„A vírusválság a családoknak igazi próbatétel, amivel eddig sosem szembesültek” – meséli izraeli tudósítónknak a karanténból Gideon Peer Précz holokauszttúlélő, újságíró, az Új Kelet kevés számú doyenjeinek egyike.
Az izraeli karanténlét szabályai egyszerűek: száz méterre lehet elhagyni a lakást, kivéve az élelmiszervásárlást vagy kutyasétáltatást. Egyszerre egy személy mehet ki az utcára, kivételt képeznek azok a szerencsések, akiknek még van munkájuk.
A legalább két hete tartó karanténban az idő fogalma már kevésbé releváns, és nagyjából kialakult egy olyan életritmus, ami teljesen elképzelhetetlen volt eddig. A még háborúban is élettel és pörgéssel teli utcákon, mostanság szembetalálkozni valakivel olyan érzés, mintha egy Glukhovsky-regény közepébe csöppentél volna, valamikor és valahol máshol, de egészen biztos nem Izraelben.
Felhívom Gézát, régen nem beszéltünk, és ha beszéltünk, akkor mindig találkoztunk. Ra’ananaban él, a köztünk levő húsz kilométer távolság most fényévnyinek tűnik. Géza, azaz Gideon Peer Précz a legendás Új Kelet kevés számú doyenjeinek egyike és persze az egyik legcionistább, legviccesebb, legelfogadóbb, ugyanakkor a legmakacsabb holokauszttúlélő barátom.
Az elmúlt évek során sokat beszélgettünk és számos történetet hallgattam újra és újra, de az idő és a körülmények más keretbe foglalják mindazt, amit eddig tudtam vagy legalábbis tudni véltem a háborúkról, rendeletekről és karanténról, avagy héberül a bidudról.
*
„Az Öböl-háború, tudod a Szaddám Husszein-féle rakétatámadások idején azt hittük, hogy a mérgesgáz-töltetű rakéták hirtelen fognak ránk zuhanni, szerencsére nem azok voltak, de ezt akkor nem tudhattuk. Akkoriban elterjedt az a tévhit, hogy az egyetlen védekezés a rakétatámadások idején, ha barna ragasztószalaggal körben lezárjuk az ablakok kereteit. Én akkor úgy gondoltam, a becsapódás következtében a léghuzat be fogja nyomni az ablakot a mérges gázzal feltöltött rakétával együtt és az a nevetséges ragasztószalag mit sem fog érni.
Akkoriban láttam a tévében, hogy amikor megszólalt a légiriadó, Jichák Rabin volt miniszterelnök rohant le a lépcsőkön az óvóhelyre, a nyolcadik emelet magasságában lakhatott, ha jól emlékszem. Azt mondtam a családomnak, hogy ha a miniszterelnöknek megfelel, akkor nekünk is jó kell legyen. Inkább az óvóhelyet választottuk.
A hetvenes években alijáztunk a feleségemmel, mondjuk inkább úgy, hogy szökve alijáztunk, mert akkoriban ez másként nem nagyon ment, három lányom már itt született és az unokáim. A zsidó államban különböző korok különböző helyzeteket teremtettek, és ma már inkább viccesnek tűnő őrületek voltak akkoriban.
Háborúkra, világméretű pénzügyi válságokra útközben fel lett készítve az izraeli zsidóság, aztán a precedensből már lehetett tanulni.
A régi idők rendeleteivel most nem igen tudnánk mit kezdeni. A járvány pedig az valami teljesen új dolog, és azt hiszem, senki nem látja előre a valós következményeit. Háborúban tudtuk, mivel állunk szemben, lehetett dolgozni és ki lehetett menni az utcára, ha megszólalt a sziréna, akkor tudtuk mi a dolgunk.
Amikor kitört az olajválság, spórolni kellett a benzinnel, mindenkinek egy napot ki kellett választani a héten, amikor nem közlekedett. Mondanom sem kell, hogy a vallásosoknak nem kellett sokat gondolkozni. Ezenkívül ki voltunk képezve arra is, hogyan kell spórolni a benzinnel, amikor a közlekedési lámpához érsz. Lassan, gáz nélkül begurulni, tilos volt hirtelen fékezve érkezni a piros lámpához.
A nagy infláció korában (1980-1985), ez még a régi sékelre vonatkozott, 1600% volt az ingadozás, délelőtt és este más volt a dollár árfolyama. Igyekezni kellett a befizetéssel, ha nem akartál rosszul járni. Ma már mosolygunk azon, hogy régen este olcsóbb volt az áram, mint napközben, és a telefon is.
Első autónk Szuszita volt, akkor az új oléknak (bevándorlóknak – a szerk.) nagy kedvezményt adtak, nem kellett forgalmi adót fizetni, ami az autó vételárának felét jelentette. Nagy segítség volt, igen ám, de a rendszámtábla meg volt jelölve, mindenki láthatta, hogy íme egy új olé, aki féláron vehetett autót. Nem volt jó érzés tudni, hogy mögöttem jöhet valaki, akinek sok pénzt kellett kifizetnie ahhoz, hogy autóhoz juthasson.
