Ahhoz, hogy megértsük a Benjamin Netanjahu ellen indított eljárások helyét és jelentőségét az izraeli politikában, vissza kell tekintenünk az izraeli jogfejlődés egy kritikus szakaszára. A „fékek és ellensúlyok” klasszikus értelmezése szerint a három hatalmi ág – a bírói, a végrehajtó és a törvényhozási – egymást ellenőrzik és kordában tartják, így egyik sem kerekedhet a többiek fölé. Ez az egyensúly Izraelben megbomlott.
1986-ban az Legfelsőbb Bíróság azóta nyugalomba vonult elnöke, korábbi fő jogtanácsos, Aharon Barak – akkor még nem elnökként – engedélyezte, hogy egy Jehuda Ressler nevű polgár indítványát befogadja a Legfelsőbb Bíróság és ítéletet hozzon az ügyben. Az indítványban azt kérte Ressler, hogy semmisítsék meg a jesivatanulók felmentését a katonai szolgálat alól. Az indítványozónak nem fűződött személyes érdeke az ügyhöz. Korábban ilyen beadványokat nem fogadtak be. Ressler 1970 óta próbálkozott, és egészen addig mindig visszautasították. Barak szakított ezzel a hagyománnyal. Mivel Barak az ügyben az állam javára döntött, a döntés jelentőségét eleinte nem ismerték fel.
Pedig ez a precedens forradalmat indított el.
Attól kezdve bárki bármilyen ügyben nyújthatott be indítványt, amiről aztán a Legfelsőbb Bíróság ítéletet hozott. Ettől kezdve kormányzati kinevezéseket és döntéseket semmisítettek meg, a hadsereg (IDF, Izraeli Védelmi Erők) parancsait vagy akár a Knesszet által meghozott törvényeket vonattak vissza.
Mivel a Legfelsőbb Bíróság tajainak eléggé egységes a világnézete, és ők döntik el, mit tárgyalnak meg, a kiterjesztett hatalmukat arra használták, hogy alakítsák Izrael politikai és társadalmi viszonyait, a Knesszetet alárendelt helyzetbe hozzák, korlátozzák a kormány képességét az ország irányítására, és csorbítsák az IDF képességét az ország megvédésére.
A fő jogtanácsos szerepe
2002-ben, miután a baloldal egy hosszú éven át démonizálta az Aruc7 rádióadót, a Legfelsőbb Bíróság elrendelte a bezárását. Ebben az időben ez volt az egyetlen nem baloldali médium. 2014-ben a Kneszet 43 képviselője megszavazta az Israel Hayom-törvényt, amely a legnagyobb példányszámú napilap bezárást írta elő. Az Israel Hayom bűne az volt, hogy nem baloldaliak szerkesztették. Netanjahu miniszterelnök inkább feloszlatta a Kneszetet és időközi választást írt ki, nehogy érvénybe lépjen a törvény. A baloldali cenzúra hatalmas lépést tett meg előre, amikor 2019-ben Aviháj Mandelblit fő jogtanácsos a jobboldali politikusok kedvező megjelenítését a sajtóban megvesztegetésnek tekintette, és a megvesztegetésnek ezt az alaptalan és légből kapott definícióját a Netanjahu elleni vádemelés sarokkövévé tette.
Megjegyzendő, hogy a fő jogtanácsost – angolul general attorney – következetesen főügyésznek fordítják, pedig más a szerepköre. A végrehajtó hatalom jogi irányításáért felel, de nem ő az igazságügyminiszter. A kormány jogi tanácsadója és a bíróság előtt képviseli a kormány döntéseit. Tanácsokat ad az egyéni képviselői indítványok elkészítéséhez. Védi a közérdeket és a jogállamiságot a kormányzati túlkapásokkal szemben. Egyben ő az ügyészség vezetője is. A kötelességeit nem írja elő jogszabály, az angol precedensjognak megfelelően a hagyomány alakította ki. Kiválasztása a következő módon történik 2000 óta: öttagú bizottság tesz javaslatot több személyre. A tagok: egy nyugalmazott legfőbb bíró, egy korábbi igazságügyminiszter vagy fő jogtanácsos, a Kneszet alkotmányügyi bizottsága által választott képviselő, az izraeli ügyvédi kamara egy küldötte, és a jogi egyetemek által választott szakértő. A javasolt személyek közül az igazságügyminiszter választ egyet, akit a kormány hagy jóvá.
