Hogyan kapták el az izraeliek Adolf Eichmannt, milyen vádakkal állították bíróság elé, és megbánta-e valaha emberiség elleni bűneit? Az Eichmann-per hatvanadik évfordulójára emlékezünk.
1960. május 11-én az argentínai Buenos Aires egyik legkoszosabb, legelhagyatottabb területén, a Garibaldi utcán az ötvennégy éves, rövidlátó, kopaszodó német bevándorló, Ricardo Klement leszállt a 203-as buszról, ahogyan azt az elmúlt évek során minden este tette, és hazafelé indult a 202-es bekötőúton vakolatlan házába, ahol még víz vagy áram sem volt. A rossz környéken persze közvilágítás sem akadt: ahogy a sötétben Klement hazafelé ballagott, elhaladt egy látszólag lerobbant terepjáró mellett. A sofőr a felhajtott motorháztetőben matatott, társa pedig a közeledő Klementet figyelte. Amikor a német munkás az idegen mellé érkezett, az ékes spanyolsággal megszólította őt: Un momentito, señor! Klement hátrált egy lépést, hogy megnézze magának az alakot, mire az megragadta a kezét, és addig dulakodott vele, míg mindketten az árokba nem estek. Klement segítségért kiabált, de erre még többen rohanták meg: befogták a száját, a motort beindították, hogy elnyomják az ellenállás zajait, együttes erővel betuszkolták az autóba, és megkötözték. A fejére egy szigetelőszalaggal leragasztott motoros szemüveget húztak. Az autóban figyelmeztették Klementet, hogy ha ellenáll, agyonlövik. Klement családjának órákba telt rájönnie, hogy valami nagy baj történt: másnapra bizonyosodtak meg arról, hogy a családapa eltűnt. A következő két napot a környék és a rendőrőrsök átfürkészésével töltötték, de Klement nem tévedt el, és nem is vitték be szabálysértésért sem. A család beigazolódottnak látta legrosszabb gyanújukat: Ricardo Klementet elrabolta az izraeli titkosszolgálat.
Ricardo Klement, azaz Adolf Eichmann SS-alezredes a háború után az Alpokba menekült, majd onnan a brit megszállási zónába szökött. Személyét és rangját átalakította Barth tizedessé – a vezetéknevet egykori berlini fűszeresétől kölcsönözte –, majd miután nem sikerült cigarettával kiégetni a bal csuklója belső oldalára tetovált vércsoport-jelzését – amely minden SS-tiszten megtalálható volt –, átvedlett Otto Eckmann SS-őrmesterré. Azért választott egy az övéhez hasonló vezetéknevet, hogy ha valaki ráismer és megszólítja, akkor félrehallható legyen a szó. A brit rabtáborból hamar megszökött, és környező farmokon vállalt állást: a helyiek egy ideig még emlékeztek Otto Henningerre, a csendes csirketenyésztőre, aki olyan jól értett a hivatalos papírok kitöltéséhez. Mikor a lapokban előkerült a neve, mint háborús bűnösé, Eichmann továbbállt, és Olaszországba ment, onnan Dél-Amerikát célozva meg. Útközben kolostorokban, rendházakban szállt meg: olyan szerzeteseknél is, akik zsidók térítésével foglalkoztak, és akiket egykor Eichmann saját ügyosztálya figyelt meg és üldözött. Eichmann 1950-ben érkezett meg Argentínába Ricardo Klement néven: ott raktárakban dolgozott, nyulakat tenyésztett megélhetésért, szabadidejében pedig lovagolt és a náci Németországról szóló történelemkönyveket olvasott. Buenos Aires egyik olcsó kávézójában, az ABC-ben néha belefutott egy régi ismerősébe, a „halál auschwitzi angyalába”, Josef Mengele náci orvosba.
Ellentétben Mengelével, aki felküzdötte magát az argentin városi elit rétegeibe, Eichmann szerény körülmények között élt. 1960-ban egy emigráns holland náci komoly pénzösszeget ígért neki emlékiratainak megírásáért: a felhalmozott anyag egy részét leközölte később a Life, de Eichmann nem jutott semmihez érte, azonban az eset azt is mutatja, hogy Eichmann kísérletet tett a névtelenségből való kitörésre. Simon Wiesenthal, a legendás nácivadász véletlenül bukkant Eichmann nyomára: munkája mellett szenvedélyes bélyeggyűjtő is volt, és egyik levelező- és gyűjtőtársa megírta neki azt a pletykát, hogy Eichmann Dél-Amerikában bujkál. Wiesenthal írt az ügyben Nahum Goldmann cionista vezetőnek, azonban nem kapott választ. Az ügy ezen a ponton akár ki is hűlhetett volna, de egy véletlen lebuktatta Eichmannt: miután felesége és családja titokban Argentínába költözött hozzá, fia egy zsidó lánynak kezdett udvarolni, és a leányzó apja kiszúrta a hozzájuk járó fiú vezetéknevét. Az apa felvette a kapcsolatot a Moszaddal, akik el is küldték egy emberüket a Garibaldi utcába.
Az ügynök körbenézett a területen, de arra jutott, hogy „ilyen rossz környéken” ex-náci vezető „nem élhet.” A zsidó lány apja kardoskodott, hogy azonosítani kell Eichmannt, az izraeliek pedig végül személyesen rábízták a feladatot.
A férfi már idős volt és nem látott: egy izraeli ügynök ironikusan visszaemlékezett, hogy „Eichmann azonosságának igazolásával egy vak embert bíztunk meg, aki tízórányi vonatútra lakott Buenos Airestől.” Az akciót további elképesztő melléfogások is tarkították: voltaképpen kész csoda, hogy Eichmannt sikerült elkapniuk. Az izraeliek két ügynököt küldtek el a bujdosó náci házához, hogy amerikaiaknak adva ki magukat érdeklődjenek a tulaj iránt. Balszerencséjükre azonban Vera egy angolul remekül tudó hölgyismerőse is ott tartózkodott, és a két „amerikai” megszégyenülve távozott a háztól, ahol jobban beszéltek angolul, mint ők maguk. Az izraeli megfigyelők egy másik alkalommal terepjárójukkal beletolattak az Eichmann háza előtt húzódó közúti árokba, és a szomszédok hatalmas csődületével tudták csak kiemelni onnan az autót. Az ügynökök rejtett kamerás fotókat is csináltak Eichmannról, amiket türelmetlenségből nem Izraelben, hanem Buenos Airesben hívattak elő. A fotókat a cég elkavarta, és csupán a szerencsén múlott, hogy azok nem kerültek illetéktelen kezekbe. Végül azonban megbizonyosodtak Eichmann kilétéről, és el is fogták őt.
