Operaéneklést tanul, gitárórákat ad, közben hetente lepi meg humoros karakteralakításaival rajongóit Gerendás Péter előadóművész. Karantén-interjúnkban új technikákról, albumokról és egy újfajta zsidó identitásról is beszélgettünk vele.
Internetes “karanténszínházában” hol a brit miniszterelnököt, hol egy hímsoviniszta szakácsot vagy éppen testedzőt, pszichológust, távgyógyítót is alakított már. Mi vitte rá minderre?
Az volt a célom, hogy megnevettessem az embereket. Hogy ne apokaliptikus gondolatokkal és a szorongásokkal kezdjék a napot, hanem valami vidámabbal.
Az édesapám, aki a legszebb éveiben munkaszolgálatosként töltötte életét, mondta nekem, hogy a halál mindennapos árnyékában a humor volt az egyetlen ami megmentette őket.
Azt hiszem, hogy a zsidó népet több ezer éves vesszőfutásuk alatt a legtöbb alkalommal a humor is segítette abban, hogy kikerüljenek a slamasztikából. Amikor Egyiptomból megszabadultak, és épp a maceszt próbálták sütögetni, biztos, hogy óriásikat nevettek, és ez is vitte őket tovább. Videóimmal én is próbálom kicsit tovább lendíteni az embereket ebben az érthető elkeseredettségben.
Tulajdonképpen egy puskaporos hordó tetején orosz rulettet játszunk. Engem a jelenlegi helyzet erre emlékeztet.
Elkapjuk, nem kapjuk? Lesz-e munka, ha mindennek vége vagy sem…? Ezen teljesen jogosan el lehetne végtelenül keseredni is. Vannak ilyen napjaink. A videókkal próbálkozom elkerülni és elkerültetni ezeket a borús gondolatokat. Alapvetően mindig érdemes megadni az esélyt a reményre. Ehhez pedig a humor egy eszköz, egy kellék, ha úgy tetszik.
Melyiket tartja a legjobban sikerültnek? Milyeneket tervez még?
Ez olyan nehéz kérdés, mint mikor azt kérdik, melyik dalomat szeretem a legjobban? Nem tudok dönteni, mert mindegyik a maga nemében kedves nekem. Ha azt kérdi, hogy melyik váltotta ki a legtöbb reakciót, akkor azt mondom, hogy a testedzős és a Boris Johnson viszi a pálmát eddig.
Arról, hogy még kiket fogok megformálni karantén-színházamban, nem szívesen beszélek, mert kicsit olyannak érzem, mintha elpénecolnám őket. De mindenesetre remélem, az alkotókedvem sokáig megmarad. Az ihlet csak úgy jön, az alkotás misztériuma megmagyarázhatatlan.
Rajtam kívül is lehettek, akiket meglepett élénk színjátéka. De azok, akik jobban ismerik pályafutását, tudhatják, nagyon is közel áll önhöz a szerepformálás, tagja volt a Déryné Színháznak is. Kikkel játszott ott, milyen darabokban, milyen élményekre gondol vissza szívesen?
Volt egy íve az én színészi pályafutásomnak. A Déryné Színház kétségtelenül fontos mérföldkő életemben, az első ha úgy tetszik. Alig 18 éves koromban játszottam ott, de csak egy kis szerepem volt, egy operettben. Akkor az egyáltalán nem indított el engem ezen a pályán. Nem sokkal később azonban filmekben kaptam lehetőséget, amelyek valódi szerepjátékok lehettek.
Bacsó Péterrel és Koltai Róberttel tévésorozatokban szerepelhettem. Voltak színházi munkáim is, például a Rocky Horror Show Kállóy Molnár Péterrel, vagy a Mikó István rendezte Tenger szerelmeseiben. Mindegyiket imádtam. A színészetben azt szeretem, hogy nagyon spontán dolog. Nem lehet kétszer ugyanúgy eljátszani ugyanazt a szerepet. Mindig nap egy új kihívás , kísérlet volt ez , hogy természetes, ugyanakkor elég hangos és érthető legyen még a huszadik sorban is.
Ezért is szeretem ezeket a mostani kis videókat, mert az ember egy szál telefonnal képes valami újat létrehozni.