Egy eltorzult rendszer
A fékek és ellensúlyok rendszere eltorzulásának komoly következményei lettek.
2011-ben a kormány Joav Galantot akarta kinevezni vezérkari főnöknek. Izrael minden oldalról biztonsági fenyegetéssel nézett szembe, elsősorban Irán és a tőle függő Hezbollah részéről. Libanon, Szíria és Gáza iráni befolyás alatt állt, és Irán Egyiptom fölött is befolyást akart szerezni az Obama-kormányzat által is támogatott Muzulmán Testvériségen keresztül. Nagy erőkkel dolgozott a nukleáris fegyver kifejlesztésén. Az egyszerre több fronton megvívandó háború lehetősége nőtt.
Ebben a helyzetben Jehuda Weinstein fő jogtanácsos megakadályozta Galant kinevezését Gabi Askenázi addigi vezérkari főnök utódjának, hiába látta benne Benjamin Netanjahu miniszterelnök és Ehud Barak hadügyminiszter a megfelelő embert. Amikor Askenázi irányításával a hadsereg fele bement Gázába, a túszul ejtett Gilád Salit nélkül tértek vissza, de még csak a Hamász uralmát sem ingatták meg, amely továbbra is az ellenőrizte az Egyiptommal közös határt.
Galant bűne az volt, hogy a lakhelye, az Amikam mosáv körüli állami földeket sajátjaként használta. Ez nem érte el a bűnügy szintjét, az ilyen ügyeket pénzbírsággal és az eredeti állapot helyreállításával szokták lezárni. A Turkel Bizottság, amely a vezető köztisztviselők etikai alkalmasságát vizsgálja, hozzájárult Galant kinevezéshez. Ekkor azonban a jogászi céh közbelépett, és leckét adott az izraeli demokrácia állapotáról, miközben a katonai fenyegetettség napról napra nőtt. Úgy döntöttek, hogy életre keltik Aharon Barak örökségét. Jehuda Weinstein Izrael demokratikus rendszerének az alapjait támadta meg.
Az ügy hátterében az áll, hogy a zöld mozgalom – amelynek nincs közvetlen érdekeltsége az Amikam mosávban – indítványt nyújtott be a Legfelsőbb Bírósághoz a kinevezés megakadályozása érdekében. Az indítvány befogadása eleve támadás volt a kormány jogosultságaival szemben, Weinsteinnek pedig nem volt kedve megvédeni Galant kinevezését a Legfelsőbb Bíróság előtt.
Aharon Barak előtt a fő jogtanácsosnak az volt a feladata, hogy jogi tanácsot adjon a kormánynak és képviselje a döntéseit a bíróságok előtt. Barak után már ő mondja meg, a kormány mit tehet és mit nem. Ahelyett, hogy jogi tanácsokkal látná el a miniszterelnököt, értelmezi a jogot a saját ízlése és érdekei szerint, és ezzel korlátozza a kormány képességét a vezetésre.
Radikális aktivisták a Kneszettel szemben
A hatalommal való visszaélés Weinstein részéről, az etikai fenntartásainak hamissága akkor került csak igazán napvilágra, amikor kiderült, hogy bűntetőügyi vizsgálat alatt áll egy tartózkodási engedély nélküli külföldi alkalmazása miatt a háztartásában. Ez a kettős mérce és méltánytalanság Barak jogi forradalmának a lényege. Netanjahu és Barak gyáván beletörődtek a döntésbe, és Benny Gantzot, egy kockázatkerülő, fantáziátlan embert nevezték ki. Időközben ironikus módon Gantz kinevezését is megtámadta a Legfelsőbb Bíróságon egy elesett katona családja. Mahdat Juszef Nabluszban esett el 2000-ben, a család szerint Gantz vezetési hibái miatt.