Eichmannt egy közeli rejtekhelyre vitték, ahol bevallotta, hogy kicsoda valójában. Közölte, hogy tudja, hogy a Moszad kezében van: „Tudok héberül” – tájékoztatta fogvatartóit, majd idézte a Tóra első sorát: „Beresit bara elohim et hasamaim ve’et ha’arec”. A további kérdezgetés során aztán kisült, hogy ennél többet mégsem tud héberül. Eichmann aláírt egy nyilatkozatot, hogy hajlandó Izraelben bíróság elé állni, majd elkábították, utaskísérőnek öltöztették és felrakták egy Izraelbe tartó gépre. A járaton a tűt még csak ki sem vették Eichmann kezéből, de a tankolás idején felszálló francia ellenőröknek ez sem szúrt szemet. Eichmann azonosítására Izraelben két bécsi cionistát kerítettek elő, Benno Cohent és Moshe Auerbachot. A volt zsidó vezetők igazolták: igen, ez az a náci, akivel az Anschluss után balszerencséjükre találkoztak. David Ben Gurion tapsvihar közepette jelentette be a Knesszet előtt:
„Az izraeli titkosszolgálat nemrég rátalált az egyik legnagyobb náci háborús bűnösre, Adolf Eichmannra, aki a többi náci vezetővel együtt felelős volt hatmillió európai zsidó kivégzéséért. Adolf Eichmann jelenleg letartóztatás alatt van Izraelben, és nemsokára bíróság elé áll az 1950-es nácik és náci kollaboránsok megbüntetéséről szóló törvény értelmében.”
Eichmann elfogásának hírére ünnepet jártak az izraeliek az utcákon. A Maariv egy szóban kimondta a nép akaratát: „Halál!” A Yediot Ahronot – nem alaptalanul – „embertelen szörnyetegnek” nevezte Eichmannt. A Haarec eleinte nem publikált írott kommentárt, de egy kötélhurok illusztrációjával közölte a hírt. A Knesszetben egy képviselő „két lábon járó vadállatnak,” „pokolravalónak” nevezte a náci foglyot. Smuel Tamir, aki korábban Kasztner Rezső nagy ellenfele volt a tárgyalóteremben, „sátánnak” nevezte Eichmannt – talán a Kasztnerrel szembeni ítéletre utalva ezzel.
Az Eichmann-tárgyalásra kirendelt bírák hivatalosan pártatlanok voltak, de egymás között nem finomkodtak: „ostor,” „hóhér,” „rém” – írták Eichmannról, s a történész kevéssé tud pálcát törni felettük. A legfelsőbb bíróság elnöke, Jicak Olsan megdöbbent azon, hogy hány izraeli jelentkezett, hogy saját kezével végezze ki Eichmannt. Volt, aki gázkamrában akarta megöletni a nácit, Simon Wiesenthal pedig azt javasolta, hogy SS-egyenruhában állítsák őt bíróság elé. A javaslatok „sokkolták” Olsant: „Egy újság azt a kérdést tette fel: »Kötéllel vagy baltával kéne kivégezni Eichmannt? És ha baltával, akkor kézzel vagy gépileg?«” – szörnyülködött nyilvánosan. A baloldali Davar újság gúnyolódva lőtt vissza a bírónak: „Talán csak úgy kéne utalnunk [Eichmannra] az ítélet megszületéséig, hogy »milliók feltételezett gyilkosa?«” A költő Natan Alterman úgy vélte, hogy a tény, hogy „Eichmannt bíróság elé állítjuk egy izraeli bíróság előtt Izraelben kompenzálni fog minket az embertelen és kaotikus ürességért, amely a zsidó létet attól a naptól fogva, hogy a zsidó nép diaszpórába vonult, egészen máig jellemezte.” Ben Gurion villámgyorsan levonta a politikai tanulságot az elkövetkezendő tárgyalásból a New York Times előtt: ha Izraelen múlik, nem lesz többé „szappangyár.” „A világ nyilvánosságának tudnia kell, hogy nem egyedül a náci Németország a felelős hatmillió zsidó lemészárlásáért” – közölte a kormány véleményét a Davar.
„Azt kívánjuk, hogy a világ nemzetei mindezt megtudják, és szégyelljék magukat.”
Az előkészített eljárásnak izraeli kritikusai is akadtak. Martin Buber, ekkora agg és tisztelt izraeli filozófusként azt mondta, hogy „nem szabad az áldozatnak ítélőként fellépnie.” Nahum Goldmann úgy vélte, hogy Eichmannt nem lenne szabad egy izraeli bíróság elé állítani. Ben Gurion dühödten felelt neki, „súlyos csapásnak” nevezte egykori kollégájának szavait, „vándorló zsidónak” titulálva Goldmannt, egy „turistának” Izraelben. Ami igazán zavarta Ben Guriont, az az izraeli hatáskör és autoritás megkérdőjelezése volt: mint maga mondta, „nem is igazán a büntetés a fontos dolog itt, hanem a tény, hogy a per lezajlik, és Jeruzsálemben zajlik le.” Tom Szegev történész úgy véli, hogy a Mapaj baloldali kormánypárt vissza akarta szerezni irányítását a holokauszt történelmi öröksége felett, melyet a Kasztner-ügy kapcsán kiragadott a párt kezéből az ellenzéki Herut.
Gideon Hausner főügyész szerint Eichmann „fogolyként példamutatóan viselkedett.” Eichmann minden nap kitakarította celláját, zuhanyzóját és kipucolta vécéjét is. Végig cigarettázott, az asztalán történelemkönyvek tornyosultak. A rabosított nácit ellátták khaki színű nadrágokkal és ingekkel, pulóverekkel, zoknikkal, papuccsal, szandállal és cipővel. Szemüvegében a lencsét műanyagra cserélték. A cellánál három őr teljesített szolgálatot; az első őr Eichmannt figyelte egész nap; a második az elsőt: a harmadik a másodikat. Az őrök előírásszerűen nem beszélhettek németül, és afrikai, muzulmán országokból származó izraeliek vigyázhattak csak rá. A cellában folyamatosan égett a lámpa – Eichmann még a fejét sem takarhatta le éjszaka. Egy orvos minden nap kétszer megvizsgálta egészségi állapotát.
