Hat éve hunyunk szemet a Kreml jogtiprása és expanziós törekvései felett

Éppen hat éve vette kezdetét a második világháború utáni európai történelem legnagyobb válsága, amikor „zöld emberkék”, vagyis felségjelzés nélküli orosz katonák megszállták az Ukrajnához tartozó Krím félszigetet. A világ az atomháború közelébe sodródott. Beindult az orosz hazugsággyár.

„Ha megtetszik neked valaki más tartománya, és van elég erőd hozzá, akkor azonnal vedd el. Ha ez megvan, akkor mindig lehet elég jogászt találni annak bizonyítására, hogy jogot formálhatsz a megszállt területre.” Nagyjából ez a Nagy Frigyes porosz királytól fennmaradt „bölcsesség” juthat eszünkbe annak láttán, ami 2014. februárjában történt a Krím félszigeten.

Pedig olyan szép tavaszelőnek indult az a bizonyos február 28-i nap.

Estére azonban „zöld emberkék”, vagyis felségjelzés nélküli orosz katonák özönlötték el az Ukrajnához tartozó félszigetet

(bár az orosz védelmi minisztérium által „a Krím visszatéréséért” címen a résztvevő katonáknak osztogatott kitüntetésen a február 20-i dátum szerepel, illetve a krónikákban azt is feljegyezték, hogy Putyin orosz elnök a február 23-ra virradó éjjel tartott nemzetbiztonsági értekezleten adta ki az ukázt a Krím elcsatolására).

Előző nap történt, hogy oroszbarát fegyveresek ellenőrzés alá vonták a krími parlamentet és a miniszteri tanács hivatalát. A törvényhozás a fegyverek árnyékában hirtelen megválasztotta regionális miniszterelnöknek az Orosz Egység párthoz tartozó Szergej Akszjonovot. A párt az előző választásokon mindössze négy százalékot ért el.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az akkor már többségében orosz ajkú krími lakosság (az etnikai arányokat jelentősen megváltoztatta, hogy a leszerelő orosz katonák évtizedek óta nagy számban telepedtek le családjukkal együtt a területen) aggodalommal figyelte a kijevi felkelést, illetve hatalomváltást, főleg, miután az eseményekről az erősen torzító orosz propagandamédiából értesültek, ahogyan azt egy szemtanú elmondta jelen sorok írójának a Sorskönyv a frontról – Háborús foszlányok című kötet számára. Február folyamán rendeztek tüntetéseket a Krímben az Euromajdan ellen, de mellette is.

Az orosz katonák (valószínűleg az orosz katonai titkosszolgálat tagjai) elfoglalták a krími nemzetközi repülőtereket, a televíziótornyot. A Kreml azt üzente az ukrán védelmi miniszternek, hogy Kijev „vagy átadja ellenállás nélkül a félszigetet, vagy pedig Oroszország elfoglalja egész Ukrajnát”.

Az ukrán hadsereg, bár a legújabb vizsgálatok szerint valószínűleg képes lett volna megvédeni a 27 ezer négyzetkilométernyi területű, több mint kétmillió lakosú Krímet, komolyabb ellenállás nélkül feladta a félszigetet.

A március 16-án megtartott állítólagos népszavazáson Moszkva állítása szerint magas részvétel mellett a lakosok többsége arra szavazott, hogy a terület tartozzon Oroszország fennhatósága alá (később egy hivatalos orosz honlapra egy rövid időre kikerült, hogy valójában a lakosság harminc százaléka vett részt az álreferendumon, és azoknak is csak mintegy fele szavazott az elcsatolásra).

Moszkva mindenesetre egy hét múlva törvénybe iktatta, hogy a Krím orosz terület.

A Nyugat válaszul büntetőintézkedéseket vezetett be Oroszország ellen. Moszkva támogatásával és több ezer orosz katona részvételével oroszbarát lázadók háborút indítottak a Donyec-medencében az új Nyugat-barát ukrán hatalom ellen. A harc a Kreml irányítása alatt hibrid háborúvá vált, azaz a hagyományos harcászatot kiber- és propagandaháborúval, álhírek tömeggyártásával, diplomáciai offenzívával ötvözték.

Nyilvánvalóvá vált, hogy Moszkva nem tartózkodik katonai ereje bevetésétől, ha állítólagos érdekei úgy diktálják (értsd alatta, hogy fennáll a veszélye annak, hogy Ukrajna kikerül a befolyási övezetéből). A világ a nukleáris összecsapás közelébe sodródott. Elkezdődött az új hidegháború.

Persze Nyugaton is vannak olyan elemzők, akik szerint maga a nyugati vezetés (elsősorban a Washingtonban akkor regnáló Obama-kormányzat) „hergelte” az ukránokat azzal, hogy gyors nyugati integrációt ígért nekik. A valóság ezzel szemben az, hogy az ukrán nép az 1991-ben megszerzett függetlenedés óta a nyugati életformáról álmodik.

Azt is a Nyugat szemére vetik némelyek, hogy arra kényszerítették Kijevet: válasszon az euroatlanti integráció és az Oroszországgal fenntartott szövetség között. Nos, az uniós és NATO-belépésnek a mai napig többségi támogatottsága van Ukrajnában.