Nem az a gond a Legfelsőbb Bírósággal, hogy független, hanem az, hogy radikalizált, aktivista módon elorozta a kormány és a Kneszet jogköreit. A radikalizálódás pedig önjelölt tagjai homogén balos nézeteiből fakad. Hogy milyen messzire jutottak az elszakadásban az izraeli közvéleménytől, arra egy példa:
2011. december 13-án Ayala Procaccia nyugalmazott legfőbb bíró az Új Izrael Alap emberi jogi kitüntetésének átadási ünnepségén beszélt. Az egyik kitüntetett Hasszán Dzsabarin ügyvéd volt, az Izrael-ellenes Adala arab lobbiszervezet feje. Az Adala nem ismeri el Izrael jogát a zsidó államként való létezéshez, és rendkívüli kollektív jogokat követel az arab kisebbségnek. Procaccia dicsérte az Adala küldetését és tevékenységét. Mint mondta: „Mintha régóta barátok lennénk, közös erőfeszítéseink által – mindenki a maga oldaláról a bonyolult jogi, nemzeti és emberi ügyekben; láthatatlan fonál köt össze bennünket, ami az észtől a szívig ér, a közös értékek és hasonló remények révén.”
Jogászok háborúja
2006-ban az IDF legtöbb tisztje és katonája nagyon csalódott és reményvesztett volt a Hezbollah-val vívott háborúban nyújtott teljesítmény miatt. Mivel nem sikerült legyőzni a Hezbollahot, a dzsihadistáké volt a diadal.
Volt azonban az izraeli társadalomnak egy rétege, amelyik határozottan győzelemnek tekintette az eredményt: a jogászi céh.
Ehud Olmert akkori miniszterelnöknek a széles körű felháborodás miatt létre kellett hoznia egy bizottságot, a Winograd-bizottságot a háború katonai és a politikai vezetése felülvizsgálatára. A bizottság előtt az akkori fő jogtanácsos, Menahem Mazzuz a háborút a „legjogászibb háborúnak” nevezte „nem csak Izrael történetében, hanem egyetemesen”.
Az IDF parancsnokai nem csak a műveleti és stratégiai célok elé helyezték a jogi megfontolásokat, még ennél is rosszabb történt. Mazuz szerint a katonai és a politikai vezetés eleve csak olyan célokat mert kitűzni, amiket a vélt jogi korlátokkal összeegyeztethetőnek tartottak. Ez az önkorlátozás szerinte sok éves edukációnak és elsajátításnak volt az eredménye.
A jogtanácsadók minden parancsnoki szinten jelen voltak a hadsereg minden fegyverneménél és a biztonsági kabinetben. Minden szinten először a jogászokat kérdezték meg a kitűzött célok és az elhatározott műveletek jogszerűségéről. És ezek a jogászok szeme előtt nem a háború megnyerésének célja lebegett, hanem a nemzetközi jog sajátos értelmezése.
Ruth Gavison jogászprofesszort, a bizottság tagját nagyon aggasztotta a vizsgálatnak ez az eredménye. „Véleményem szerint figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy a nemzetközi jogot a szelektív kikényszerítés problémái terhelik, és a nemzetközi konfliktusok esetében a nemzetközi jog nagyon elfogult és politikával van átitatva… Emiatt [a nemzetközi jogra hagyatkozás] retorikai szinten védhető, de stratégiai veszélyt jelent, ha tényleges álláspontként sajátítják el” – nyilatkozta.
Mindent az ellenségért
Gavison figyelmeztetése süket fülekre talált. A Mavi Marmara incidens (amikor egy török hajó fel akarta törni a gázai blokádot, és a hajóra lépő izraeli kommandósokat megtámadták, ők pedig fegyverrel védekeztek) nyomán Izraelben megalakították a Turkel-bizottságot. A bizottság szerint Izrael nem vétett a nemzetközi jog ellen és jogrendje alkalmas a háborús bűnök kivizsgálásra, de azt javasolta, hogy a háborús bűnök gyanújának kivizsgálását vegyék el az IDF-től, és helyezzék át a fő jogtanácsoshoz és a katonai főtanácsnokhoz, aki már nem lenne alárendelve a vezérkari főnöknek.
Azt is javasolták, hogy mind a politikai vezetés, mind a vezérkar legyen felelősségre vonható az „alárendeltjeik által elkövetett jogsértésekért, ha nem tesznek meg mindent azért, hogy megelőzzék ezeket a jogsértéseket, vagy a jogsértés tudomásukra jutásuk után nem állítják őket bíróság elé”. Azaz, attól kezdve mind a kormány tagjai, mind a tábornokok ki lettek szolgáltatva önjelölt, radikális, elszámoltathatatlan jogászoknak, akik jogértelmezésének nem sok köze van a háború törvényeihez.
