Az újraválasztásáért küzdő Donald Trump újabb „évszázad békéjét” ütött nyélbe az afganisztáni tálibokkal. Az alku lényege, hogy a Nyugat behunyja a szemét, és sorsára hagyja Afganisztánt. Borítékolni lehet, hogy újabb menekültáradat indul a háború sújtotta országból.
„Elváltoztathatja-e a párduc az ő foltosságát?” – tette fel a kérdést az egyik legnagyobb bibliai próféta, Jeremiás mintegy 2600 évvel ezelőtt. Nos, nézzük végig, mi lehet a válasz, legalábbis az afganisztáni tálibok vonatkozásában.
Történt ugyanis, hogy az újraválasztásáért (és valószínűleg Nobel-békedíjért) ringbe szálló Donald Trump amerikai elnök adminisztrációja történelminek beharangozott békét kötött a fent említett, szélsőséges iszlamista társasággal. A várakozások szerint ezzel lezárulhat az immár több mint 18 éve (valójában hosszú évtizedek, ha nem évszázadok óta) tartó háború Afganisztánban.
Ha már a történelemnél tartunk, azt azért jó észben tartanunk, hogy Nagy Alexandrosztól kezdve a szovjet birodalmon át egészen az Egyesült Államokig, mindenkinek beletört a bicskája Afganisztán „meghódításába”.
A Dohában most nyélbe ütött megállapodás lényege is az, hogy Washingtonnak többé már nem célja a tálibok legyőzése (magyarán feladta a harcot a szélsőségesekkel szemben, elismerte, hogy nem lehet őket legyőzni). Az amerikai vezetés reményei szerint majd az afgánok megoldják egymás között „belső” ügyeiket.
De kik is azok a tálibok?
Ennek felelevenítéséhez nem árt visszamenni a XX. századig, amikor is mintegy negyven évnyi viszonylagos nyugalom után 1978-ban a kommunisták puccsal uralomra kerültek Afganisztánban. Az Egyesült Államok a világ egyik leghatékonyabb (némelyek szerint legerősebb) titkosszolgálata, a pakisztáni ISI segítségével rögtön elkezdte támogatni és kiképezni a mudzsahedeket (dzsihádban résztvevő muszlimok).
A következő évben a Szovjetunió bevonult Afganisztánba, hogy „baráti katonai segítséget” nyújtson a kommunista vezetésnek. A kibontakozó harcokban több százezer ember meghalt, több millióan elmenekültek az országból.
Moszkva 1989-ben rendelte haza mintegy százezer katonáját. A hatalmi vákuumba a kilencvenes évektől nyomultak be a tálibok. A muszlim radikálisok 1996-ban foglalták el Kabult, majd az ország szinte teljes területére kiterjesztették befolyásukat, és bevezették a rendkívül szigorú iszlám törvénykezést, a sáriát. A nőknek kötelező volt burkát viselniük, bezárták a lányiskolákat, betiltották a televíziót, a zenét.
A teokratikus kormányzás idején rendszeresek voltak a halálra kövezések, a végtag-levágások. (Csak érdekességképpen: jelen sorok írójának Kabulban elmesélték, hogy a 70-es években az afgán fővárosban még mini szoknyában jártak a nők, a Flower Street az amerikai hippik zarándokhelye volt, és ha a szomszédos országok lakosai egy jó amerikai filmet meg akartak nézni, akkor átruccantak Afganisztánba moziba.)
A világ azonban különösebben nem foglalkozott a tálib politikai-vallási rémuralommal (amely ráadásul elárasztotta a Nyugatot ópiummal, miután máktermesztésből fedezte költségeit) egészen a 2001-es terrortámadásokig.
Az amerikai kormányzatnak akkor esett le, hogy a merényletekkel vádolt al-Kaida vezérnek, Oszama bin Ladennek az afganisztáni tálibok nyújtottak menedéket. Miután ifjabb George Bush amerikai elnök ultimátumát a tálibok nem teljesítették, az Egyesült Államok vezetésével 2001 őszén nemzetközi invázió indult Afganisztán ellen – szinte a kezdetektől magyar katonák részvételével.
A harcok változó szerencsével folytak, de a nemzetközi erők értek el eredményeket. Ilyen például, hogy újra megnyitottak a lányiskolák (jelen sorok írójának is volt szerencséje ellátogatni egybe), a nők egyre inkább munkába állhattak. Rendszeresen tarthatnak viszonylag demokratikus választásokat, működik a sajtó. A szegénység, a rossz infrastruktúra terén azonban mit sem javult a helyzet.
Az Egyesült Államok kétezer milliárd (!) dollárt költött az afganisztáni háborúra, amelyben 2400 amerikai katona és 38 ezer civil halt meg. A 2010-ben még 140 ezer főt számláló külföldi erők létszáma mára jelentősen lecsökkent. A most megkötött békeszerződés értelmében Washington a még ott lévő 13 ezer katonájából kivon 8600-at, vagyis szinte jelentéktelen lesz a külföldi jelenlét.
A dohai alkuval nagy gond, hogy az Egyesült Államok – eddigi politikáját felrúgva – egyáltalán leült tárgyalni a szélsőségesekkel, és ezzel lényegében saját magával egy szintre emelte a tálib társaságot, miközben a kabuli kormányzat csak megfigyelőként volt jelen.
A megegyezés része ráadásul, hogy az afgán kormány kienged ötezer (!) tálibot a börtönökből, vagyis egy fél hadosztályt (igaz, a kabuli vezetés másnap közölte, hogy ezt semmiképp nem teszi meg). A megegyezés része még, hogy az afgán kormánynak kellene mostantól tárgyalnia a tálibokkal a békekötés érdekében.
A tálibok ráadásul Pakisztánban az elmúlt években újraszervezték erőiket (állítólag az ISI keze is benne van). Afganisztán területének jelentős területeit újra elfoglalták, illetve harcolnak azért, hogy visszaszerezzék a fennhatóságukat. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ha kivonják a külföldi erőket (amit egyébként a tálibok győzelemként állítanak be, hiszen ez volt a kezdetektől a fő céljuk), akkor a rendkívül gyenge, a tavalyi elnökválasztás után pedig belharcokkal küzdő központi afgán kormányzat aligha állíthatja meg őket.
Jeremiás kérdésére válaszolva: a párduc semmiképp nem változtatja meg a foltját.
Magyarra lefordítva: nem leszünk meglepve, ha ismét tálib rémuralom kezdődik Afganisztánban.
A radikálisok egyik vezetője már meg is írta a The New York Times-nak, hogy minden úgy lesz, ahogy „az iszlám előírja” (mármint az ő értelmezésükben, vagyis ismét bezárják majd a lányiskolákat, jön a burka, a csonkítások és minden). Ha a kabuli kormánnyal valahogy beindulnak a béketárgyalások, talán egy időre talán elhallgatnak a fegyverek, de aztán újra fellángolhat az erőszak.
Ha a terror várhatóan nem is gyűrűzik Afganisztán és Pakisztán határain túl (a tálibok nem olyanok, mint a mindenfelé terjeszkedő Iszlám Állam terrorszervezet, sőt harcolnak is ellene), újabb százezres menekülthullám indulhat el Afganisztánból Európa felé.
Eperjesi Ildikó összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.