Azt mindenki tudja önről, hogy gyermekeivel családi zenekaruk is van. Ezek a videók is közös munkában készültek?
A gyerekek a 21. század technikai vívmányainak készségszintű mesterei. Nagyon sokat segítenek nekem, de én is iparkodom. Nemsokára elkezdjük egy új lemez munkálatait. A dalok már kész vannak, csak fel kell venni őket. Mindezt pedig nemcsak hangban, de videóban is el fogjuk készíteni. Ma már nem lehet CD-eladásban gondolkodni. Ma olyanok a szokások, hogy ha nincs képi anyag, akkor meg sem nézik az emberek – az a terv, hogy dalonként csinálunk videókat.
Egyelőre jónak tűnik a módszer, mert legutóbb anyák napjára készítettünk egy felvételt – A Mama című dalt, ez is rajta lesz az új albumon.
Ön az egyik legismertebb olyan hazai muzsikus, akit szinte minden jelentősebb zsidó vonatkozású rendezvényre elhívnak. Ha feltenné magának a kérdést, hogy ez miért van így, mi lenne a válasza?
Azért egy picit vitatkoznék ezzel a megállapítással, de nézze: mindez szorosan összefügg egyfajta önmegtalálással vagy egy identitásmegtalálással. Amolyan megtisztulási folyamatról beszélek, amelyen én hosszú évek során mentem keresztül.
Gyerekkoromban indult minden – a felismeréssel, hogy miként is lettem én zsidó? Családomban már több generációra visszamenőleg elhagyták a vallás szakrális részét, nem is tudtuk, hogy mikor vannak az ünnepek.
Úgy éltünk, olyan szertartásokkal, mint minden más magyar család. Viszont már kiskoromtól fogva érezetem, hogy a zsidó szót szitokszóként használják a gyerekek egymás között. Én ezt nem tudtam hova tenni. Különösen azután, hogy a szüleim elmondták hogy mi is azok vagyunk.
Nekem a zsidókról nem sztereotip negatív képem volt, hanem épp az ellenkezője. A holokauszt traumáját pedig görgettem tovább, ugyanis ez megemészthetetlen, és nem azért mert zsidókkal történt, hanem azért, mert megtörténhetett egyáltalán bárkivel.
Miután a külső világban érzékeltem azt, hogy zsidónak lenni nem olyan népszerű dolog, ezért titkoltam, ahogy csak tudtam. Még az egyik nagyon jó barátomnak sem mondtam el sokáig. Furcsa, hogy a származásom, és még csak nem is igazán az identitásom, ami komoly szorongást okozott nekem.
Hosszú ideig hallgattam akkor is, ha valamilyen közegben előkerült egy-egy ízetlen zsidózás. Mindez további frusztrációt okozott. Egészen Norvégiáig kellett mennem ahhoz, hogy ez megváltozzon bennem. Akkor már 27 éves voltam, pár évig ott zenéltem. Onnan aztán egy egészen más optikán keresztül néztem Magyarországra, és
rájöttem, hogy ha én titkolom a származásomat, akkor azzal ráteszek egy pecsétet, amivel azt jelzem, hogy ez egy bűnös dolog, és ezt titkolni vagy szégyellni kell.
Aztán amikor hazajöttem, ezen gyökeresen változtattam, és egy hatalmas teher került le rólam. Onnantól kezdve mindenki tudta rólam, hogy én egy magyar, zsidó művész ember vagyok. Eltekintve attól a rövidebb periódustól, amikor egyesek szembesítettek ezzel a faji eredetű, hétköznapi gyűlölettel — ami nem hiszem, hogy a személyemnek szólt, hanem inkább a vélt vagy valós politikai nézeteimnek –, komoly problémám nem adódott vállalt és újra felfedezett sorsom miatt. Talán azok, akik figyelték, hogy milyen zenét csinálok, láthatták, hogy
az alap identitáskeresés mellett párhuzamosan egy kulturális kalandozás is elkezdődött bennem. Elkezdtem a zsidó zenében is keresni a helyemet.
Ekkor adódtak a lehetőségeim arra, hogy zsidó intézmények rendezvényein léphettem fel. Elkezdtem dalokat héber nyelven is megtanulni, csináltam egy lemezt, a Mementót, amely teljes egészében a holokauszt áldozatainak emlékére készült. Vagyis a téma foglalkoztat élénken.