Mazuz 2007-ben ezt úgy magyarázta, hogy a háború törvényei nem két állam viszonyáról szólnak, hanem a háborúzó államok vannak az egyik oldalon, és az államok polgárai a másik oldalon. A nemzetközi jognak az a célja, hogy az államok polgárait védje, mondván: háborúzzatok, ha akartok, de be kell tartani a szabályokat! És a szabályok a következmények minimalizálást célozzák.
Azaz, a nemzetközi jog elvárása, hogy az ellenség polgáraival jobban törődjünk, mint a sajátjainkkal. Az Izrael biztonságáért felelős polgári és katonai vezetők olyan jogászoknak vannak alárendelve, akik az ellenségért aggódnak elsősorban.
Döntés egy földgázmezőről
2016-ban a Legfelsőbb Bíróság Izrael földgázpolitikáját minősítette jogellenesnek. A Leviatán tengeri gázmező kiaknázását külföldi energiatársaságokkal tárgyalták le. Megállapodtak a jövőbeni gázárakról, a bevétel megosztásáról és a következő évtizedekre Izrael energiabiztonságáról. Egyiptomnak, Törökországnak és Jordániának is szállítottak volna a gázból.
Tekintettel a tengeri gázmezők kiaknázásának hatalmas költségeire, tíz évre befagyasztották a gáz árát, hogy a befektetőket a kiszámítható nyereséggel is ösztönözzék. Radikális civilszervezetek szövetsége támadta ezt meg egy beadványban. Semmilyen demokráciában nem ismerték volna el az ügyféli jogállásukat. Ahol nem jogászi junta uralkodik, ott a kormány egyedüli jogköre az állam energiapolitikájának a meghatározása és a megállapodások megkötése a külföldi kormányokkal és befektetőkkel.
A nagy tétre való tekintettel Netanjahu maga is megjelent a Legfelsőbb Bíróság előtt, hogy a kormány politikáját megvédje. Ahelyett, hogy megadták volna a posztját megillető tiszteletet, a bírák rossz gyerekekként viháncoltak. Elyakim Rubinstein panaszkodott, hogy Netanjahu csak az idejüket rabolta, hiszen untig ismerték már az álláspontját – amit hónapokon keresztül tárgyaltak ki és amin Izrael gazdasági jövője múlott. Bár sokan nem hitték el, hogy a Legfelsőbb Bíróság elvonja a kormány jogát Izrael energiapolitikájának meghatározásához, és megsemmisíti a nemzetközi szerződéseket, mégis ez történt. Netanjahu úgy nyilatkozott utána, hogy a döntés veszélyezteti Izrael gáztartalékainak a kiaknázását. „Nem ok az ünneplésre, hogy a gáz a tengerfenék alatt marad, és dollármilliók nem jutnak el Izrael polgáraihoz” – mondta.
Közvetlen következményként magasabb árakat kell fizetni a gázért az izraeli fogyasztóknak, és csak azok a befektetők fognak a kormánnyal ilyen kockázat mellett tárgyalni, akik Izraelben ragadtak. Ki akarna ép ésszel ott befektetni, ahol a bírók bármikor átírják a játékszabályokat? A Nobler Energy és a Delek Energy cégek, amelyek a tenger alatti Tamar gázmezőt üzemeltetik, gyakorlatilag monopóliumot kaptak.
A fenti döntés előtt egy nappal Aviháj Mordeháj fő jogtanácsos úgy döntött, hogy a miniszterek nem rendelkeznek a minisztériumuk költségvetése fölött. 2015-ben ugyanis Miri Regev kulturális és sportminiszter beszüntette a haifai Almidan színház támogatását, mert egy életfogytiglanra ítélt terrorista darabját tűzte műsorára. A darab a terrorista izraeli börtönéletéről szól, és dicsőíti a terroristákat és a terrorizmust. Az Almidan a Legfelsőbb Bírósághoz fordult. Mandelblit a döntés megvédése helyett rákényszerítette a miniszter asszonyt, hogy egyezséget kössön a színházzal, és helyreállítsa a támogatást.
A 4000-es ügy: vérszemet kapott baloldal
Ezen a jogi alapon indult el az izraeli baloldal, amikor az amerikai demokraták mintájára kitalált bűnügyekkel, szelektív szivárogtatással és szavahihetetlen tanúkkal akarja a politikai ellenfeleit eltakarítani az útból.
A Netanjahuval szembeni nyomozások szembeötlő vonása, hogy a rendőrség a szokásos politikai tevékenységet kriminalizálja.
