„A zsidóság nemcsak hazai földön és a munkaszolgálatban vált áldozattá, szenvedett, hanem a Szovjetunióban is a második világháború alatt és után egyaránt. Az igazság tényszerű feltárásával és bemutatásával tartozunk mindazoknak, akik megjárták a GULAG és a GUPVI táborok poklát” – mondja interjúnkban Botos János történész.
Gyakori tapasztalata a holokauszt-kutatóknak, hogy a zsidó túlélők az 1945 utáni sorsukkal kapcsolatban helyenként kevésbé nyitottak. Sokszor utólag derül ki, hogy a család sorsa a „felszabadulás” után is igen keserű volt. A felszabadítók nem bántak kesztyűs kézzel a zsidókkal sem. Ennek egyik köztudott, de kevésbé részletesen feltárt és ismertetett fejezete a zsidók szovjet lágerekbe kerülése, hurcolása. Botos János történész a Magyar zsidók szovjet lágerekben, 1939-1956 című 2018-as kötetében igyekezett az eddigi szakirodalom és a saját kutatásait összegezni ennek kapcsán. Vele beszélgetett állandó szerzőnk, Végső István történész (Clio Intézet).
Örkény István már 1945-ben és 1947-ben írt a szovjet lágerekben sínylődött magyarokról. Túl a propagandán, mit tudott a hazai közvélemény ezekről a táborokról?
A magyarországi közvélemény a második világháborút követő években a GULAG (kényszermunkára ítéltek) és a GUPVI (hadifogoly) táborokban fogva tartottak sorsáról kevés megbízható, hiteles információval rendelkezett. A GULAG táborokról a hivatalos propaganda hallgatott, és hallgattak az élve visszatérők is, míg a GUPVI lágerek világáról csupán szűk családi, baráti körben számoltak be a fogságból hazatérők.
Nem volt „ajánlatos” a hivatalos propagandától eltérő tényekről, a valóságról mesélni, és a hazatérőktől a „soha, sehol, senkinek” elv érvényesítését várták el.
Örkény István művei a valóságot kissé megszépítve, idealizálva mutatták be a GUPVI táborokat, hiszen ő maga is egy „kirakat” lágerben vetette papírra sorait.
A GULAG táborok létéről a szélesebb közvélemény – a nyugati rádióadók hírei mellett – Sztálin halálát követően a hruscsovi időszakban elsőként Lengyel József Igéző című kötetében (1961) olvashatott, a Norilszk kettő novellában a GULAG elnevezés említése nélkül.
A brezsnyevi korszakban, amikor a korábbi évtizednél kevésbé tartották fontosnak a sztálinizmus bűneinek a feltárását, a kivételezettek szűk csoportja kézbe vehette Lengyel József személyes emlékei alapján írott Szembesítés című kötetét, amely az állami szamizdat sajátos formájaként jelent meg a Kossuth Könyvkiadó számozott kötet sorozatában.
Lovas Márton 1962 végén befejezett hasonló memoárja ugyanakkor a rendszerváltoztatásig pihent egy dossziéban.
Alekszandr Szolzsenyicin GULAG szigetcsoport című kötete, amellyel 1974. február 12-én már foglalkozott az MSZMP Politikai Bizottsága, sokszorosított formában magyar fordításban szintén szűk körben vált olvasottá. Csikós György memoárja, memoárjai csak 1977-es külföldre távozását követően jelenhettek meg magyarul, és több világnyelven.
A helyzet a rendszerváltoztatás időszakában változott meg, és nyomában az elmúlt évtizedekben számos értékes visszaemlékezés, alapos tudományos elemzés látott napvilágot a GULAG és a GUPVI táborokról.
Szunyogh Szabolcs írta a kiadvány témája kapcsán: „Abszurd, elképesztő és vérlázító történet ez, de ez is az igazság része.” Miért érezte fontosnak, hogy megírja ebben az érzékeny témakörben ezt a könyvet?
A GULAG és a GUPVI táborokról az elmúlt évtizedekben publikált történeti elemzések hiteles módon mutatták be a szovjet lágerek valóságát, azonban nem foglalkoztak azzal, hogy mi történt az 1939 után a Szovjetunióba került, szovjet fogságba esett zsidókkal. Úgy gondoltam, hogy a holokauszt elfeledett fejezetét alkotja a magyarországi zsidóság GULAG táborbeli szenvedése, a második világháború utáni hadifogsága, a visszatérőkkel való bánásmód, amelyről igen kevés szó esett, és a lágereket megjártak számáról sem állt rendelkezésre megbízható.