Nemrégiben megzenésítettem 13 magyar zsidó költő verseit. Ők nem olyan ismertek, mint például Radnóti, talán méltatlanul el is feledkeztünk róluk. A költeményeikből egy komplett lemezt vettünk fel – egyelőre a fiókban várja, hogy valaki kiadja. A fellépéseim egy része zsidó közösségekben történik, az előadott dalok részesei a saját kulturális gyökérkutatási folyamatomnak. A bátyámmal levéltári kutatásokba is bocsátkoztunk a családunk eredetének feltárásában. Külön héber szakértőt is bevontunk, mert a régi sírkövek szövegezését nem értettük.
Kiderült, hogy Halévi volt a régi nevünk. Ez azt jelenti, hogy a Leviták törzséből származunk. Ez abból a szempontból volt fontos számomra, hogy a leviták a régi időkben a kohenitáknak segítettek a szertartás előkészítésében. Ezek után pedig énekléssel vettek részt az imákban.
Nem is volt más munkájuk, csak az éneklés. Erre rádöbbenni fantasztikus érzés volt, mert valahol mindig éreztem, hogy mélyről jönnek a hangok, amik felszakadnak. Amikor énekelek, mind a mai napig érzem, hogy több ezer éves fájdalmak és örömök törnek felszínre.
Mit lehet tudni a fiókjában heverő zenei-irodalmi anyagról?
Olyan alkotók verseiből válogattam, mint Reinhard Piroska, Peterdi Andor vagy Somlyó Zoltán – utóbbi talán ismertebb, de Heltai Jenő is közöttük van. A versek Kőbányai János „Kétszáz év zsidó költészete” című könyvéből származnak. Sok csodálatos alkotást találtam, és várom a lehetőséget, hogy megjelentethessük, valószínűleg valamelyik digitális platform lesz a végállomás.
Szereti a régi történeteket, ez nyilvánvaló. A múlt olyan korszakos krónikásával lehetett közeli kapcsolatban, mint az író-költő Faludy György. Ha jól tudom, Heller Ágnessel közösen léptek fel a balatonfüredi Zsidó Kiválóságok Házában egy pészáchi rendezvényen, amely az egyik utolsó nyilvános szereplése volt tavalyi váratlan halála előtt. Érez valamilyen küldetéstudatot, talán felelősséget is, hogy továbbadja azt, amiről önnek is meséltek? Amiket együtt átélhetett ilyen legendás személyekkel?
Szerencsés vagyok, hogy egy évszázadban élhettem ezekkel az emberekkel. Faludyval többször is voltak közös fellépéseink. Ezeken a nyilvános beszélgetéseken hallhattunk szívszorító és humoros történeteket már rég eltávozott író, költő hőseinkről. Sok versét meg is zenésítettem. Egy komplett lemezt is készítettem, amelyekről sokat is játszom, mert valódi kuriózum volt az ő élete és munkássága. Óriási hatással volt rám a személyisége és történetei.
Faludy kérges kezének megszorításával nem csak ő, de József Attila, Karinthy, Kosztolányi és a többi fantasztikus kortársa kezét is jelképesen megérinthettem. Nagyon büszkén ápolom az ő emlékét, ha csak tehetem, fellépésekkor igyekszem visszaidézni őt.
Heller Ágnessel – aki ugyancsak több diktatúrán keresztül menekült sikeresen — nem volt ennyire mély kapcsolatom. Pár alkalommal találkozhattunk, ilyen-olyan társaságban és rendezvényeken. Sosem fogom elfelejteni azt a tavalyi balatoni fellépést. Kedvesen végighallgatta a műsorom, előtte meg csodálatosan idézte fel az ünnep szakrális és történeti hátterét. Inni lehetett a szavait akkor is.