A Bezeq-Walla vizsgálatot, amit 4000-es ügynek nevez a rendőrség, a Netanjahu bukását hozó botrányként viszik színre. A telekommunikációs óriás tulajdonosát, Saul Elovicsot, a feleségét és fiúkat, Ort az ágyukból hurcolták el. Így tettek Netanjahu korábbi kommunikációs főnökével, Nir Hefeccel és a távközlési minisztérium korábbi főigazgatójával, Netanjahu bizalmasával, Slomó Filberrel is.
A média szalagcímei szerint a rendőrségnek bizonyítékai vannak arra, hogy Netanjahu és Filber összeesküdtek annak érdekében, hogy Elovicsnak százmilliós adókönnyítést nyújtsanak, a Bezeqnek pedig a szabályokat enyhítsék. Cserébe Elovics, aki a népszerű Walla internetes portál tulajdonosa is, kedvező sajtót ígért Netanjahunak és feleségének.
Igaz, hogy Netanjahu és Filber a Bezeqnek és leányvállalatának, a YES műholdas TV-szolgáltatónak adó- és szabályozási könnyítéseket nyújtott. A Távközlési Minisztérium belement, hogy a két közös tulajdonú vállalat erőltetett különállását megszüntesse. Csakhogy ezzel a fogyasztóknak kedveztek, akik az együttműködő cégektől most olcsóbb telefon-, internet- és TV-szolgáltatást tudnak venni csomagban. A Bezeq pedig hozzájárult, hogy a magán internetszolgáltatók – és velük 550 ezer fogyasztó – használják az infrastruktúráját. Lehetett volna jobb döntéseket hozni? Talán. De ezek a döntések nem bűncselekmények.
Igaz, hogy a YES százmilliós adókönnyítést kapott. A YES vállalati szintű veszteségei viszont milliárdos nagyságrendűek. Az adóhatóság rendszeresen nyújt adókönnyítést olyan vállalatoknak, amelyek veszteségesek.
Diszkriminálni Kellett volna a YES-t? Lehet. De az, hogy nem tették, nem bűncselekmény.
Az 1000-es ügy: ki szolgája inkább a közjót?
Az 1000-es ügy logikája hasonló. Netanjahu támogatta az ún. Milchan-törvényt, amelyet 2008-ban, az Olmert-kormány alatt fogadtak el. A törvény 10 éves adózási és adóbevallási kivételt enged a tengeren túli bevételekre. A törvény célja az volt, hogy a gazdag külföldön élőket és bevándorlókat Izraelbe csábítsák. A nevét Arnon Milchanról kapta, aki erősen lobbizott a törvény érdekében.
2013-ban Milchan 20 évre szerette volna a törvényi kivételt meghosszabbíttatni. Netanjahu támogatta a meghosszabbítást. A rendőrség szerint azért, mert Milchantól egy évtizeden át szivarokat és pezsgőt kapott. A gond csak az a rendőrség állításával, hogy Netanjahunak évtizedeken át ugyanez volt a véleménye. De nem csak neki, hanem a Bevándorlási és Befogadási Minisztériumnak is, amely szintén támogatta az ügyet.
A Jes Atid elnöke, az akkori pénzügyminiszter, Jair Lapid a koronatanú. Noha Lapid és Milchan is régi barátok, és Lapid kétszer is találkozott Milchannal a javasolt meghosszabbítás ügyében, Lapid mégis elfogadta a minisztériuma véleményét, miszerint a meghosszabbítás elősegíti a pénzmosást, és ezért nem előnyös.
Netanjahunak nem volt igaza? A pénzügyminisztérium véleménye szolgálja inkább a közjót? Lehet. De ettől még Netanjahu álláspontja nem bűncselekmény.
A 3000-es ügy: bűncselekménynek beállított bővítési terv
A 3000-es ügyben azzal vádolják Netanjahut, hogy azért támogatta német gyártású tengeralattjárók megvételét, mert a haverjainak az volt a pénzügyi érdeke. Netanjahu unokatestvére és ügyvédje, Dávid Simron képviselte a német hajógyárat.