Ezért döntöttem úgy, hogy a GULAG emlékévhez kapcsolódóan bemutassam: a zsidóság nemcsak hazai földön és a munkaszolgálatban vált áldozattá, szenvedett, hanem a Szovjetunióban is a második világháború alatt és után egyaránt.
Emellett úgy vélem, hogy az igazság tényszerű feltárásával és bemutatásával tartozunk mindazoknak, akik megjárták a GULAG és a GUPVI táborok poklát.
Kutatási tervemet felkarolta és támogatta a Jakab és Komor tér 6. Egyesület és a Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete. Támogatásuk nélkül – amelyet ezúton is köszönök – nem készülhetett el a Magyar zsidók szovjet lágerekben 1939-1956 című kötet.
Volt felelőse annak a munkásmozgalmi propagandának, aminek hatására magyar zsidók, munkaszolgálatosok százai próbáltak átszökni szovjet területre? Hány magyar zsidó került GULAG vagy GUPVI lágerekbe és a hadifogolytáborokba már 1945 előtt?
Nincs tudomásom arról, hogy bárki felelősséget vállalt volna, vagy bárkit felelősségre vontak volna a Szovjetunió elleni háborút megelőző propaganda következményei miatt. 1939 őszétől a Szovjetunió elleni háború megindításáig a kutatás jelenlegi adatai alapján 614 magyar zsidót ítéltek el elsősorban tiltott határátlépés vádjával GULAG rabságra, vagy kivégzésre a magyar-szovjet határ átlépéséért, míg a későbbiekben „bíróság” elé állított zsidókkal együtt 663 zsidó elítélt nevét, adatait sikerült feltárni.
A Honvédelmi Minisztérium veszteségi jelentései 1942 januárját követően a világháború végéig 2672 zsidó munkaszolgálatos hadifogságba esését rögzítették, és mellettük 29 474 munkaszolgálatost eltűntként tartottak számon, akiknek mintegy fele ténylegesen hadifogságba kerülhetett. Közülük a rossz bánásmód következtében, a hiányos ellátás, a gyűjtő- és a hadifogolytáborokban dúló járványok nyomán a többségük életét vesztette.
A kutatás során 1999 hadifogságba esett magyar zsidó adatait sikerült összegyűjteni, továbbá 4386 olyan zsidó adatait, akik a második világháború alatt és után megjárták a GUPVI táborokat.
Milyen alapon választották ki 1940-ben azokat az erdélyi zsidókat, akiket átdobtak a magyar-szovjet közös határon? Mi lett ezekkel az emberekkel?
A határon átdobott zsidók elsősorban azok közül kerültek ki, akiket a helyi magyar fegyveres erők valamilyen szempontból megbízhatatlannak, gyanúsnak tartottak. Mások azért kerültek a határon átdobottak közé, mert a határ közelségében éltek, és a helyi fegyveres erők ott létüket valamilyen szempontból veszélyesnek ítélték meg.
Egyes számítások és források szerint a szovjet hadifogolytáborokban, 1945. novemberben 3998 magyar zsidó volt. Köztük voltak már olyanok is, akiket „felszabadított” budapesti gettókból vagy egykori csillagos házakból vittek a málenkij robotra vagy a náci koncentrációs táborokról szállítottak szovjet lágerekbe. Mit tudtak tenni a magyar politikusok, vagy a zsidó szervezetek, hogy a holokausztot túlélt személyek meghurcolása ne folytatódjon a Szovjetunióban?
A magyar kormányzat a vesztes háborút követően a békeszerződés aláírásáig igen szűk mozgástérrel rendelkezett a Szovjetunióba történő elhurcolások elleni fellépést illetően. A magyarországi zsidó szervezetek egyfelől névsorokat állítottak össze azokról, akikről úgy vélték, hogy szovjet fogságba, elhurcolásra kerültek, másfelől a Külügyminisztérium, és a moszkvai magyar követ – Szekfű Gyula – segítségével próbálta elérni, hogy az egykori munkaszolgálatosokat, a náci koncentrációs táborokat megjártakat mielőbb engedjék haza.
