meggondolnám, hogy belevágjak-e egy ilyen óriási építkezésbe.
Fotó: MTI/EPA/Afgán védelmi minisztérium
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.