A beharangozott tárgyalásra a világ újságírói Jeruzsálembe sereglettek: köztük volt a korábban cionista nézeteket valló, Németországban született amerikai zsidó írónő, Hannah Arendt is. Arendt meggyőződéses liberális demokrata volt, aki a számára a szekuláris zsidó nemzeti reneszánsz jó ötletnek hangzott párizsi vagy New York-i karosszékéből, de a nacionalista izraeli politika elborzasztotta. A tárgyalásról Arendt a New Yorkernek küldte jelentéseit, melyekben Eichmannt egy érdektelen, unalmas, parancsokat teljesítő, szürke figurának írta le. Eichmann-képével lényegében politikai filozófiáját akarta alátámasztani, melyet a totalitarizmus jellegéről alkotott – s melyek szerint a tömegek nemtörődömsége a fasizmus olaja –, de Eichmann jelleméről nem sok kiszögellést kellett Arendtnek lenyesnie, hogy bele tudja tuszkolni világnézetébe.
Eichmann még azok előtt is egy unalmas bürokrata benyomását keltette, akik legszívesebben őrjöngő bestiának szerették volna látni: több izraeli kifejezte vágyódását, hogy Eichmann bár elvesztette volna legalább egyszer a türelmét, és ordítozni kezdett volna – akkor könnyebb lett volna feldogozni a holokauszt elképzelhetetlen borzalmait. „Hiányoltam a karmokat és az agyarakat” – mondta Hausner. „Átlagember” – kommentálta egy izraeli lap. Sokak szerint Eichmann szerepét bármelyik irodai dolgozó betölthette volna: sablonos, dolgozni csakis klisék és parancsok alapján képes agytekervényeinek működésére hétköznapi viselkedése jó rálátást adott. Eichmannt több pszichológus is megvizsgálta: a Kasztner-vonaton utazott Szondi Lipót arra jutott, hogy „veszedelmes, torz személyiséggel” van dolguk, míg mások azt mondták, hogy a fogva tartott náci teljesen normális – „mindenesetre normálisabb, mint én vagyok, mióta megvizsgáltam.” Eichmannról Arendt megállapította, hogy csakis hivatali nyelven volt képes beszélni, mert egész életében klisék között élt. Minden egyedi, érzelmekhez kötődő választ elutasított: mikor cellájában a Lolitát kapta olvasnivalóul, mindjárt azzal adta vissza a művet, hogy az „egy meglehetősen kellemetlen könyv.”
Hausner így mesélt az egyik esetről, amikor a soá iszonyatos képsorozatait vetítették le a tárgyalóteremben: „Egyszerre csak, valamelyik film kellős közepén, Eichmann, aki addig nyugodtan és rezdületlenül figyelt, és egyetlenegyszer sem sütötte le a szemét és egyetlenegy jelenetet sem mulasztott el, izgatott vitába keveredett az őreivel. Mindenki azt hitte, hogy a védőjével akar beszélni, mert szerinte valamelyik jelenet nem felel meg a valóságnak, vagy az eredete kétséges. Eichmann azonban egészen más okból lett ilyen izgatott. Észrevette, hogy a közönségnek fenntartott helyen ülnek néhányan, és valaki közölte vele, hogy az illetők újságírók: ő pedig azért tiltakozott, amiért melegítőben és pulóverben vezették be a tárgyalóterembe, és nem abban a sötétkék öltönyben, ami a tárgyalásra kapott. Kétlem, hogy akár egyetlen alkalommal is úgy lépett volna a tárgyalóterembe, hogy meg ne igazította volna a nyakkendőjét, vagy le ne simította volna a haját. Úgyszintén soha el nem mulasztotta volna udvariasan köszönteni az ügyvédjét.”
Válaszaiban Eichmann már-már gépiesnek tűnt. „Az itt bemutatott dokumentumok azt bizonyították számomra, hogy hinnem kell ezeknek a dokumentumoknak” – reagálta egy kérdésre. Egy másik alkalommal egy tanú, akiről maga Eichmann vallotta, hogy ő tartóztatta le, azt állította, hogy nem is Eichmann vetette börtönbe. „Eddig úgy gondoltam, hogy valóban én tettem, parancsra persze, de meglepetésemre azt hallottam [öntől], hogy a Gestapo berlini hivatala tartóztatta le. Nyilván összekevertem a dolgokat” – oldotta fel a dilemmát. Eichmann felett három német-zsidó bíró ítélkezett: a Kasztner-perből is ismert Benjamin Halevi mellett Mose Landau és Jicak Raveh. A vádat a lengyel-zsidó Hausner főügyész képviselte. Arendt európai kulturális felsőbbségtudattal meg is írta egy magánlevelében, hogy:
„Legfelül vannak a bírák, a német zsidóság legjobbjai. Alatta a vád képviselői, az ügyészek, galíciaiak, de legalább még európaiak. Mindent a rendőrség igazgat, akiktől borsódzik a hátam – ők csak ivritül beszélnek és arabnak látszanak… bármilyen parancsnak engedelmeskednének. És az ajtókon kívül ott tolong az a keleti horda – mintha Isztambulban lennénk, vagy valamelyik másik fél-ázsiai országban!”
Arendt személyes irataiban még írt valamit a Jeruzsálemben „tisztán elkülönülő” ortodoxokról, „pajeszeikkel és kaftánjaikkal,” akik „az értelmes emberek számára lehetetlenné teszik itt az életet.”
A tárgyalás megnyitására Eichmann fehér ingben, világoskék csíkos nyakkendőben és sötét öltönyben vonult be. A terem többi részétől egy golyóálló üvegkalitka választotta el őt – a világítás odabenn külön akkumlátorról futott, hogy áramszünet esetén se kelljen elveszíteni szem elől. Precíz megjelenését mindössze náthája rontotta el: egész nap az orrát törölgette. „Amikor csendben belépett a zsúfolt terembe, éles szisszenést lehetett hallani a sorok között” – jegyezték fel. Eichmann zsebkendőjével letörölte asztalát, majd addig rendezgette papírjait, míg minden szimmetrikusan nem állt. „A sötétség hercege egy gentleman” – idézte Hausner a Lear királyt.
