Az izraeli igazságszolgáltatás hozzáállása a történelem során a teljes elmarasztalástól a teljes felmentésig tolódott el – állítja a Héber Egyetem professzora, aki szerint teljesen figyelmen kívül hagyták a kérdést övező morális dilemmákat.
Rögtön a 2. világháború után Meir Davidson őrmester, a brit hadsereg zsidó brigádjának Milánóban állomásozó tagja, náci kollaboránsok azonosítására kérte a menekülteket. Mauthausen 3-as blokkjának túlélője rámutatott egy bőrdzsekis, csizmás, bricsesznadrágos fehér hajú, aranyfogú férfira. Nem látta, hogy ez a kápó bárkit is ütlegelt volna a 11-es blokkban, ismerte el, „de a kápó mindig rossz, emberölő, gyilkos”.
A Palesztin Mandátum területén felnövő zsidók számára, akik nagyra értékelték a függetlenséget és a bátorságot, a kollaboránsok a diaszpóra-zsidóság legrosszabb tulajdonságait testesítették meg: félelmet, alávetést és önzést
— mutat rá Dan Porat, a jeruzsálemi Héber Egyetem tanára és kutatója. Ez a perspektíva fontos szerepet játszott abban, hogy a Knesszet elfogadta a nácik és a náci kollaboránsok büntetésére vonatkozó törvényt 1950-ben. A törvény számos támogatója hitte, hogy bármely zsidó tanácstag, rendőr, vagy koncentrációs tábori kápó segíthette a nácikat. Következésképpen a jogszabályok csak azokban a ritka esetekben csökkentették büntetéseiket, amikor közvetlen halál fenyegetése alatt cselekedtek, vagy hogy a zsidókra nézve súlyosabb következményeket elkerüljék.
Dan Porat a közelmúltban titkosítás alól feloldott rendőrnyomozati aktákat és bírósági jegyzőkönyveket tanulmányozott át több tucat perrel kapcsolatban, melyek során zsidó túlélőket vádoltak meg kollaborációval. Mikor felülvizsgálta a túlélők egymással szembeni tanúvallomásait és a bírák döntéseit, Poratban mély erkölcsi kérdések merültek fel a bűnrészességről, az igazságosságról és az áldozatokról. A keserű számvetés fontos, és talán kulcsfontosságú hozzájárulást jelent a holokauszt megítéléséhez.
Porat dokumentálta az izraeliek változó véleményét az állítólagos együttműködőkről. Az 1950-es évek elején úgy találta,
általánosságban negatívan tekintettek a túlélőkre, és különösen bosszúálló megközelítést tettek magukévá a gettókban és táborokban felelős pozíciókban lévőkkel szemben.
Idővel elismerték minden európai zsidó áldozat voltát. A zsidó funkcionáriusokat már nem vádolták emberiség elleni bűncselekményekkel vagy háborús bűncselekményekkel; a zsidó tanácsokat már nem bélyegezték olyan „ellenséges szervezeteknek”, amelyek vezetőit büntetőeljárás alá kellett volna vonni.
Haim Cohn, a Knesszet kollaboráns-büntetésre vonatkozó törvény támogatója, a főügyész, aki számos ügyben büntetőeljárást indított, volt a legprominensebb izraeli, aki a radikális változást elindította. Cohn arra a véleményre jutott: „azok közülünk, akik maguk nem élték át a holokausztot, nem képesek és nincs is joguk egy abban a pokolban ragadt személy tetteit, szándékait illetve korlátait megítélni”. Cohn az 1950-es években arra a következtetésre jutott, hogy
ha valaki a náciknak az áldozatok megmentése érdekében segített, akkor nem szabad büntetőeljárás alá vonni, még akkor sem, ha tettei negatív következményekkel jártak.
Porat szerint Adolf Eichmann pere segített elhallgattatni minden olyan hangot, ami erkölcsi kétségeket ébresztene bármely zsidó ember holokauszt alatti viselkedésével kapcsolatban. A tárgyalás során a főügyész, Gideon Hausner nyitóbeszédében leszögezte, „nem foglalkozunk olyan zsidókkal, akik parancsot teljesítettek”, mivel ők is áldozatok voltak, akik nyomás alatt cselekedtek, nem pedig „pusztítók”.
Mikor Hannah Arendt kijelentette, hogy a „zsidó vezetők szerepe saját népük pusztításában kétségtelenül az egész sötét történet legsötétebb fejezete,” Gershom Scholem „szívtelennek, gúnyosnak és rosszindulatúnak” bélyegezte állítását.
Elismerve, hogy a Judenräte (zsidó tanácsok) vezetői között disznók és szentek egyaránt szerepeltek, Scholem arra emlékeztette Arendtet, hogy
„arra kényszerültek, hogy szörnyű döntéseket hozzanak olyan körülmények között, amelyeket nem tudunk megismételni vagy rekonstruálni. Nem tudom, helyesen cselekedtek-e vagy sem. Nem is akarok feltételezéseken alapuló ítéletet hozni.”
Porat sajnálatát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy az izraeli társadalom „egyik szélsőségből a másikba csúszott, a teljes bűnösség vádjától az elsöprő mentegetésig”. Mindkét pólus téved az áldozati szerep komplexitásával kapcsolatban. Végtére is az áldozati szerep nem jelent erkölcsi fölényt, ahogyan a kápóság sem tesz egy személyt szükségszerűen kegyetlenné vagy szadistává.
Primo Levihez hasonlóan Porat sincs kibékülve a dichotomikus retorikával, ami nem segíti elő a holokausztot övező erkölcsi szürke zóna köztudatba való beemelését.
Mivel meggyőződése volt, hogy a büntetőbíróságok nem megfelelő terei a túlélők cselekedetei elbírálásának, Porat szerint közösségi bíróságokat kellett volna társadalmi ítéletek meghozatalával megbízni, mely megközelítést az 1950-es törvény elfogadása előtt is megfontolás alá vettek. Ezen az Európában lakóhelyüket elhagyni kényszerültek táboraiba kitelepült bíróságok a viselkedést erkölcsi szabályokhoz mérve hozhattak volna olyan ítéleteket, melyek a „szóbeli ítélettől a társadalmi kirekesztésig” terjedtek volna.
Habár a holokauszt elkövetőit egyre kevésbé lehet már bíróság elé állítani, Porat meglátásai továbbra is megfontolandóak lehetnek a jövő igazságszolgáltatása számára.