Ez a törekvés azonban nem járt eredménnyel, mert a szovjet vezetés a zsidó munkaszolgálatosokat a magyar honvédség tagjaival azonos módon kezelte, és a munkaerejükre igényt tartottak a háború utáni újjáépítésben.
Harcos István munkaszolgálatos és Langfelder Vilmos sofőr történetei döbbenetes képet festenek arról, hogy semmit nem számított a holokauszt üldözöttek sorsa. Miért nem voltak erre érzékenyek a szovjet megszállók?
A szovjet katonai vezetés, mint már jeleztem, a zsidó munkaszolgálatosokat, a málenkij robotra elhurcoltakat ugyanúgy kezelte, mint bárki mást. A náci koncentrációs táborok felszabadítását követően a túlélőket számos esetben csupán munkaerőnek tekintették.
A nyugati szövetségesek által felszabadított náci koncentrációs táborokból hazatérőkre pedig eleve bizalmatlanul tekintettek.
A zsidósággal szembeni eljárást a második világháború után befolyásolta, hogy a Szovjetunióban korábban is meglévő antiszemitizmus fokozatosan erősödött, és a szovjet vezetésben nőtt a zsidókkal szembeni bizalmatlanság.
A tisztánlátást a félelmen és fenyegetéseken túl törvény is nehezítette. Tudunk arról, hogy bárkit is felelősségre vontak volna az Elnöki Tanács 1951. évi XXI. számú törvényerejű rendelete alapján?
A kutatás során nem sikerült olyan adatra bukkanni, amely az említett jogszabály alapján történő elítélésre vonatkozna. Ugyanakkor azokat, akik szóban, és mint Csikós György írásban számot akartak adni a lágerek valóságáról, izgatás címén bíróság elé állították és elítélték. A magyar államvédelmi szervezet a GULAG táborokból hazatérőket a hatalom számára veszélyesnek tartotta, és hosszabb-rövidebb ideig megfigyelés, és számos esetben eljárás alá vonta.
Végeredményben mennyi magyar zsidó halt meg 1939 és 1956 között szovjet lágerekben? Az emléküket hogyan ápolják a jelenlegi magyar és zsidó közösségek?
A GULAG és GUPVI táborokban meghalt zsidókról jelenleg teljes körű pontos, hiteles nyilvántartás tudomásom szerint nem áll rendelkezésre.
A kutatás során feltárt adatok alapján mintegy 20-25 ezerre tehető a lágerekben meggyilkolt, elhunyt magyar zsidók száma. A kötetben közzétett adatok az első összegezését jelenthetik egy pontos, hiteles adatsor elkészítéséhez.
A GULAG és a GUPVI táborokat megjárt, az ott kivégzett, elhunyt magyar zsidók emlékét az utóbbi években a magyarországi holokauszt 75. évfordulójához kapcsolódó megemlékezéseken, a GULAG-ra hurcoltak emléknapjai rendezvényein felidézték, a sorsukat bemutatták. Az interneten olvasható tanulmány és névsorok a kolozsvári GULAG tudományos konferenciához kapcsolódóan, a kutatás során addig feltárt, ezért nem teljes körű adatokat tartalmazzák.
Arról nincs tudomásom, hogy a GULAG lágerek magyar zsidó rabjainak, áldozatainak, a hadifogolytáborokat megjárt zsidóknak, az idegen földben eltemetetteknek Magyarországon önálló emléktáblája, vagy köztéri emlékhelye lenne.
A könyv megjelenése óta kerültek-e elő újabb források? A könyvbemutatón Latorcai Csaba államtitkár méltatta a könyvét. Tervezi-e folytatni a kutatást, lesz-e a kiadványnak második bővített kiadása?
A kutatás folytatásához a GULAG és GUPVI táboroknak az egykori Szovjetunióban keletkezett iratainak, névsorainak a teljes körű, tételes feltárására lenne szükség. Úgy vélem ehhez jelenleg az anyagi és a tárgyi feltételek nem állnak rendelkezésre. A kötet bővített kiadása csak további kutatást, új személyes adatok feltárását követően tervezhető.