Amit most élünk át, egészen más helyzet. Bizonyos értelemben ez egy luxus-járvány, mert a legnagyobb veszélyt az öregekre jelenti, a többiek relatív védettek, viszont vírushordozók, ezért én úgy döntöttem, inkább nem megyek ki, itthon maradok.
A karantén nekem nem okoz gondot, húsz éve egyedül élek, önellátó vagyok. Tudok főzni, most már a takarításhoz is hozzászoktam, mivel a bejárónőtől a körülményekre való tekintettel meg kellett válnom.
Nagyjából három hete élek bidudban, de már eleve volt itthon hetekre elegendő élelmiszerem. A gyerekeim száz kilométerre laknak, és nem akarom, hogy utánam járkáljanak, pedig az egyik vőm séf és szerencsére még dolgozhat. Egyszer eljött és hozott mindent, kész ételt és alapanyagokat is, de én megkértem, hogy ne jöjjön többet. Bőven van mit ennem.
Most, hogy hívtál, éppen azelőtt kerestek a városházáról, és megkérdezték mire van szükségem. Biztos van az idősekről nyilvántartásuk. Gondoltam, ha valaki bevásárolna, az jó lenne, és így is lett. Még aznap jelentkezett Gil, a városháza egyik önkéntese és felvette a rendelést. Már meg is kaptam mindent, bevásárolt, hozta a gyógyszereimet és mellékelt hozzá pár sorban egy ajánlást és egy csokor virágot. Példás hozzáállás ilyen nehéz időkben, nagyon köszönöm. Én ki tudom fizetni, ami szükséges, de gondolom, ha valakinek nincs pénze akkor erre is van megoldás.
A soá-túlélők szervezete is hívott, nem kértem élelmiszer-szállítmányt, de azért talonban tartanak. Képzeld, megkérdezték, hogy akarok-e egy telefonos társalkodónőt? Még csak az hiányzik” – meséli nevetve.
„Az én esetem, azt hiszem, egészen más, nem okoz gondot az egyedüllét, de az általános helyzet nem ilyen fényes. És lesz ez még rosszabb is, kár szépíteni a dolgokat. Ugyanis több mint egymillió a hirtelen lett munkanélküliek száma, a gazdaság teljesen padlón. Ilyen soha nem volt azelőtt, és nem látni, mikor és hogyan lesz ennek a járványnak vége. Biztosan nem úgy, hogy egy nap arra ébredünk, minden rendben és ott folytathatjuk az életünket, ahol abbahagytuk.
Az amerikaiak megtehetik és meg is teszik, hogy az államkasszába nyúlnak, és az emberek túlélésére milliárdokat fizetnek ki. Izrael egy kis ország és ha meg is tehetné, nem fogja, vagy legalábbis most még nem.
A vírusválság a családoknak igazi próbatétel, amivel eddig sosem szembesültek. Az izraeli elmaradhatatlan közös sábáti vacsorák mellett most a peszachi együttlét is elmarad.
Érthetően mindenki egyre türelmetlenebb, ki sem kell ahhoz menni az utcára. Az átlag család háromgyerekes, itt mellettem is élnek, állandóan megy a veszekedés. Az izraeliek számára nagy próbatétel a bezártság és azt hiszem egy dologban biztosak lehetünk: kilenc hónap múlva nagyon sok gyerek fog születni, és sok lesz a válás.
Katonaként a háborúban, az is egyfajta bidud volt, de most visszagondolva akkor sokkal nehezebb volt. A libanoni háborúban Szidónban állomásoztunk, egy páncélos hadigépezet volt a karantén-lakunk. Akkoriban nem volt mobil, meg Facebook és hasonló távolságcsökkentő segédeszközök. Havonta legfeljebb egyszer mehettünk haza, nem tudtam semmit arról mi van otthon, hogy van a feleségem és a gyerekek.
Az egész társaság számára volt egy kurblis telefon, ez volt akkoriban a Facebook. A katonák hosszú sora várt arra, hogy pár szót beszélhessen a családjával. Igen ám, de ki tudhatta azt előre, hogy mikor tudok telefonhoz jutni, és hogy akkor lesz-e otthon valaki. A sort pedig türelmesen ki kellett várni. Az ember egyre idegesebb lett a soha véget nem érőnek tűnő várakozás közben.
Ha mindez nem lett volna elég, kénytelenek voltunk végighallgatni az előttünk levők rendkívül romantikus beszélgetéseit: má nismá, má korech, má itách, má im Jankele, má im Mojsele (izraeli szleng, nagyjából azt jelenti: mi újság és hogy vannak a gyerekek? – a szerk.)
A végére a katarzis, ha netán eljutottam oda, hogy felhívhattam a feleségemet és mondjuk fel is vette, már csak annyit tudtam kinyögni: má nismá?
(Címlapfotó: Seres Luca)
