Izrael tegnap hajnalban átlépett egy határt. Az iráni rezsim elleni közvetlen katonai csapás nem egy hirtelen elhatározás eredménye volt, hanem egy hosszú stratégiai folyamat végpontja. Azé a folyamaté, amelyben egy államnak szembe kellett néznie azzal a kérdéssel, hogy meddig várhat, amikor egy másik állam nyíltan és következetesen a megsemmisítését hirdeti, és közben fokozatosan kiépíti ennek képességét is.
Az Irán elleni támadásra adott európai reakciók kiszámíthatóak voltak. Nyilatkozatok születtek az eszkaláció veszélyéről, a stabilitás fontosságáról és a visszafogottság szükségességéről. Ezek a reakciók azonban nagyrészt figyelmen kívül hagyják azt az alapvető tényt, hogy ez a háború nem tegnap kezdődött.
Irán több mint negyven éve következetesen dolgozik azon, hogy stratégiai nyomás alá helyezze, elszigetelje és végső soron megszüntesse Izraelt mint szuverén államot.
Ez a stratégia nem egyetlen fronton valósult meg, hanem egy teljes regionális rendszer kiépítésén keresztül.
Izrael és Irán harca október 7-e óta
Emlékezzünk csak vissza mi minden kellett ahhoz, hogy Izrael megérkezzen a mostani történelmi lehetőséghez: mielőtt a terrorellenes háború keretén belül Izrael tavaly odacsapott volna, Libanonban a Hezbollah olyan katonai képességekkel rendelkezett, amelyek egy hagyományos hadsereg erejével vetekednek, Szíriában pedig az iráni jelenlét tartósan megváltoztatta az északi határ stratégiai környezetét. Gázában iráni támogatással épült ki majd’ 20 év alatt az a fegyveres infrastruktúra, amely az elmúlt években többször is közvetlen fenyegetést jelentett izraeli városokra és amely a legnagyobb mészárlást rendezte 2023 október 7-én a zsidó állam történetében. Meg persze ott van Irak és Jemen, ahol szintén olyan erők működnek, amelyek az iráni regionális stratégia részei.
Mindez egy olyan katonai és politikai gyűrűt hozott létre, amelynek célja nem pusztán Izrael elrettentése volt, hanem mozgásterének fokozatos szűkítése, végül ellehetetlenítése.
Ezzel párhuzamosan Irán folyamatosan fejlesztette nukleáris és ballisztikus rakéta-programját. A nemzetközi közösség hosszú időn keresztül abban bízott, hogy diplomáciai eszközökkel korlátozható vagy ellenőrzés alatt tartható ez a folyamat. Megállapodások születtek, ellenőrzési mechanizmusok jöttek létre, gazdasági szankciókat vezettek be, majd részben fel is oldottak.
Irán egyre közelebb került ahhoz a ponthoz, ahol a nukleáris képesség már nem elméleti lehetőség, hanem visszafordíthatatlan realitás lett volna.
Izrael számára ez a kérdés alapvetően más természetű, mint Európa vagy akár az Egyesült Államok számára. Izrael földrajzi mérete, stratégiai sérülékenysége és történelmi tapasztalata miatt nem engedheti meg magának, hogy egy nyíltan ellenséges állam nukleáris küszöbállammá váljon.
Míg más országok számára ez elsősorban a hatalmi egyensúly kérdése, addig Izrael számára ez a fizikai túlélésé.
Purimhoz közeledve
A mostani csapás időzítése különös történelmi egybeesést is hordoz. A csapás záchor, az emlékezés szombatján történt, azon a napon, amikor a zsidó hagyomány szűkebb értelmben az ősi amalekita népre, tágabb értelemben pedig mindazokra az ellenségekre emlékeztet, akik nem területi vagy politikai célból, hanem kifejezetten a zsidó nép elpusztításának szándékával támadtak.
Hétfő este pedig beköszönt majd purim ünnepe, amely szintén a perzsa birodalomban majdnem véghezvitt népirtásból való megmenekülést idéz fel.
Az ünnep, melynek története a bibliai Eszter könyvében lett dokumentálva, egyik központi eleme az, hogy a zsidók sorsa egy birodalmi döntés következtében került veszélybe. A fenyegetés nem spontán erőszakból fakadt, hanem az államhatalom legitimációjával jelent meg. A történet végkimenetele ismert, de a jelentősége nem csupán vallási.
A purimi történet annak a történelmi tapasztalatnak az egyik legkorábbi példája, hogy a zsidó közösségek biztonsága nem mindig volt garantált még fejlett és stabil birodalmak keretein belül sem.
A modern Irán és az ókori Perzsia természetesen nem pontosan azonos, és a történelem nem ismétli önmagát teljesen ugyanúgy. Mégis figyelemre méltó, hogy a zsidó történelem egyik korai egzisztenciális fenyegetése és a modern zsidó államot érő legsúlyosabb stratégiai kihívás ugyanahhoz a földrajzi és politikai térhez kapcsolódik. Nem azért, mert a történelem előre megírt forgatókönyv szerint halad, hanem azért, mert a hatalom, az ideológia és a biztonság kérdései bizonyos körülmények között hasonló helyzeteket teremtenek.
A modern Izrael létrejötte ennek a történelmi tapasztalatnak az egyik következménye. A zsidó állam alapgondolata éppen az volt, hogy a zsidó nép biztonsága ne kizárólag mások döntéseitől függjön. Ez nem jelenti azt, hogy Izrael ne támaszkodna szövetségekre, vagy ne venné figyelembe a nemzetközi környezetet.
De azt igen, hogy bizonyos fenyegetések esetében a végső felelősséget nem ruházhatja át másokra.
A mostani katonai művelet következményei messzire fognak nyúlni, és valószínűleg nem zárulnak le rövid időn belül. Az iráni rezsim által kiépített regionális hálózat továbbra is létezik, és a térség stabilitása a következő időszakban komoly próbatétel elé kerül. Az is világos, hogy a nemzetközi közösség reakciói vegyesek lesznek, és a politikai viták nem fognak gyorsan elcsendesedni.
Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy Izrael számára ez a döntés nem elsősorban politikai, hanem stratégiai szükségszerűségként jelent meg.
Több mint kétezer évvel ezelőtt a zsidók a perzsa birodalom alattvalóiként voltak kénytelenek szembenézni egy megsemmisítési kísérlettel. Ma egy szuverén zsidó állam hoz saját döntéseket ugyanebben a térségben, saját biztonságának védelmében.
Megyeri Jonatán összes cikkét elolvashatja itt.
- 20:00
2024. április 4. - 18:45
2026. március 1. - 14:312020. március 10.