Nagyon jó lett volna vele meg többet beszélgetni. Fantasztikus egyéniség volt. Én ott akkor egy nagy puszival tudtam tőle elbúcsúzni az este végén. Nem akartam elhinni, hogy pár héttel később már nem volt többé. A magam módján próbálok ezekről a fantasztikus emberekről minél többet átadni a fiatalabb generációknak. Pont tegnap meséltem valamelyik gyerekemnek, hogy Faludy például mennyire nyitott ember volt. Idéztem nekik, ahogy
Gyuri bácsi mesélt nekem a boldogságról: létfontosságú alapképesség felfedezni az örömérzetet, még a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetekben is
— hangoztatta. A recski fogságban napi rutinná vált példával szemléltette nekem a boldogságot. Azt, hogy a magánzárkájában az volt a csöppnyi boldogsága, amikor dél körül olyan szögben sütött a nap, hogy a kulcslyukon keresztül egy pici sávon besütött a napfény. Odaállt és kinyitotta az ingét, és fürdőzött ott a meleg napsugárban.
Kertész is megírta a Sorstalanságban, hogy hazajött a pokolból, és egy szétesett világot talált a régi helyén, ezzel szemben ott a szörnyű haláltáborban volt valami rendszer, szolidarítás, barátság, humor, egyfajta picike kis boldogság. Ahogy ő fogalmazott: „erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik.”
A holokauszt nyilvánvaló megkerülhetetlen élményforrása életének és talán munkásságának is. Abból, amit mesélt, következik, hogy nem mindennapi kapcsolata van a saját ősei örökségével. A 9 gyermek mellett alkotó-előadóművészként mennyi energiája jut arra, hogy mindezt tovább is adja a csemetéinek?
A hagyományt, amit otthonról hoztam – az érzelmi alapú azonosulást — visszük tovább a gyerekeinkkel is. A feleségem nem zsidó, de nagyon szeretjük egymást és egymás származását teljes mértékben elfogadjuk, tiszteletben tartjuk. Az összes gyereknek számít a múltja, a gyökere. Ők is érzelmi zsidók. Szerencsére egyikük sem szégyelli ezt, hanem sokkal inkább egy örömteli dolognak tartják. Nálam az a helyzet, hogy
általában onnan értesülök arról, hogy jön valami zsidó ünnep, hogy csörren a telefon, és jelzik, hogy mennék-e valamelyik rendezvényre zenélni. Erre nem vagyok büszke, de a bakancslistámon szerepel, hogy jobban megismerjem a vallási és kulturális gyökereimet is.
Vannak olyan gyermekeim, akik zsidó iskolába jártak. Nem lehet tudni, kinél, mikor tör majd elő a kíváncsiság saját múltja iránt.
Már említette, hogy az 1980-as évek második felében évekig élt Norvégiában. Mi az, ami a mai napig hatással van önre abból a pár évből?
Izrael mellett nekem kvázi második hazám Norvégia. Társadalmi és kulturális értelemben is egy hatalmas kaland volt nekem. Semmilyen közép-kelet-európai élethez nem hasonlítható mentalitással találkoztam ott. Olyan volt, mint egy agymosás – kulturális és zenei szempontból egyaránt.
Rengeteg féle műfajt kellett játszanom a vendéglátós életemben. Ezzel az agyamba csomó olyan információ bekerült, ami a mai napig hasznomra válik. Beszélgetésünkhöz kapcsolódóan az identitástudat például ilyen téma:
furcsa módon Norvégiában tört rám, hogy nem jó formában élem meg a zsidóságomat. Addig hagytam magam sodortatni egy olyan árral, amiből nyugodtan ki lehetett volna szállni. Nekem ez a skandináv élmény kellett ahhoz, hogy felvállaljam az identitásomat.
Ezzel sokat segíthetek, ha én, az ismert, a dalai révén talán valamiféle közszeretetnek örvendő, humánus ember, nagycsaládosként pozitív ellenpélda lehet. Aki ha felvállalja a zsidóságát, sokat tud tenni. Talán tud változtatni az ostoba sztereotípiákban, „ördögi, uzsorás, keresztények vérét szívó” zsidókban hívők szemléletén. Tudom, hogy talán ez kicsit naivan hangzik, de ha egy embert megmentek, hogy ne mérgezze az életét gyűlölettel, akkor már megérte.
Hazaérkezése után rögtön megnyerte a Magyar Televízió Dalversenyét. Visszanézve 2020-ból ön egyenes ívben haladt előre a zenei életben. Sztárokkal dolgozott együtt, tisztelték, megbecsülték. A rendszerváltás óta eltelt 30 évét zeneileg hogyan értékeli? Eljutott-e oda, ahova karrierje kezdetén szeretett volna?
