Izrael modern történelmének legsötétebb napja nemcsak az izraeliek, hanem az egész világ számára hordoz tanulságokat.
Caroline B. Glick, Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök nemzetközi ügyekért felelős tanácsadója szerint az október 7-e utáni háború nemcsak katonai küzdelem, hanem a nemzeti kitartás és a stratégiai vezetés próbája is.
A kitartás politikája
Október 8-án, miközben az IDF erői még mindig a Hamász által előző nap elfoglalt kibucokban harcoltak, Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök a sokkban lévő kormánynak kijelentette:
Izrael fel fog épülni a brutális vérengzésből, és meg fogja változtatni a Közel-Keletet.
Ugyanezen a megbeszélésen a hadsereg főparancsnoka arra kérte a miniszterelnököt és a kabinetet, hogy felejtsék el a Hamász által elrabolt 251 túsz visszatérésének reményét. Netanjahu azonban ezt visszautasította, és megígérte, hogy a megfelelő katonai erő és tárgyalási stratégia kombinációjával Izrael legyőzi a Hamászt, és minden túszt hazahoz.
A háború első 15 hónapjában Netanjahu ellenséges washingtoni adminisztrációval szemben vezette az országot. A Biden-kormányzat passzív-agresszív politikát alkalmazott: késleltette a fegyverszállításokat, majd embargót rendelt el, miközben tiltakozott a stratégiailag szükséges izraeli katonai lépések, például a Gáza–Egyiptom határ feletti ellenőrzés átvétele ellen.
Miközben a Biden-adminisztráció a nemzetközi színtéren Izrael elkötelezett szövetségesének mutatta magát, a háttérben olyan politikai és civil csoportokkal működött együtt, amelyek célja a Netanjahu-kormány meggyengítése volt. Netanjahu ennek ellenére kitartott – és ha engedett volna a külső és belső nyomásnak, a Hamász, a Hezbollah és a szíriai rezsim ma is zavartalanul működne, míg Irán a nukleáris státusz küszöbén állna.
A hibás narratíva: Ki a felelős október 7-ért?
Bret Stephens újságíró, a New York Times publicistája, cikkében figyelmen kívül hagyta Netanjahu vezető szerepét a háborúban, és tévesen őt tette felelőssé az október 7-i katasztrófáért. Stephens azt állította, hogy Netanjahu „ideológiai kényelemből hajlandó volt eltűrni a Hamászt” – ám ennek épp az ellenkezője igaz.
Netanjahu már 2005-ben lemondott Ariel Saron kormányából, tiltakozásul a Gázából való kivonulás ellen, előre jelezve, hogy ez a lépés a Hamász hatalomra jutását fogja eredményezni. 2009-től kezdve pedig folyamatosan harcolt a Hamász rezsimje ellen.
A belpolitikai feszültség és a gyengeség illúziója
Stephens szerint Izrael gyengeségét az október 7-e előtti hónapokban a Netanjahu-kormány „autoriternek tűnő” igazságügyi reformtörekvései okozták. Valójában azonban ezek a reformok csak korlátozni kívánták az izraeli igazságszolgáltatás túlzott hatalmát – autoriter jelleg nélkül.
A valódi problémát a jól finanszírozott, befolyásos baloldali politikai mozgalmak idézték elő, amelyek a reformok ellen tiltakozva a háború előtti hónapokban bejelentették: több ezer tartalékos katona nem hajlandó szolgálatot teljesíteni az elit IDF-egységekben. Később kiderült, hogy a Hamász ezeket az anti-IDF kampányokat saját hírszerzési forrásaiban és propagandájában is felhasználta, mint „bizonyítékot” arra, hogy Izrael meggyengült és támadható.
A háború tanulságai
Stephens cikke „Tanulságok egy hosszú háborúból” címet viselte, ám két lényeges tanulság felett elsiklott. Az első:
az izraeli nép a hősök nemzete.
Az állampolgárokból álló hadsereg katonái, a civil társadalom ellenálló képessége és a nemzeti egység mind bebizonyították, hogy Izrael kitartása erősebb, mint ellenségeié. A második:
a vezetés fontossága.
Még a legbátrabb katonák és nemzetek is elbukhatnak, ha hiányzik a kompetens és erkölcsileg szilárd vezetés. Netanjahu, Izrael leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke, stratégiai bölcsességével, erkölcsi bátorságával és kitartásával méltónak bizonyult a nemzet vezetésére Izrael modern történelmének egyik legkritikusabb pillanatában.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
