Amichay Éva legújabb cikksorozatának második része, amely az izraeli társadalom történelmébe nyújt egyedi betekintést.
Szocialista diktatúra, demokrácia, jurisztokrácia a legújabb-kori Izrael alig évszázadnyi történelmének különböző szakaszai. Ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi belső feszültségeket, hogy nem csupán a katonai főügyész lebukásáról van szó, hanem egy radikális társadalmi változásról, vissza kell mennünk a zsidó állam megalakulásának kezdetéig. A cikksorozat első része itt olvasható.
Az izraeli felszabadító háborútól a fordulat évéig
Az állam kikiáltása után, amikor Egyiptom, Szíria, Jordánia és Irak hadseregei támadtak az országra, a lakosság 1%-a esett el a harcokban, de sikerült kivívni a függetlenséget. A kérdés tehát az volt, hogy milyen ország lesz Izrael? Hiszen a szekuláris szocialisták és a revizionisták mellett ott voltak a vallásosak.
Ben Gurion, annak ellenére, hogy maga nem volt vallásos, alaposan ismerte a zsidó filozófiát, nagy tisztelője volt Baruch Spinozának és tisztában volt azzal, hogy a zsidó állam létének alapja Erec Izraelben a Tóra. Az állam egységének érdekében, már 1947-ben rögzítette a világi-vallási status quo-t:
- sábát az állam pihenőnapja (péntek naplemente utáni 25 óra)
- kásrut: a zsidó kósersági szabályok betartása az étkezést illetően, az állam hivatalos intézményeinél, így a katonaságnál is.
- családjog a rabbinikus bíróságok kezében, más vallásúaknál az ő illetékes vallási hatóságaiknál, vagyis nincs polgári házasság.
- oktatás területén teljes autonómia, minimálisan közös alapkövetelmények a nyelvi és tudományos ismeretek terén.
A cionista eszme szerint minden zsidónak joga van az országban letelepedni, állampolgárságot kapni. Ugyanakkor a bevándorlási jog túlmutat a zsidó halacha (törvénykezés) előírásain, mert nemcsak a szigorúan vett “Ki a zsidó?” elven alapul, hanem kiterjesztették azokra is, akiknek az egyik nagyszülője zsidó, és aki zsidóval házas.
A függetlenségi háború következtében az arab országok zsidó lakosságának egyre nehezebb lett a helyzete. 1948 előtt hozzávetőlegesen 880 ezer zsidó élt az arab országokban. A korábbi jemeni bevándorláson kívül csak Szíriából volt kisebb beszivárgás 1948 előtt, azonban az állam megalakulásával üldözöttekké váló iraki zsidók minden vagyonukat hátrahagyva, nincstelenekként voltak kénytelenek elhagyni szülőföldjüket. Az iraki közösség gyökerei a babiloni fogságig, i.e. 597-ig vezethetők vissza.
1948 és 1951 között 340 000 zsidó vándorolt be Izraelbe arab országokból: Irakon kívül, Marokkóból, Algériából, Tunéziából, Egyiptomból, Líbiából, Szíriából, Libanonból, Jemenből. Az iráni zsidók az 1979-es iszlám forradalom után hagyták el az országot, az utolsó jemeni zsidók az 1990-es években.
Amíg az állam megalakulása előtt a zsidó népesség 77%-a volt askenázi, az intenzív bevándorlás következtében az arány egyre csökkent.
A hivatalos statisztika szerint 1948-ban az ország népessége 806 000 volt, és 1952-re 1 630 000 lett, vagyisa lakosság száma négy év alatt megduplázódott.
Nehéz gazdasági helyzet
Az ország gazdasági válságok sorozatát élte, a szocialista ideológia és a mindent átható állami beavatkozás csak rontott a háborús viszonyok között élő emberek sorsán. Jegyrendszer és magas munkanélküliség jellemezte a negyvenes évek végét, ötvenes évek elejét. Nyelvi és kulturális különbségek okoztak nehézséget a bevándorlók mezőgazdasági vagy ipari munkásként való integrálásában.
A “mizrachim”, az arab országokból érkező keleti zsidók, ha korábban tehetős kereskedők, kézművesek is voltak szülőhazájukban, most nincsetelenekként tengődtek sátortáborokban, majd épültek számukra puritán lakótelepek a peremvidéken. A szegregáció tovább növelte a társadalmi különbségeket az askenázi (európai) és a mizrachi (keleti) zsidók között.