A vádirat elhangzása után az intelligens ügyvéd, Robert Servatius, aki több náci nürnbergi védése után Eichmann ügyét vette magára, azonnal tiltakozással élt; a bíróság nem lehet pártatlan, mert zsidók a bírák; a holokauszt ideje alatt még nem létező Izraelnek nincs joga Eichmannt perbe fognia; védencét akarata ellenére rabolták el és hozták ide: végül felkérte az ügyészséget, hogy ejtse a vádat. A per legelső kínos vonása, amely később is az egész folyamatra jellemző maradt, itt mutatkozott meg: míg Servatius érvelésének jogi kifejtését egy több száz oldalas beadványban már korábban benyújtotta a bíróságnak, és így összesen alig egy órát beszélt a hallgatóság előtt, addig Hausner fontosnak ítélte, hogy véleményét és gondolatmenetét minden részletével teljes egészében elszónokolja. A vád nyitóbeszédét Hausner átnézette Ben Gurionnal: az izraeli államalapító a „politikailag szignifikáns” részeket átalakította, de ennyiben hagyta a dolgot. Hausner a javításokat egytől egyig elfogadta, azonban a beszéde előtti éjjelen nem tudott aludni, mert nem érezte elmondandó szavait kellőképpen drámainak. Hajnalban ezért tollat ragadott, és egy darab papírra új bevezetőt írt. Mikor kész volt, felrázta feleségét, és megmutatta neki a beszédet: ő azt felelte, hogy „rendben,” és ezt a beszédet is mondta el másnap. Érdemes megfigyelni, hogy a szövegben a holokauszt során szenvedett zsidóságot egyértelműen Izraellel azonosította, sajátos módon fejet hajtva jobb- és baloldal előtt – de még élő politikusok előtt is!
„Ahogy itt állok Önök előtt, Izrael bírái, hogy az Adolf Eichmann elleni vádat képviseljem, nem állok egyedül. Velem van mind a hatmillió vádló. De ők nem tudnak felkelni lábukról, hogy vádló ujjal mutassanak az üvegkalitkára, és azt mondják az ott ülő férfinek: »Vádollak!« Az ő hamvaik ugyanis halmokban állnak Auschwitz dombjain és Treblinka mezőin, Lengyelország folyói hordják őket, és sírjaik szerte széjjel vannak szórva Európában. Vérük felkiált a földről, de hangjukat nem lehet hallani. Ezért hát én leszek szószólójuk, és az ő nevünkben fogom kimondani a rettenetes vádat… Adolf Eichmann a zsidó nép kiirtásának ügynöke volt: egyetlen más nemzet története sem követel meg olyan vádat, mint amilyet most fel kell emeljek itt… [Hiszen] Európa a zsidó szempontból a zsidó nemzet szíve volt a holokauszt előtt, életerejének forrása. A zsidó vezetők és nagy gondolkodók döntő többsége Európából származott, vagy ott éltek: a tiszteletreméltó Tóra-tudós, Avraham Jicak Kuk rabbi… és a zsidó államiság látnokai, a zsidó nacionalizmus formálói, annak vezetői, gondolkodói és írói. Ez volt az a zsidó közösség, amely csupán a legutóbbi nemzedékek közül népünknek ajándékozta Herzlt és Nordaut, Ahad Ha’amot és Pinszkert, Bialikot és Csernihovszkijt, Solem Alehemet és Zalman Sneurt, Weizmannt, Ben Guriont és Zsabotyinszkijt. Onnan jöttek a bátor pionírok, akik Izraelig kalandoztak el, az első és második alija, akik az állam alapításának alapjait lefektették. Innen jöttek az álmodók és harcosok, akik az új zsidó életmódját, gondolkodását és képét alakították: olyan férfiak, mint Aron David Gordon, Berl Kacnelzon, Kurt Blumenfeld, Smarjahu Levin, és még sokan, sokan mások.”
Hausner vajmi kevéssé értette meg, hogy a világ minden szegletéből odagyűlt riporterek jobb esetben is csak pár napot készültek Jeruzsálemben tölteni, és nem a főügyészt akarták két és fél napon keresztül hallgatni. A Jediot Ahronot feltette a kérdést, hogy „bár a szakértők szerint Hausner érvelését egyetemeken lehetne tanítani, de vajon tényleg így kell megnyitni egy tárgyalást? Valóban egy idahói esetet kell felidéznünk, hogy bizonyítsuk, Izraelnek jogában áll bíróság elé állítania Eichmannt?” Landau bíró kritizálta Hausner terjengősségét, Arendt pedig szimplán annyit írt, hogy „kész őrültség” volt hagyni, hogy a főügyész hatvan órát beszéljen. „Borzalmas előadás és olcsó retorika” – vélte az amerikai írónő.
Hausner sokak szerint túlfeszítette a tárgyalás keretét: mint mondta, „célom, hogy ezt a tárgyalást a holokauszt történetévé változtassam.” Felszólalásaiban költői szófordulatokat használt, bibliai nyelvezeten írt válaszokat és szépirodalmat idézett. Az ügyészség 121 tanút szólaltatott meg a tárgyalás négy hónapja alatt: Bulgáriától eltekintve a soá által érintett minden országból hívtak meg tanúkat, akik mind személyes történeteiket osztották meg a hallgatósággal. A lényeg nem az volt, hogy az elhangzó vallomások és Eichmann bűnei között kapcsolatot találjanak: Hausner a holokauszt történetét akarta elmondatni a fiatal izraeliek számára. A főügyész által kitűzött oktatási cél egyáltalán nem volt álságos: az ember „mélységesen elszégyelli magát, amiért az izraeli fiatalság oly’ éles bírálattal illeti az áldozatokat. Egyáltalán nem »úgy mentek a vágóhídra, mint a birkák.« S nem hiányzott belőlük sem a bátorság, sem az emberi méltóság” – tisztázta Hausner. A diaszpóra-zsidók – vagyis az áldozatok – kritizálása helyett Hausner – és mögötte a holokauszt izraeli olvasata – a maroknyi cionista ellenálló és gettóharcos hősiességének történetét emelte ki. Noha a lengyelországi és baltikumi események mind Eichmann közvetlen hatáskörén kívül estek, a varsói és a vilniusi gettófelkelők képviselői, a későbbi nemzeti hősfigurák egytől egyig megjelenhettek vallomást tenni. Hausner nem vitatta, hogy a diaszpórában „a vándorló zsidók védekező ösztönét, amely azelőtt mindig figyelmeztette őket a közelgő viharra, eltompította bennük, kiölte már belőlük az emancipáció másfél évszázada,” de az új héber emberek képében ellenpéldát tudott felmutatni, és emellett nem lépett át érzéketlenül a soá áldozatainak szenvedésén. Példaként hozta fel a németek fogságába került nyugati katonákat: azok is maguknak ásták meg sírjaikat, levetették ruháikat, majd engedelmesen belemásztak gödrükbe, és megvárták, hogy agyonlőjék őket, „mégsem jutott soha senkinek az eszébe, hogy azt állítsa: a hadifoglyok gyáván haltak meg, s úgy mentek a halálba, »mint vágóhídra a birkák.« Olyan elmélettel sem hozakodott elő senki, hogy netán »velük született halálvágy« taszította őket a pusztulásba, mint amilyen a zsidókat ösztönözte »nyilvánvalóan« arra, hogy tudattalanul együttműködjenek elpusztítóikkal” – érvelt néhány gyakori váddal szembemenve Hausner.