Igen is meg nem is. Nyilvánvaló, hogy nem akarok sem őszintétlennek, sem álszerénynek mutatkozni. Nem teljesen jutottam oda, ahova vágytam. De ennek az is lehet az oka, hogy nem vagyok egy menedzser-típus. Nem találtam meg a megfelelő menedzsert sem, aki belőlem esetleg ki tudta volna hozni, amire hivatott vagyok, vagy amire képes lehettem volna a karrier szempontjából.
A másik oldalon viszont mégis azt kell mondjam, hogy nagyon sokan szeretnek, és ezt érzem is. Ahhoz képest, hogy soha nem a divatot követtem, hanem mindig egy individuális úton jártam, belülről motiválódtam és soha nem ültem fel divathullámra, nagyon szép ez az eredmény, ahol most tartok. Persze, lehetne egy picivel jobb, de ahhoz vagy előbb kellett volna születnem 10-15 évvel, vagy nagyobb szerencsémnek kellett volna lennie.
Az ön apósa a rendszerváltó MDF egykori vezető politikusa, Herényi Károly, aki nagyon megható nyílt levelet írt akkor, amikor ön Facebookon tette közzé, hogy többek között a „fasizálódó állapotok miatt” készül önkéntes emigrációra. Nemzetközi kutatások szerint az egész világban, főleg a multikulturális nyugati államokban ijesztő méreteket öltött az antiszemitizmus. Az adatok szerint Magyarország az üdítő kivételek között van. Érzi-e ezt ön is, vagy továbbra is vannak félelmei, csalódásai a magyar társadalmat illetően?
Ahogy ezt korábban is mondtam, általában megvan az emberben ez a szorongás, hogy mikor vehetik elő a származása vagy pl. a mássága miatt. Őszintén örülök, hogy ezek a statisztikák azt mutatják, hogy atrocitások, fizikai bántalmazások nem jellemezőek idehaza, ez jó hír, maradjon is ez így. De sajnos egy másik statisztika azért mutat egy nem túl kedvező adatot:
Magyarországon minden ötödik ember előítéletes. Ez elég aggasztó tény. Szerintem lehet tenni azért, hogy ez a fajta előítéletesség megváltozzon.
Örök hívőként állítom, hogy lehet akár milliméteres lépésekkel is – iskolai oktatással például – tenni a változásért. Én például boldogan jelentkezem arra, hogy akár saját magam példáját elmesélve iskolákban tartsak előadásokat arról, mit is jelent nekem, vagy a legtöbbünknek zsidó identitásunk.
Ön most konkrétan ajánlatot tesz egy ilyen akcióra?
Igen, örömmel ajánlom magamat. Sokat számít, hogy a gyermek, aki otthon az apjától vadul zsidózó hangnemet hall, de valódi példákon keresztül is megismerkedhet egy zsidóval. Ma a gyerekek viszonylag keveset tanulnak a holokausztról és annak hátteréről – ez ahhoz kevés, hogy bármiféle érdeklődés, vagy akár még szimpátia is kialakulhasson irántunk.
Én egyáltalán nem a holokausztra helyezném a hangsúlyt. Nem akarnék beleragadni ebbe a tragédiába, ebbe a traumába. Inkább egy újfajta zsidó életet szeretnék megismertetni a diákokkal.
Egy boldog zsidó-magyar identitásról szeretnék beszélgetni, tiszteletben tartva az emlékezés, emlékeztetés fontosságát, de nem szívesen társul senki a szomorúsághoz, bánathoz. Szeretne abból kiszállni, ami történt, megtörtént, bár meg nem történté lehetne tenni. De ebben a kicsi életünkben örüljünk annak, hogy zsidónak születtünk, örvendjünk, mert van minek örülni.
Egy csodálatos több ezer éves kultúra örökösei vagyunk. Írók, költők, humoristák, orvosok, művészek, építészek, tudósok, sorolhatnám, de illetlenség lenne valamelyik büszkeségünket most kiemelni, mert annyira sokan vannak. Én magam is részese vagyok a szomorú emlékezésnek, hiszen a Százéves pályaudvar című dalom, amelynek Bródy János írta a szövegét, gyakorlatilag egy zsidó „gyászhimnusszá” vált.