A Krímben 2014 óta egymást érik a nagyszabású orosz hadgyakorlatok. Legutóbb januárban volt egy, több mint harminc orosz hadihajó részvételével. Maga Putyin is megszemlélte az eseményt, amelyen az új csodafegyver, a Kinzsal (magyarul: tőr) hiperszonikus rakétát is felvonultatták. Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter pedig bejelentette, hogy szeptemberben a Kavkaz 2020 fedőnevű hadgyakorlaton már száz hadihajót vonultatnak fel, ami példátlan haditengerészeti erőfitogtatás lesz a Fekete-tenger térségében.

A 2018-as azovi incidens (amikor is az orosz határőrhajók ukrán hajókra lőttek rá, majd lefoglalták őket a matrózokkal együtt a Kercsi-szorosban) egyébként is jól mutatja, hogy a térség továbbra is puskaporos hordó. Egyes hírek szerint orosz atomfegyverek is lehetnek a területen.

Ráadásul miután Ukrajna megakadályozta a Krím vízellátását, nem zárható ki, hogy Oroszország további ukrán területekre igyekszik rátenni a kezét, miközben nem mondott le az úgynevezett „Novorosszija”, vagyis a Fekete-tengertől északra lévő ukrán területekről sem, és több jel utal arra, hogy Putyin igény formál a tenger tejes medencéjére.

Ami pedig a propagandaháborút illeti, beindult az orosz gépezet a Krím kérdésében is. A nyilvánvaló hazugságok között szerepel például, hogy a félsziget „mindig is Oroszországhoz tartozott”, miközben a terület háromezer éves történelme során mindösszesen 168 évig volt Moszkva fennhatósága alatt.

Csak összehasonlításképpen: a Krími Tatár Kánság például 342 évig, a Trapezunti Császárság csaknem kétszáz évig, Genova több mint kétszáz évig uralta, Bizánc pedig csaknem hétszáz évig tartotta fennhatósága alatt a görögül csak Tauriszként emlegetett területet.

Putyin személyes „találmánya”, hogy a Krím ugyanolyan szent az oroszoknak, mint a zsidóknak Jeruzsálem, illetve a Templom-hegy.

Az orosz elnök ezt 2014 év vége felé vetette fel azzal a nyilvánvaló történelemhamisítással, hogy Vlagyimir kijevi fejedelem úgymond a Krímben vette fel a kereszténységet a X. században (valójában Kijevben keresztelték meg az uralkodót), így a Krím nem „elsődleges kersztségi kút” az oroszok számára, mint ahogyan Putyin állítja, ráadásul hozzátéve, hogy Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország „közös kulturális és civilizációs” alappal rendelkezik, amely „egyesíti ezeket a népeket”.

Maradjunk annyiban, hogy talán nem ártana megkérdezni ezeket a népeket, valóban akarnak-e egyesülni Oroszországgal.

Fontos azt is látni, hogy 1954-ben Hruscsov akkori szovjet pártfőtitkár az akkor még az Oroszországi SZSZSZK-hoz tartozó Krímet nem „részegen” adta át Ukrajnának, mint „egy királyias ajándékot”, ahogy a legenda tartja, ráadásul a szovjet vezető egyedül aligha dönthetett ilyen nagy horderejű kérdésről. A döntést az indokolta, hogy a Krím infrastruktúrája ezer szállal kötődött Ukrajnához, logikus volt, hogy közigazgatásilag is oda csatolják.

Természetesen a Szovjetunió fennállása alatt nem volt akkora jelentősége az aktusnak, miután továbbra is minden maradt szovjet égisz alatt. A Szovjetunió 1991-es felbomlása után pedig Jelcin első választott orosz elnök azért nem foglalkozott a Krím státusával, mert abban reménykedett, hogy a korábbi szovjet tagköztársaságok majd újraépítik a szövetséget.

Egyértelmű, hogy a spirituális máz csak arra kellett Putyinnak, hogy valami fedősztorit találjon a Krím elcsatolására. A valós cél persze az volt, hogy a NATO-ba igyekvő Ukrajnát a katonai akcióval destabilizálja, másrészt hosszú távon garantálja, hogy az orosz fekete-tengeri flottának otthont adó szevasztopoli támaszpont mindenképp megmarad orosz fennhatóság alatt.

Amint azt Peter Pomerantsev a Semmi sem igaz, bármi lehetséges című könyvében írta, a Kreml három támogatói bázisra is számíthat Nyugaton:

„Az európai jobbos nacionalistákat az EU-ellenes retorika csábítja el; a szélsőbalt az amerikai hegemónia elleni küzdelemről szóló mesékkel lehet megfogni; az amerikai vallásos konzervatívokat a Kreml homoszexualitás elleni harca győzi meg.”

Ez a három csoport nagyvonalúan szemet huny a Kreml urának autoriter vezetési stílusa, jogtiprása és expanziós törekvései fölött.

Jelen állás szerint az amerikai adminisztráció minél kevesebbet akar foglalkozni az Ukrajna körüli válsággal, az Európa vezetésére törő Macron francia elnök pedig minél hamarabb véget akar vetni a kelet-ukrajnai háborúnak. Így van ezzel Zelenszkij ukrán elnök is, aki éppen a békekötés ígéretével került tavaly hatalomra.

Ez természetesen az orosz elnöknek kedvez, aki így könnyebben csikarhat ki engedményeket a Nyugattól és Ukrajnától is anélkül, hogy feladná az Ukrajnával és Fehéroroszországgal kapcsolatos birodalmi terveit.

Eperjesi Ildikó összes cikkét elolvashatja itt.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.