Abba Kovner vilniusi gettóharcos, cionista mozgalmár és izraeli nemzeti költő így idézte kiáltványukat, amelyet a gettó lakossága között terjesztettek:
„Zsidó fiatalság: ne menjünk úgy a mészárlásba, mint a birkák! Ne higgyetek azoknak, akik át akarnak verni titeket!… Szemünk előtt tépik el tőlünk szüleinket, fivéreinket és nővéreinket. Hol van a több száz férfi, aki elvittek munkára a litván emberrablók? Hol vannak a mezítelen nők, akiket elragadtak tőlünk a támadás borzalmas éjszakáin?… Hol vannak testvéreink? Bárki, akit kivisznek a gettó kapuján, többet nem tér vissza. Minden út… a halálba vezet… mindenkit lelőnek. Hitler Európa zsidóinak kiirtására törekszik… Ne menjünk birkákként a halálba! Igaz, hogy gyengék vagyunk, védelem nélkül, de csakis ellenállással válaszoljatok a gyilkosoknak. Testvéreink, jobb meghallani szabad harcosokként, mint gyilkosok kegyelmén élni! Álljatok ellen, álljatok ellen, az utolsó lélegzetetekig!”
A kérdésre, hogy miért küzdöttek, Kovner zsidó harcostársait idézte: „For mein Estherle, for mein Rochele, for mein Moishele” [Eszterkémért, Ráhelkémért és Mózeskémért] – felelte jiddisül. Egykori társai a baloldali munkás-cionista mozgalomból hálásan írták Kovnernek, „hogy a szellemi felemelkedés pillanatában nem csak számunkra, de az egész mozgalom számára megmutattad kiválóságodat, mint harcos, személy és Izrael szeretője.” A baloldal hangsúlyozása persze nem maradhatott el a gettóharcok szerepében, és a Betar túlélő tagjai felháborodva írták meg a revizionista Herut hasábjain, „a Hehaluc, a Betar vagy a nem-cionista ifjúsági mozgalmak tagjai mind együtt álltak az ellenséggel szemben, mivel az ellenség mindannyiunk ellen egyként küzdött.” A fiatalok, akik „oroszlánokként harcoltak,” „nem hordtak maguknál párttagságit” – érvelt a lap. Hausner elnézést kért a Betar tagjaitól mozgalmuk negligálásáért. Mose Beisky lengyel túlélő azonban nem mesélt elég hősiesen emlékeiről, és Hausner nekiszegezte a kérdést, miszerint:
„»Maguk 15,000-en voltak foglyok, szemben magukkal néhány tucat, mondjuk néhány száz rendőr. Miért nem támadták meg őket? Miért nem lázadtak fel?« Kérdésemet úgy fogadta, mint akinek ököllel vágtak az arcába. Fájdalmas fintor torzított el vonásait. A keménykötésű, erős, bölcs férfi, aki egy órával korábban még elutasította a bíróság ajánlatát, hogy ülve is megteheti tanúvallomását, és szinte szenvtelenül tárta fel a hajmeresztő borzalmat, most engedélyt kért, hogy leülhessen. Sajnáltam, hogy ilyesmit kellett tennem, éppen vele. Később szemrehányást is tett miatta: »Miért nem figyelmeztetett legalább előre?«”
– idézte fel a főügyész. Válaszában Beisky a félelem és a remény keverékének érzésével védte magát.
A bírák többször elvesztették türelmüket Hausnerrel szemben. Noha az ügy előkészítői szerint a felhalmozott „dokumentumok töredéke elegendő lett volna, hogy tízszer is elítéljék [Eichmannt],” a főügyész saját verziója mellett kardoskodott. Ben Gurionnak személyesen kellett figyelmeztetnie a főügyészt, hogy „Hitlernek elsőbbséget kell élveznie Eichmann felett” a felelősök listáján. A nehezen bizonyítható mellékes szálak annak a veszélyét hordozták magukban, hogy hiteltelenné válik az egész vád. Servatius, Eichmann ügyvédje ráadásul drámaian használta ki a főügyész érvelésében maradt hézagokat. Amikor Hausner Hans Frank náci vezető 29 kötetes naplóját nyújtotta be bizonyítékként, Servatius mindössze ennyit kérdezett: „A szerző megemlítette Eichmann nevét ebben a 29 kötetben?” Az egyik bíró kénytelen volt így felelni: „Eichmann neve nem szerepel a 29 kötetben.” „Köszönöm” – felelte Servatius, és ezzel helyet is foglalt. A szóváltásra a sajtó érthetően felfigyelt, ahogy összességében arra is, amit sokan a per unalmasságának neveztek: Hajim Guri költő és újságíró azt írta, hogy „a hallgatóság soraiban nem egy ember nyitott szájjal, látványosan elaludt.” A sajtószoba „szinte teljesen kihalt volt.”
A tárgyalás magyarországi eseményekre vonatkozó részénél a főügyész bevallotta, hogy a tanúk közöl „előre diszkvalifikáltam mindenkit, aki a tárgyalást kihasználva Kasztner mellett vagy ellene akart érvelni.” „El kellett kerülnünk a csapdákat” – mondta, de a zsidó politikai vezetőség megítélésének vihara így is bejutott a tárgyalóterembe. Mikor Pinchasz Freudiger – korábban Freudiger Fülöp – budapesti ortodox vezető, a fővárosi zsidó tanács volt tagja tett vallomást, két magyar túlélő is felpattant és belekiabált a tárgyalásba.