Kétségtelenül, azok, akik már évtizedek óta éltek az országban (vatikim), sokat tettek azért, hogy megszülessen a zsidó állam, szakmai tudásuk, nyelvismeretük, kapcsolataik révén kedvezőbb pozícióba kerültek, mint a bevándorlók. Ők határozták meg a normákat, amelyekhez az európai olim (bevándorlók) könnyebben tudtak alkalmazkodni.
Szekuláris-szocialista ideológia uralta a közszférát, mondhatni a piros (Mapai/מפא”י) pártkönyvecske nélkül jó álláshoz nem lehetett jutni.
Tisztességes munka és megbecsülés híján a keleti zsidók csak a gyermekeik boldogabb jövőjében reménykedtek. Gyermekeik pedig bőven voltak. Amíg az askenáziaknál családonként egy-két gyerek volt jellemző, a keleti zsidó családoknál a 4-5 sem volt ritka. Ezek a gyerekek a hetvenes évekre fiatal felnőttként hátrányos megkülönböztetésként élték meg családjuk helyzetét.
A keleti zsidók lázadása
Először Haifán tört ki az elégedetlenség: a Wadi Salib negyedben jelentős marokkói eredetű család lakott, 1959-ben egy rendőr lelőtte Yaakov Elkarifot, mire zavargások kezdődtek nem csak Haifán, hanem egy sor olyan településen, ahol nagyobb számban éltek keleti zsidók, nehéz körülmények között. Ezek hatására Ben Gurion oktatási programokat dolgoztatott ki, a fiatalok felzárkóztatására.
1971-ben a jeruzsálemi Musrara negyedben verbuválódott az a marokkói eredetű bevándorlók 18-20 éves gyerekeiből álló csoport, amely magát Fekete Párducoknak nevezte. Több éves elégedetlenség sűrűsödött ebben a mozgalomban, de a közvetlen kiváltó ok az volt, hogy a negyedet át akarták építeni szovjetunióbeli bevándorlók számára és ezért az ott élő keleti zsidó családokat ki akarták telepíteni. A rendőrség nem engedélyezte a tüntetéseket, a vezetőket letartóztatta. Hírhedtté vált a rendőrség brutalitása velük szemben, amikor mégis tüntettek.
Mozgalmuk nem tudott kiteljesedni, mert fiatalokként beszippantotta őket szélsőbal, egyik vezetőjük, Charlie Biton 1977-ben a Hadas, kommunista párt tagjaként került a parlamentbe. Talán az is hozzájárult a csoport széteséséhez, hogy a másik vezetőjük, Jaakov Elbaz, besúgó volt, mint ahogy a 2007-ben nyilvánosságra hozott dokumentumokból kiderült, vagyis a rendőrség minden lépésükről tudott. De legfőképp a társadalmi beágyazottság hiánya okozta a sikertelenségüket, mivel a keleti zsidók jelentős részben hagyományőrzők voltak, a vallás nélküli zsidó állam eszményét nem támogatták.
Bár az ország vezetői abban bíztak, hogy a keleti zsidók “elmaradottságukat” levetkőzve a szekuláris-szocialista ideológia támogatóivá lesznek, ez a reményük az évek során szertefoszlott.
A mizrachim nagy számban a Begin vezette Herut, később Likud pártot támogatták és a hatalom által mellőzöttek összefogása 1977-ben választási győzelmet hozott. A kizárólagos hatalomhoz szokott baloldal tajtékzott, ám nem várt szerencse érte őket:
Begin nem nyúlt a hivatali szférához.
A parlamenti többséget a konzervatívok adták, ám a hivatali bürokrácia maradt, ami volt: a baloldalé. Erez Tadmor a Jobbra szavazol, miért kapsz mégis baloldalt? c. könyvében érzékletesen írja le Begin hibás döntésének máig ható következményét: a hatalmi ágak egyensúlyának elvesztését, a népképviseleti parlament és a kormány kiszolgáltatottságát a föléjük nőtt, hivatali apparátust is uraló igazságügyi ágazattal szemben.
Amichay Mihály Éva összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