Ezzel az állítással az a baj, hogy Netanjahu 20 éve sürgeti az izraeli tengeralattjáró-flotta bővítését és modernizálását. A tábornokok ellenzik Netanjahu stratégiai vízióját, amivel a haditengerészetet a légierővel egyenértékű ütőerővé szeretné tenni. A tábornokok szerint a jövő csataterei nem fognak különbözni az eddigiektől, a haditengerészetnek csak támogató szerepe lesz. Nem az ő ötletük, tehát nem akarják bővíteni a haditengerészetet. Csakhogy a hadsereg polgári-politikai elvének megszegését jelentené, ha a katonákra kellene kötelezően hallgatnia a kormánynak.
Igaz, hogy az IDF és a védelmi minisztérium vezető tisztjei közül többen ellenezték a bővítést. Ettől még Netanjahu álláspontja nem bűncselekmény.
A sajtó papagájként ismételgeti a szándékos rendőrségi kiszivárogtatásokat, amelyek Netanjahut bűnösnek állítják be. Ez elvezet bennünket a 2000-es ügyhöz és a 4000-es ügy másik feléhez. Mindkettő azon a feltételezésen alapul, hogy Netanjahu bűncselekmény révén akart jobb sajtót a Jediot Ahronot médiacsoporttól és a Wallától.
Az újságírás mint büntetőügyi kategória
Arnon Mozes, a Jediot tulajdonosát és Elovicsot azzal gyanúsítják, hogy megvesztegetést ajánlottak Netanjahunak kedvezőbb sajtómegjelenés formájában, cserébe azért, hogy a kormány támogassa az üzleti érdekeiket. Mozes azt kérte volna, hogy a miniszterelnök lépjen fel az Israel Hayommal szemben, amely a Jediot legfőbb versenytársa. Elovics esetében Netanjahu állítólag beleegyezett, hogy a Bezeq/YES csoport adó- és szabályozási könnyítéseket kapjon a Wallában való kedvezőbb sajtómegjelenés fejében.
Ezekkel a gyanúsításokkal két gond van. Először is, a Jediot rendkívül ellenséges beállítottsága Netanjahuval szemben egy cseppet sem változott. A Walláé is negatív maradt. A másik, hogy ez a gyanúsítás nem vesz tudomást a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadságáról. Ebben a felfogásban aki jót ír egy politikusról, az megvesztegetést kínál fel, aki rosszat, az zsarol. Eszerint Mozes és Elovics azért tüntették fel negatívan Netanjahut, hogy tárgyalási alapjuk legyen. A kedvezőbb sajtónak megkérnék az árát.
Az is probléma, hogy a rendőrség szelektíven üldözi a bűnt. Ezek a vizsgálatok abból indulnak ki, hogy az újságírás eleve büntetőügyi kategória.
A 4000-es ügynek az a kiinduló pontja, hogy az üzleti életnek kedvező szabályozás önmagában bűncselekmény. Ugyanakkor a YES legnagyobb riválisának, a HOT kábeltévés vállalatnak adott még nagyobb adókönnyítést soha nem vizsgálták ki – annak ellenére, hogy a HOT nem tartotta be azt a kötelezettségét, hogy Izrael egész területén szolgáltasson. Amikor a HOT a milliárdos tételt meghaladó adókönnyítést kapta, Mozes és társa, Eliézer Fisman voltak a fő részvényesek a cégben.
Netanjahut és Filbert úgy kezelik, mint Al Caponét, azért, mert megadtak egy szokásos adókönnyítést.
Filber elődjét, Avi Bergert pedig etikus szakembernek állítják be, mert Netanjahu ellenfelének, Mozesnek adókönnyítést adott. A 2000-es esetben Netanjahut megvesztegetés elfogadásával vádolják, amiért Mozes jó sajtójáért cserébe vállalta volna, hogy az Israel Hayomnak, Mozes fő vetélytársának árt. Netanjahu soha nem tett ilyet, sőt, 2014-ben inkább a saját kormányát lemondatta, semhogy ártson az Israel Hayomnak.
A Kneszet 43 képviselője szavazott az Israel Hayom bezárása mellett. Őket nem vonták vizsgálat alá. Lapid, a koronatanú pénzügyminiszterként kétszer tárgyal Milchannal a törvényről és nem jelentette ezeket a találkozókat. Pártja, a Jes Atid képviselői mindent megtesznek Mozes pénzügyi érdekeinek előmozdításáért.
A legsúlyosabb probléma, hogy a rendőrség vágya Netanjahu „elkapására” aláássa a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás integritását.