A magyar nyelven elhangzott kiáltozás a (csatolt linken is megnézhető) felvételeken alig kivehető, de a „mindenkit” és a „hogy ne szökjünk meg” részek érthetők az anyanyelvi hallgató számára. A sajtó később „Zander Szilágyiként” és „Avraham Kaszirerként” azonosította a két rendzavarót, és szavaikat így idézte; „Segítettél a németeknek, hogy megmentsd a családodat! Az enyémet a halálba küldték!,” illetve: „Rávettél mindenkit arra, hogy ne szökjünk meg! Az egész családomat megölték – helyezd magadat az én helyzetembe!” Smuel Tamir levélben fordult Hausnerhez, hogy kihallgathassák Eichmannt a Kasztner-ügy tisztázása végett, azonban Hausner azonnal elutasította őt. Örök talány marad, hogy mit mondott volna Eichmann a témában vallomása során. Voltak, akik a zsidó tanácsok Izraelben élő tagjaira akartak terhelő vallomásokat tenni: ezeket a tanúkat is inkább kihagyták. „Képzelje csak el, mi lett volna, ha az a sok tanú megjelent volna a tárgyaláson, és Judenrat-történetekről kezdett volna mesélni!” – mondta egy újságírónak a vád egyik segítője. „Senki sem emlékezett volna Adolf Eichmannra.”
A per kereteit mások is saját előadásuk prezentálására használták ki. Jehiel Dinur (szül. Feiner) az első izraeli írók között volt, aki a holokausztról mesélt műveiben, melyek célzottan brutális jelenetekkel telítettek. Írásait a „Kácetnyik 135633” szignóval látta el, a szó a koncentrációs táborok német nevére utal. Az Eichmann-per során előadott vallomásában „az Auschwitz-bolygóról” beszélt, ahol valóban nem eviláginak tűnő borzalmakat tapasztalt meg. Dinur írói tehetségét megmozgatva adott leírást Auschwitz rettenetéről:
„Közel két évet töltöttem ott. Az idő ott más volt, mint itt, a Földön. Minden tizedmásodperc más ciklus szerint járt le. És ezen bolygó lakosainak nem volt nevük. Szüleik sem voltak és gyerekeik se. Nem öltözködtek úgy, ahogy mi ruházkodunk itt. Nem ott születtek, és nem is született ott senki. Még a lélegzésük is más törvények szerint zajlott, mint a miénk. Nem ezen világ szabályai szerint éltek vagy haltak meg. A neveik számok voltak… Otthagytak engem, egyre csak otthagytak, elmentek… közel két éven át mindig csak magamra hagytak, és még többen elhagytak… Látom őket – néznek engem, néznek engem…”
Dinur vallomását követően elájult, Hausner pedig napokkal később azt írta neki, hogy ájulásával többet mondott, „mint számos kötetnyi vallomás.”
Míg a nürnbergi háborús bűnösök tárgyalásán alig tanúskodtak holokauszt-túlélők, a tárgyalótermet itt egyéni történetek töltötték meg. Ha egyszer a tanúk mikrofonhoz kerültek, nem lehetett megállítani visszaemlékezéseiket: Dinúrt Landau bíró is hiába kérlelte, hogy „kérem, Dinur úr, kérem, hallgasson Hausner úrra, és figyeljen rám!” A legtöbb túlélőt azonban felesleges is lett volna megzavarni. A túlélők legtöbbje életében először mesélhette el a halálból való megmenekvésének teljes történetét anélkül, hogy számon kérték volna rajta, hogy miért nem harcolva halt meg, vagy, hogy miért viselkedett „birkaként”, mely „a mészárszékre” készül. Hausner bíztatta a soá menekültjeit, hogy meséljenek el és idézzenek fel minden borzalmat. Egy láger egykori rabja arról beszélt, hogy társait a szeme láttára tépték szét az őrök kutyái. Egy cellában valaki más két halott rabot talált: az egyik kitépte a másik veséjét, és éppen annak elfogyasztása közben érte őt a vég. Egy asszony arról mesélt, hogy a tömegsír szélén állva a német hóhér a magasba tarttatta vele kislányát, és először a gyermeket lőtte bele a gödörbe, s csak aztán az anyját. A nő a veremben haldoklók alatt lelte magát: „Azt hittem végem van. Fulladoztam. Emberek húztak le, haraptak, karmoltak, rántottak a mélybe. Ennek ellenére minden erőmmel felfelé küzdöttem magamat.” Az asszony vallomását jiddis nyelven tette: a történtek óta két fia született Izraelben. „Egy borzalom volt hallgatni. Úgy lehetett érezni, mintha belélegeztük volna a gázt és az égő hús szagát” – jegyezte fel Hausner. Egy riporter úgy vélte, hogy „egyikünk sem távozik innen úgy, ahogy idejött.”
Mások azonban a fiatal izraeli nacionalizmus hatása alatt jelentettek a tárgyalásról. A költő Alterman megjegyzést tett a jiddis nyelven beszélő tanúkra, akik „a lemészároltak és az elégetettek nyelvén” szólaltak fel, Guri pedig a bécsi cionista, Moritz Fleischmann vallomásáról így jelentett:
„Nem akarom ezt az alacsony, összetört embert hallgatni, ahogy szenvedéseiről, betegségeiről, megaláztatásairól beszél vég nélkül, vagy arról, hogy milyen módon ünnepelte a csőcselék közösségének kínjait: »Megvertek minket, éhesek voltunk, és nedvesek, mint egy piszoár.« Nem akarom látni, és nem akarom hallani. Ma szeretnék inkább egy katonai parádén lenni, az arénában, fiatal, erős és izmos embereket nézve.”
Robert Servatius ritkán kínozta a tanúkat keresztkérdésekkel. Eichmann védelmére külföldön kihallgattak néhány náci háborús bűnöst – akik Izraelbe nem mertek eljönni vallomást tenni –, de az egykori bajtársakat a becsületeskü már vajmi kevéssé kötötte. A legtöbb, amit Eichmann javára vallottak az volt, hogy annak Budapesten sokszor „semmi dolga nem akadt”. Eichmann ügyvédjét és annak asszisztensét Izrael állam fizette, de olyan mennyiségű anyagot kellett a védelemnek feldolgoznia, hogy a náci rab gyakran maga kutatta vélt ártatlanságának bizonyítékait történelemkönyvekben és dokumentumokban. Vádlottként Eichmann nem sok jót tett magának: bonyolult bürokratikus körmondatokban beszélt, erős osztrák akcentussal, és folyamatosan fejeket vágott. Az egész ügyet úgy kezelte, mintha valamiféle hivatali bonyodalomba keveredett volna, amely most tisztázásra szorul: véget nem érő mondatainak fordítását többször feladták a tolmácsok, és a bírák többször felhívták rá a figyelmét: noha tudják, hogy a német nyelvben az állítmány a mondatok végén található, de muszáj lesz tömörebben fogalmaznia, ha azt akarja, hogy megértsék. A tárgyalás előtt izraeli kihallgatásán álláspontját Eichmann már összefoglalta: „A megbánás nem jó, a dolgok megbánása értelmetlen, a megbánás kisgyermekeknek való.”
