Tényleg nem lehet ésszel felfogni Oroszországot?

Van az orosz irodalomban egy rejtélyes vers, amelyet immár 150 éve előszeretettel idéznek. Még az orosz elnök is arra ragadtatja néha magát, hogy vele magyarázza a politikáját. De mit is üzennek nekünk manapság Fjodor Tyutcsev strófái, akinek a „ruszofóbia” kifejezést is köszönhetjük?

„A Nyugat átpolitizált ruszofóbiát alkalmaz annak megakadályozására, hogy Oroszország lehetséges vetélytársa legyen a globális küzdőtéren” – így magyarázta Vlagyimir Putyin 2018 decemberében a Salisburyben az év márciusában idegméreggel megkísérelt merényletre adott nyugati reakciókat hozzátéve, hogy „ez az átpolitizált ruszofób megközelítés a motívuma az Oroszország elleni újabb támadásnak.

Semmi újat nem találtak ki, ez nyilvánvaló a számomra. Ennek egyetlen célja van: megakadályozni, hogy Oroszország potenciális riválissá váljon”.

Más orosz politikusok, főként Szergej Lavrov (főnökéhez hasonlóan lassan örökös) külügyminiszter is előszeretettel rázza le az orosz kormányzattal szemben megfogalmazott nyugati bírálatokat, mint „ruszofóbiát”. Lavrov szerint az a felvetés, amely szerint Oroszország beavatkozna bármely nyugati választási folyamatba, ruszofób, mint ahogyan az is, hogy a Kreml igyekszik aláásni az Európai Uniót.

Az orosz állami televízió a FIFA korábba elnökének, Sepp Blatternek a korrupciós ügyeit is az amerikai ruszofóbia eredményének tartja. Dmitrij Peszkov Kreml-szóvivő pedig „hisztérikus ruszofóbiával” vádolta Litvániát.

Mérgezés és dezinformáció: a Kreml hibrid háborúja

Arra a jelentésre még várunk, amelyik összefoglalja, hogy Moszkva hogyan avatkozott be a Brexit-népszavazásba.

Eperjesi Ildikó

Neokohn

7 hozzászólás

A felmérések szerint 2013 és 2015 között, vagyis az ukrán forradalom, a Krím egyoldalú orosz elcsatolása és a Moszkva által gerjesztett kelet-ukrajnai háború csúcspontja idején az orosz médiában háromszor többet emlegettek ruszofóbiát, mint előtte. Fontos megjegyezni, hogy a nyugati aggodalmakat bizony komoly bizonyítékok támasztják alá, de ilyen körülmények között természetesen nehéz érdemi párbeszédet folytatni Moszkvával bármilyen felvetett kérdéssel kapcsolatban.

De honnan is ered maga a „ruszofóbia” kifejezés, és mi segítette elő a keletkezését?

Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához a XIX. századig kell visszamennünk az időben, Fjodor Tyutcsev (1803-1873) orosz állami hivatalnok, gondolkodó, ügynök és költő munkásságáig.

Tyutcsev 18 évesen állt az orosz külügyminisztérium szolgálatába. Sokáig Münchenben élt, ahol attaséként szolgált a nagykövetségen, de hosszabb ideig élt Torinóban is. Írásokat jelentetett meg a nyugati sajtóban, amelyekben igyekezett szimpátiát ébreszteni hazája politikája iránt.

Tevékenységére felfigyelt I. Miklós cár (a magyar forradalom leverője, a krími háború elindítója), aki utasította Alexander von Benckendorff grófot, a cári birodalmi titkosrendőrség alapító vezetőjét, hogy a kancellária harmadik ügyosztálya alkalmazza Tyutcsevet azt remélve, hogy munkái elősegíthetik, hogy kedvezőbb kép alakuljon ki Oroszországról Nyugaton.

Tyutcsev önállóan dönthette el, hogy mit ír a sajtóorgánumokban. Általában az aktuális politikai eseményeket, főleg a nemzetközi kapcsolatok témakörét taglalta. 1848-tól az orosz külügyminisztérium főcenzorként alkalmazta.

Az 1840-es évek végén Európán végigsöprő forradalmakra reagálva fogalmazta meg a Tyutcsev fő gondolatát, amelynek az volt a lényege, hogy a konzervatív Oroszország egyfajta ellensúlyt képez a lázadó Nyugattal szemben. Tyutcsev úgy látta, a forradalmak fő oka az, hogy Európában gyengül a keresztény hit befolyása.

Oroszországot a maga nemében oázisnak tartotta, ahol a tiszta, romlatlan vallási tudatot még nem mételyezte meg a progresszív szellemiség. Tyutcsevet aggasztotta, hogy a liberális-nacionalista forradalmak veszélyeztetik az európai birodalmakat és további politikai változások előszelét éreztették.

Ez a gondolat érhető tetten volt híres négysoros versében is, amelyet Szabó Lőrinc kiválóan fordított magyarra:

Oroszország

Oroszországot, ész, el nem éred;
méter, sing sose méri fel:
külön úton jár ott az élet –
Oroszországban hinni kell!

