Bár szélsőbaloldali és muszlim támogatással uralják és terrorizálják Franciaország köztereit, a diákmegmozdulásokról gyorsan leváló és önállósodó „tüntetőket” az égvilágon semmi más nem motiválja, mint a francia köztársasági gondolat és a Nyugat iránti mély, nihilista megvetés. Vélemény.
„Azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé, és miközben zuhan, azt mondogatja, hogy megnyugtassa magát: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendbe…. Nem a zuhanás számít. A leérkezés” – mondja Mathieu Kassovitz 1995-ös kultuszfilmjének, A gyűlöletnek az egyik antihőse.
A film, amely a két évvel korábbi banlieue-lázadásokra reflektál, tökéletesen előrevetíti a rá következő két évtized egyre erőszakosabb, és ezzel párhuzamosan: egyre kiüresedettebb francia „lázadásait”.
A francia társadalom régóta zuhan lefelé, régóta áltatja magát jóléti-egyenlősítő frázisaival − de most már mintha a leérkezés sem számítana. Sem a többségi, sem az állítólag marginalizált külvárosi társadalomnak. Amit hetek óta látunk, az a semmi forradalma.
Hiába segíti az utcai erőszakot kezdettől fogva a szélsőbaloldali pártok − főként az antiszemita Mélenchon Engedetlen Franciaországa (LFI) − számító odaadása, hiába lobognak mindenhol a valamiféle elvi kiállásra utaló sarló-kalapácsos és palesztin zászlók, mindez csak a semmit palástoló identitás-mimikri. Forradalmi látványpékség. Már nem a burzsoázia, hanem a banlieue-k népe jeleníti meg a spektákulum társadalmát.
Liberté, egalité, varieté
A Nyugat egyik legmenőbb, legszabadabb országában pár évente rájönnek, hogy mégsincs minden rendben. A páratlanul bőkezű jóléti rendszer az egalité több mint 200 éves ígérete dacára senkinek nem garantál semmit, lassan olyan lesz az egész rendszer, mint egy Michelin-csillagos éttermük: minél kisebb az adag, annál többe kerül.
A liberté mintha már nem is számítana, a „szabad” szót már csak a Palesztina elé biggyesztik. A Nagy Eszmék kifulladtak, eltűntek, az utcákon a teljes üresség és céltalanság, a kollektivista tanokat alkotó megannyi egyéni nihilizmus tobzódik.
Hiába ünneplik a szégyenletes erőszakorgiát a világ Konok Péterei és Parászka Borókái, ordító a különbség az elméletekben tobzódó ’68-asok megmozdulásai és a mostani maszkos plebsz vadászó-gyűjtögető életmódja között. Itt az egyetlen forradalmi cél egy antikapitalista szlogen elüvöltése után sikeresen rabolt Louis Vuitton táska vagy iPhone 18.
Válasszuk is le gyorsan írásunk tárgyát a középiskolások nyilvánvalóan jogos követeléseiről: a tanárhiány, a túlzsúfolt, melegben is túlfűtött osztálytermek, a lerobbant, patkányok látogatta épületek a köztársaság olyan oktatási rendszeréről adnak bizonyítványt, amely lemondott fiatal célközönségéről, valamint a minőség, a kíválóság és a teljesítmény hajszolásáról. Nem ők a lényeg itt, ők csak a líceumok járulékos kárai.
A diákok harca csupán a rájuk telepedő profi háttérforradalmárok, kommunista networkök és a franciaságot gyűlölő fiatal migránsok ugródeszkája, amiről fejest ugranak a palesztin és marokkói zászlós valóságukba. A semmibe.
Sok forradalmi hűhó – a semmiért
Szégyen nézni a történelmi városháza felgyújtását és összeomlását, a Jeanne d’Arc szobor muszlim gyarmatosítását, a köztársaság jelképének számító Marianne-mellszobor ledöntését. Tanárok, igazgatók megverését, esetenként meggyújtását.
Szégyen látni a rombolás, a fosztogatás örömét, a sok energiát, amit a semmi megkövetel a Christian Dior-, Apple- és Rolex-termékek elrablásához.
Nagyon szoros a verseny a kulturális kolonizáció és gazdasági megerőszakolás e számtalan megnyilvánulását látva, de talán egyik látvány sem volt megrendítőbb annál, amikor egy fiatal tulajdonosnőt a hős „forradalmárok” határozott unottsággal félretolnak, majd bemennek, szétverik és kifosztják a boltját. „Miért csináljátok?” – kiabálja sírva. Vagy amikor egy videojáték-bolt nagy darab tulajdonosát ugyancsak kamerák előtt hátba rúgnak.
De kinek a szégyene is mindez? A köztársaságé, amely nem költött eleget rájuk? Nonszensz, Franciaország az EU-átlagnál többet költ oktatásra, és bár az iskolák állapota tragikus, a nihilizmus és filozófiai vetületeinek (egzisztencializmus) továbbélését ők sem tudják meggátolni. Aki viszont az egyént meri felelőssé tenni a saját tetteiért, nem pedig „a társadalmat”, az szentséget tör, hiszen mindenről a társadalom tehet, mint Freudnál anyád.
Az ősbűn talán a francia forradalom kifutása volt: páran ugye bementek egy nagyrészt üres börtönbe, kiengedték a bentieket, „felvilágosodva” meghirdették, hogy a szabadság pontosan egy szinten van az egyenlőséggel, és miután egyiket sem definiálták, mindenkit lefejeztek, aki ezt másképp gondolta.
(A működő ellenpélda: az Egyesült Államok, ahol az individuum joga az első, és csak keresni van jogod a boldogságodat, nem állami feladat azt meg is találni neked, közpénzen.)
Mi van a zavargók fejében?
Ehhez jött hozzá a franciáknál a sok Sartre, Debord, Derrida és Foucault, akik addig dekonstruálták és tették depresszívvé a valóságot, amíg minden relatívvá, esetlegessé nem vált: kik vagyunk mi, hogy megmondjuk, létezik-e egyáltalán objektív realitás?
A számok sem valami tudatos társadalom-mérnökösködő aktvitásról tanúskodnak, hanem csak agresszív nihilről: 1000 sérült rendőr, 1500 kifosztott üzlet, számos felgyújtott ház, 2400 letartóztatás, többségük felnőtt; az utcaképet láttuk. Eddig minden rendben.
Miközben az eddigi franciaországi zavargásokhoz hasonlóan ez sem szerveződött mozgalommá, hiszen csak funkciót kell betöltenie: fiatal és muszlim választópolgárokat mobilizálni jövőre a „nagy lakosságcserét” büszkén hirdető Mélenchon polgártársnak.
„Mindenféle tiltakozás ma már zavargássá fajul” – mondta három éve Pascal Bruckner filozófus az akkori állapotokról. Mára kiderült: nem mindegy, mi van a zavargók fejében (és hogy az – a Rolexükhöz hasonlóan – honnan van nekik). Eddig úgy tűnik, ez: Franciaország szar hely; a tulajdon nem szent; a legfőbb cél a rablás és a fosztogatás; jogom van egyéni erőfeszítés és teljesítmény nélkül „jogokat” követelni; Free Palestine; a múlt, a hagyományok nem érdekesek, mindig a jelen az érdekes; a boomerek ellopták a jövőnket; Izrael miatt Gáza, a klíma miatt pedig mindannyian meghalunk.
Ja, és nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés. Ha egyáltalán van még lejjebb.
Fotó: Ibrahim Ezzat / ANADOLU / Anadolu via AFP
Seres László összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
- 06:20
2020. február 20. - 10:002021. augusztus 10.
- 18:272021. június 16.