Ítélet SMS-ben
2018-ban a 10-es csatorna nyilvánosságra hozta Poznansky-Katz körzeti bíró és Saham-Savit, az Izraeli Értékpapír-hatóság vizsgálója SMS-eit. Ezekben megvitatták és megállapodtak abban, hogy továbbra is őrizetben tartják a 4000-es ügy gyanúsítottjait.
Saham-Savit ezt írta: „a rendőrök majdnem összevertek vagy letartóztattak”. Ez lehet tréfálkozás, vagy lehet komolyabb háttere is. Ugyanis arról van szó, hogy korábban akarta szabadon engedni a gyanúsítottakat, mint a rendőrök. Poznansky-Katz így reagált: „kevés dolog ijesztőbb ennél”.
A baráti hangnem bűncselekményt takar: megbeszélték, Poznansky-Katz hogyan ítéljen, mielőtt a terheltek előadhatták volna védekezésüket.
Miközben Netanjahut, barátait és tanácsadóit maffiaként kezelik, Poznansky-Katz és Sahdeam-Savit megúszták adminisztratív figyelmeztetéssel.
A fő jogtanácsos hivatalából véletlenül kiszivárgott dokumentum szerint a vád egyik fő tanúját, Netanjahu volt tanácsadóját, Nir Hefecet megzsarolták azzal, hogy nyilvánosságra hozzák házasságon kívüli kapcsolatát és tönkre teszik a családját. Hefec többször megváltoztatta a vallomását a vizsgálat alatt.
Izraelben a megvesztegetés tényállásához elég az elvárás, nem kell megvalósulnia – és ez akkor is így van, ha az elvárás teljesen törvényes. Így a pozitív sajtómegjelenés akkor is megvesztegetés lehet, ha semmit nem adtak cserébe. Netanjahu ügyvédei szerint sehol a világon nem tartanák a pozitív sajtómegjelenést megvesztegetésre alkalmasnak.
Izrael egyetlen törvényhozója
Még néhány szó Mandelblit fő jogtanácsosról, aki Netanjahu vád alá helyezéséről döntött.
Mandelblit egy konferencián kifejtette, hogy az ő jogi véleményei törvényerővel bírnak, és a miniszterek kötelesek igazodni hozzájuk. Mivel Mandelblit fenntartja magának a jogot törvények visszavonatására és törvényhozási kezdeményezések visszautasítására, gyakorlatilag ő Izrael egyetlen törvényhozója. A Kneszet által hozott törvények csak akkor érvényesíthetőek, ha ő betartatja őket. A döntései megfellebbezhetetlenek és véglegesek.
Így például alkotmányellenesnek nyilvánította a terroristák családjainak a kiutasítását a megszállt területekre – miközben Izraelnek nincs is alkotmánya. Szerinte a törvény „nehézségeket okozna a nemzetközi színtéren”.
A Legfelsőbb Bíróság még 1993-ban úgy döntött, hogy egy miniszternek le kell mondania, ha a fő jogtanácsos felszólítja erre. A kormány tanácsadójából így vált az összes választott tisztségviselő főnökévé. Mandelblit a 2019 szeptemberi választás előtt nem engedélyezte Netanjahu tervét, hogy katonai akciót rendeljen el Gázában a Hamász rakétatámadásainak megtorlására. Milyen alapon? Ki hatalmazta fel ennek eldöntésére? Ezzel elősegítette vagy hátráltatta Izrael stratégiai érdekeit?
Soha nem fogjuk megtudni. Mandelblit megbénította Izrael vezetőit, Irán közben újra erőre kapott, és közös hadgyakorlatot jelentett be Kínával és Oroszországgal.
Sötét jövő
Írásommal az érdeklődő magyar olvasóközönséget szerettem volna megismertetni az izraeli jogfejlődés tévútjával, a bírói és a végrehajtó hatalom közötti harccal, aminek most már a választott kormány és a miniszterelnök jövője és szabadsága a tétje.
Nem lehet nem észrevenni, hogy az Európai Unió Magyarországon is olyan berendezkedést tartana kívánatosnak, ahol a bírói hatalom a végrehajtó hatalom fölé kerekedik. A „civilek” jelentéseinek a kormány hivatalos kommunikációja fölé helyezése, a jogállamiságért és az igazságszolgáltatás függetlenségéért való folyamatos aggódás, a jogállamisági eljárások ezt szolgálják.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.