Ezt a verset idézte Putyin Nicolas Sarkozy akkori francia elnöknek, amikor 2007-ben a Kremlben fogadta, és a magyar származású politikus arról beszélt, hogy szeretné megérteni Oroszországot. Igaz, az orosz elnök az utolsó sort megváltoztatta arra, hogy „Oroszországban egyszerűen muszáj hinni” (az eredetiben egyébként az szerepel, hogy „Oroszországban csak hinni lehet”).

Putyin ezzel – Tyutcsevvel együtt – mitikus, irracionális térbe helyezte Oroszországot, az orosz közéletet, amelyre nem vonatkoznak a racionális elvek. Egy ilyen mitikus térben – a hit világában – természetesen nincs szükség fékekre, ellensúlyokra: a hatalom ellenőrzésére, elszámoltatására.

Tyutcsevnek köszönheti a világ a „ruszofóbia” kifejezést is. A költő és ügynök 1867-ben panaszkodott a testvérének írt levelében arra, hogy van egy „modern jelenség, amely egyre inkább patologikus: némely orosz emberek ruszofóbiája, akik egyébként nagy tiszteletnek örvendenek”.

Tyutcsev számára a „ruszofóbia” szorosan kapcsolódott a lengyelekhez, akik akkoriban elszakadásra törekedtek az Orosz Birodalomtól, és akiket az orosz liberálisok támogattak. Az orosz költő és ügynök a szláv népek teljes egységében gondolkodott, a lengyeleket a „szlávok Júdásának” tartotta a függetlenedési törekvéseik miatt. (Egyébként a magyarokat és a törököket is veszélyeseknek tartotta a szláv egységre nézve.)

Tyutcsev kései utódai ma az ukránokat tartják ugyanilyen árulóknak, akik szeretnének elszakadni a „nagy testvér” Moszkva „gyámkodásától”, és maguk megválasztani a társadalmi berendezkedésüket, az életmódjukat, a szövetségi rendszerüket.

Hat éve hunyunk szemet a Kreml jogtiprása és expanziós törekvései felett

A spirituális máz csak arra kellett Putyinnak, hogy valami fedősztorit találjon a Krím elcsatolására. Eperjesi Ildikó elemzése.

Eperjesi Ildikó

Neokohn

11 hozzászólás

A „ruszofóbia” kifejezés a szovjet érában csaknem a feledés homályába merült, de az 1980-as években Igor Safarevics ismert matematikus és nacionalista ellenzéki

Ruszofóbia címen adott ki szamizdat esszét, amelyben a zsidó értelmiségieket azzal vádolta, hogy gyűlölik Oroszországot, vagyis a kifejezés antiszemita karaktert öltött.

Safarevics később könyvet is írt erről, amelyben ostorozta „azokat a zsidókat, akik a ruszofóbia politikáját követik”, emiatt le kellett mondania amerikai akadémiai tagságáról, viszont az orosz nacionalisták hősévé vált.

Míg a ruszofóbia vádját a XIX. században a függetlenségért harcoló lengyelek ellen használták, a huszadikban a nyugatos orosz értelmiségiek ellen.

Mára pedig a Kreml retorikai arzenáljának egyik legfontosabb fegyvere lett. A fő célja, hogy csírájában fojtson el mindenfajta, az orosz kormányzatnak címzett kritikát és megbélyegezze, lejárassa annak forrását. Ruszofób, aki az orosz pénzmosást vagy a sportéletben burjánzó doppingolást firtatja, de az is, aki a NATO vagy az Európai Unió bővítéséről, a kelet-ukrajnai háborúról beszél.

Aki kritikával él az orosz kormányzattal szemben, az ideológiailag idegen, ezért az egész társadalmat mozgósítani lehet ellene. A ruszofóbia azt is magában foglalja, hogy Oroszország úgymond állandó támadás alatt áll, folyton tartania kell attól, hogy meg akarják a nyugati országok szégyeníteni.

Oleg Nyemeckij orosz történész egy tanulmányában a ruszofóbiát az antiszemitizmushoz hasonlította, amely szerinte egy teljes ideológiává nőtte ki magát.

Ahogyan Jolanta Darczewska és Piotr Zochowski lengyel elemzők írják: az, ahogyan a Kreml a ruszofóbia kifejezést fegyverként használja, rávilágít két kulturális, illetve civilizációs modell szembenállására, két értékrendszer konfliktusára, és valójában az orosz hatalom mélységes félelmére a demokratikus normáktól, a pluralizmustól, a jogállamiságtól – és végső soron saját népétől, amelytől megtagadja az emberi jogokat, a méltóságot és azt a szabadságot, amelyet az orosz „patrióták” értelmetlennek és illuzórikusnak tartanak.

Mennyire veszélyes Oroszország a Nyugat szabadságára?

Oroszországnak az az érdeke, hogy gyengítse Amerikát és Európát. Európának azonban újra az egyéni szabadság útjára kell lépnie. Gallai Tamás publicisztikája.

Gallai Tamás

Neokohn

11 hozzászólás

Eperjesi Ildikó összes cikkét elolvashatja itt.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.