Ez a dal szorosan hozzám nőtt, szeretem, és mindig is játszani fogom, mert sokan szeretik, kérik, de fontos hogy a vidám, optimista Gerendás Pétert is megismerjék, mert az is én vagyok.
Nem akarom, hogy továbbra is áldozati szerepben mutatkozzunk, hanem egy boldogabb értelmezési skálán is lehessen értékelni automatikusan azt a szót, hogy zsidó. Az emlékezés fontossága mellett zsidóságunkban egy vidám és boldog életérzésnek is meg kell jelennie – nem csak a mi fejünkben, hanem a környezetünkében is. Ekkor tudunk csak kikeveredni ebből a fajsúlyos lelki iszaprengetegből.
Mi itthon csak két gyermekkel karanténozunk, ön, aki kilenc gyermek apja, jelenleg is vagy fél tucat gyermekkel él együtt. Hogy lehet ezt lezongorázni? Az, hogy több gyermeke is zenél, vajon segít a stresszoldásban?
A zene egy nagyon szuper dolog. Most épp a Ruben fiam, aki bőgős, lenn dobol a stúdióban. A Robi fiam elektronikus zenét kever éppen, Hanna lányom a saját szobájában zongorát gyakorol. Én meg itt a szobában pont operaáriát énekelek. Egy nagyon érdekes, színes világot teremt a zene. Engem meg boldoggá tesz ennek a sokféle zenének a keveredése, amely összeáll mégis egy harmonikus egésszé.
Énekelt már operát korábban?
Ez is én vagyok. Egy itt élő amerikai operaénekestől veszem a leckéket. Igaz, nem csak veszek. Adok is – most ön után két barátomnak fogok online gitárórát tartani. Zenével tehát mindig ki lehet tölteni az időt.
Ön megkapta a legnagyobb hazai zenei díjat és a legmagasabb polgári tagozatos állami kitüntetést is, ismert és keresett előadóművésznek tartják. A jelenlegi helyzetben nem zenélhet, mégis a Facebookon mutatott aktivitása alapján továbbra is népszerű. Tudom, mert a méltatlan helyzetre többször is kitért: ominózus Facebook-bejelentése után sokan a zsebében vájkáltak. Mit szól azokhoz a hírekhez, hogy az Artisjus mellett a Petőfi Irodalmi Múzeum is anyagi segítséget ajánlott fel hazai muzsikusoknak. Írna-e pénzért trianoni dalművet?
A művészet — és ez Haydn idejében is így volt — nem létezik mecenatúra nélkül. Ez fokozottan igaz az igényes művészi tartalmakat kínáló alkotókra, akik nem divathullámokon lovagolnak, nem hoznak kompromisszumot és mondjuk nem profi menedzserek vagy marketing géniuszok. Nem intézhetjük el azzal, hogy „miért nem megy el dolgozni”, vagy „akkor tett volna félre amikor még ment a szekér”.
A művész erre tette fel az életét. Az autóban ül az éjszaka közepén és sokszor életét veszélyeztetve rohan egyik helyről a másikra, amíg a „normális életet” élő emberek alszanak. A stúdióban ülnek és görnyednek a computerrel összenőve, hogy újrakeverjék századszorra a felvételt, mert még mindig kicsit túl hangos a dob vagy túl halk az ének. Aztán másnap még egyszer nekiugranak. Szóval ez is munka.
Más kérdés, hogy imádjuk, de hol van az előírva, hogy csak az a munka, amit kínnal és utálva végez az ember?
A zenészek abból élnek, hogy fellépnek. Ha ez nincs, akkor nem tudnak bevásárolni a családjuk számára. A fényevés bonyolult technikáját még nem sajátították el. Szóval szüksége van a művészeknek valamiféle szolidaritásra, mint ahogy mindenkinek jár a jog a normális emberi életre és a méltóságteljes öregkorra.
Visszatérve a kérdésére, a művészet az maga a szabadság. Az igazi művész belülről motiválódik. Szerencsésebb, ha a művész nem megrendelésre, hanem valamiféle belső hangra hallgatva alkot. Művészetét sem a divat, sem az aktuálpolitikai megfontolások, sem a pénz nem befolyásolják.