A védelem mindössze egyetlen ponton okozott fejtörést az ügyészségnek: amikor Eichmann kapcsolatát felemlegették a cionista mozgalommal. „A védelem fő irányvonala kezdett formát önteni: Eichmannt cionistának akarták beállítani” – állapította meg David Cesarani történész. Eichmann közölte a fülüknek hinni nem akaró izraeliekkel, hogy Herzl Tivadar és a cionista történész Adolf Böhm munkáit tartotta mérvadónak a zsidókérdésben, és „egyedüli célom ez volt, és mindvégig ez vezetett: hogy újra földet tegyek a zsidó nép lába alá.” A zsidó állam céljáért „örömmel és elégedetten dolgoztam” – fűzte hozzá. Az elhangzottakat egy hitetlenkedő, dühös morajlás követte a teremben: Landau parancsolt csendet a hallgatóságnak. Hausner a védekezést nevetségessé próbálta tenni: „Más szóval, a zsidók maguk működtek közre tulajdon lemészárlásukban? A világ zsidósága, elsősorban a cionizmus, Európát választotta hadszíntérnek?” Eichmann korábban Isten nevét kiejthette a tárgyalóteremben, de amikor Herzl Tivadarra vezette vissza elveit, a főügyész rárivallt: „Azt javaslom, ne említsen olyan embereket, akiknek a neve kimondására sem méltó!” Eichmann arról is beszélt, hogy 1937-ben látogatást tett Palesztinába, hogy megvizsgálja a német zsidók kitelepítésének lehetőségét. Ez történetesen igaz is volt, ám azt nem tette hozzá, hogy jelentésében, mely ismert a szakirodalomban, azt írta, hogy a gonosz zsidók egymást is kizsákmányolják Palesztinában, és hogy ezért a zsidó állam ötlete életképtelen gondolat.
Eichmann maga azt állította, hogy „a vádak szellemében” nem érezte magát bűnösnek, mert – szinte Pilátus szavaival – „nincs vér a kezeimen.” „Ha arra kaptam volna parancsot, hogy kivégzéseket hajtsak végre, nem kíséreltem volna meg valamilyen bugyuta ürüggyel kikerülni azokat… mivel nem lett volna más választásom, mint parancsokat követni, golyót repítettem volna a fejembe, hogy feloldjam a konfliktust lelkiismeretem és kötelességem között” – bizonygatta. „Ha Eichmann vallomása még egy héttel tovább tart, akkor mindannyian sírva fakadunk, és követeljük, hogy eresszék ki, kárpótolják, és kérjenek tőle szívből bocsánatot, amiért alaptalan vádakkal támadtuk őt” – ironizált egy izraeli lap.
A tárgyalást lezáró beszédében Hausnert ismét kritika érte terjengősségéért: mikor több óra eltelte után még mindig a bibliai Jóél prófétára utalgatott, Landau bíró közbeszólt, hogy „ma még vissza kell térnünk egy jogi kérdésre,” és egyáltalán, „Hausner úr, végeredményben mit szeretne most ezzel elérni?” Servatius ismét beadta beszédének teljes, 150 oldalas szövegét a bíróságnak, és így csak főbb pontjait osztotta meg a hallgatósággal. Kétséges, hogy az újságírók melyik jogász jelenlétéért voltak hálásabbak. Servatius kigúnyolta Hausnert, amiért ennyit szónokolt, de közben „még röpke vonatkozási pontot sem tudott húzni Eichmann és a bűnök között.” Mint érvelt, az izraeli katonaságban sem tűrik a parancsmegtagadást, ráadásul Eichmann nem vett részt az antiszemita náci elvek kialakításában, ugyanis azok nem kölcsönös megegyezésben jöttek létre a vezetőség és a beosztottak között.
A tárgyalás 1961 áprilisától augusztusig tartott, az ítéletet pedig decemberben hirdették ki. Annak szövege száraz volt, lényegében teljesen ignorálta a vallomásokban elhangzottakat, és csakis a dokumentumokra épített. Az egyetlen drámai mondat az ítélet elején hangzott el: Eichmann bűnökért felel, „vérontás és szenvedés történeteiért,” amelyekre korábban nem akadt példa. „Az idők végezetéig emlékezni fognak rá” – jósolta Raveh bíró. Eichmannal emberiességi okokból előre közölték az ítéletet, majd a bírák felváltva, 15 órán át olvasták fel azt. A kelet-európai zsidók golyóval történő kivégzéséért felelő „mozgó vágóhidak,” az Einsatzgruppék működéséért nem találták felelősnek őt; nem találták vétkesnek SS-tagsága okán sem: az Endlösüng elvének kialakításában sem. Bűnösnek találták ellenben több tízezer lengyel, szlovén és cigány deportálásában, és egy cseh falu gyermekeinek kivégeztetésében. A theresienstadti láger működtetéséért szintúgy felelősnek ítélték. Az emberiség ellenes és háborús bűnök, melyekben vétkesnek találták Eichmannt, sokszorosan elegendőek lettek volna elítéléséhez. Noha az ítéletben szó szerint nem hangzott el, de Hausner legtöbb vádját lesöpörték az asztalról. A bírák közvetett módon megdicsérték Eichmann „jól pergő, ravasz nyelvét,” és kötél általi halálra ítélték.
Eichmann az ítélet elolvasása után felszólalhatott:
„Látom, reményem egy igazságos tárgyalás irányába hamis remény volt. Sosem akartam ölni… egyetlen bűnöm engedelmességem volt, hűséges szolgálatom háború idejében, lojalitásom az eskühöz és a zászlóhoz… Nem üldöztem örömmel és szenvedéllyel a zsidókat. Azt a kormány tette… Ez alkalommal tehát szeretnék a zsidó nép megbocsátásáért folyamodni, és szeretnék meggyónni, hogy szégyellem az emlékét annak, ami ellenük el lett követve, de tekintve az ítélet érvelését, ezen cselekedetemet is minden bizonnyal kétszínűségnek fogják értékelni… Nem az a szörnyeteg vagyok, aminek itt leírtak… Szívem mélyéig meg vagyok róla győződve, hogy mások által elkövetett tettekért kell most itt felelnem. El kell viselnem a terhet, amit a sors rám rótt.”
Mindezt persze érdemes összevetni azzal, amit még emigrációjában mondott el, és ami a Life-ban került közlésre: a kétrészes gépelt anyag első részének címe az volt, hogy „a mészárszékre szállítottam őket”, a második részének pedig az, hogy „összefoglalva: nem bánok semmit”. Mind a két cím Eichmann-idézet volt.
Eichmannt kikísérték a teremből, és adtak neki cigarettát meg egy csésze teát. Az ítéletet követően a Maariv nagy betűkkel írta címlapján, hogy „csináljátok!” – azaz végezzék ki a náci tisztet. Eichmann eközben emigráns náci szervezetektől is kapott támogató leveleket: „Veled vagyunk! A harc folytatódik! Pusztuljon Júdea!” Az elítélt náci fellebbezett, de is ezzel csupán öt hónapot nyert, mielőtt azt elutasították. Mint ígérte, a börtönben emlékiratot írt: a Tárgyalástól az ítéletig azonban csak hazugságok és köntörfalazások zavaros egyvelege lett. Végül kegyelemért folyamodott. Izraeli civilek ismét maguk jelentkeztek, hogy két kezükkel végezzék ki Eichmannt, azonban az ország értelmisége közül többen a halálos ítélet ellen szólaltak fel. Martin Buber, Gersom Solem és Kösztler Artúr mellett Smuel Bergman filozófus, a Héber Egyetem tanára is a kivégzés ellen tiltakozott, a bosszút a zsidók bibliai ellenségéhez, Amalekhez hasonlítva:
„Ki adott nekik felhatalmazást arra, hogy elvegyenek egy életet, s ezáltal elvegyék a vádlottól a lehetőséget, hogy megbánást tanúsítson bűneiért, amíg még ezen a világon jár? Csakis annak van felhatalmazása elvenni egy életet, aki teremtette azt.” Tom Szegev részletesen idézi munkájában Bergman naplóbejegyzését, melyben arról írt német nyelven, hogy „mindig is két áramlat viaskodott egymással a judaizmusban, emlékezet óta. Az egyik izolacionista: gyűlöli az idegent, ápolja az Amalek-komplexust, és minden alkalommal kiemeli, hogy »emlékezz, mit tettek veled.« És aztán van egy másik judaizmus, melyet talán leginkább a »szeresd felebarátodat, mint tenmagadat« verssel jellemezhetnék. Ezen judaizmusnak imája úgy hangzik, hogy »segíts elfelejtenem, amit Amalek tett velem.« Ez a szeretet és megbocsátás judaizmusa.” Mindez magasztos gondolkodás volt, bár hogy mi köze volt elítélt bűnösök kivégzéséhez vagy ki nem végzéséhez, nem teljesen világos.
Buber, Bergman és több értelmiségi petíciót adtak be Izrael államelnöke, Jicak Ben Cvi részére, hogy kegyelmezzenek meg Eichmannak. Az aláírások hallatán a Maariv felhördült: „Kegyelem Eichmann számára? Nem! Hatmilliószor is nem!” A kormány szavazásra bocsátotta a döntést: a többség a kivégzésre szavazott, majd a kisebbségben maradtak újabb szavazást kértek, hogy a jegyzőkönyvekben az álljon, hogy egyöntetűen ítéltek Eichmann halála mellett. Ben Cvi egyesével utasította vissza a hozzá benyújtott kegyelmi kérvényeket: az Eichmanntól személyesen kapott dokumentum margójára saját kezével írta fel, hogy „éppen úgy, ahogy kardod gyermektelenné tette az asszonyokat, úgy legyen gyermektelen édesanyád is az asszonyok között (1 Sámuel 15:33).”
1962. május 31-én este 8 órakor benyitottak Eichmann cellájába, és közölték vele, hogy kérvényét elutasították, és az ítéletet még aznap este végrehajtják. A hírt Eichmann higgadtan fogadta: egy üveg bort kért csupán utolsó vacsorája mellé, és megírta búcsúleveleit. Egy német lelkész már korábban megpróbálta rávenni, hogy bánja meg bűneit, de Eichmann elutasította a bibliát: közölte, hogy nem fog „zsidó meséket” olvasni. Gyenge immunrendszere megtagadta tőle a méltóságot, ahogy tárgyalásának első napján is: orra útban a kivégzőszoba felé folyamatosan folyt, és mivel bilincsben volt, végig őreinek kellett törölgetniük azt. Mikor megérkeztek a börtön elkülönített részéhez, újabb megalázó részletre derült fény: mivel Izraelben korábban még sosem hajtottak végre kivégzést börtönben, ezért a szoba az akasztófával még nem volt készen. Eichmann élete utolsó óráját csöpögő orral töltötte, miközben arra várt, hogy összeácsolják bitófáját. A hurokkal a nyaka körül utolsó szó jogán Argentínáról, Németországról és Ausztriáról mondott néhány buta lózungot.
Kivégzése után testét egy tengerparti narancsligetbe vitték, ahol felállítottak neki egy hamvasztókemencét. Ahogy az izraeli őrök testét megkísérelték beemelni a forrongó fémcsőbe, Eichmann teteme legurult a vaslécekről. Az őrök felemelték a kivégzett férfi testét a földről, újból rádobták a vaslécekre, és betolták a krematóriumba. Eichmann hamvait néhány óra múlva kiemelték a hűlő kályhából, motorcsónakra rakták, és a Földközi-tenger hullámai közé öntötték, éppen huszonöt évvel az után, hogy Adolf Eichmann, a nagyreményű pályafutását a zsidó nép elleni harcnak szentelő fiatal náci tiszt életében először ugyanezeken a vizeken hajózva Palesztinába látogatott.
∗
Irodalomjegyzék:
David Cesarani: Eichmann élete és bűnei. Debrecen, 2005. 209-236, 242-247, 261, 270-275, 280, 291-293, 307. o.
Tom Segev: The Seventh Million. The Israelis and the Holocaust. New York, 2000. 3, 10, 327-339, 345-355, 465-466. o.
Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Budapest, 2000. 18-19, 38, 46-47, 249. o.
Gideon Hausner: Ítélet Jeruzsálemben. Budapest, 1984. 20-23, 241, 257-259, 267, 271-272, 525. o.
Seth J. Frantzman: Terra Incognita. Confronting Hannah Arendt, jpost.com, 2011. november 22.
Yechiam Weitz: Gideon Hausner as Attorney-general and His Place in the Eichmann Trial, Israel Studies, XIV. köt., 2. sz. (2009 nyara)
Tom Segev: Who Were You, Karl Zetinski?, haaretz.com, 2001. július 27.
Nizkor.org