Míg Izraelben a Függetlenség Napját ünnepeljük, a palesztinai arabok számára ez a nap a nagy katasztrófát (Nakba) jelöli. Ez egy olyan fogalmi szakadék, amely a konfliktus lényegének részét képezi. Amichay Mihály Éva írása.
Amichay Mihály Éva új sorozata, amely Zvi Yehezkeli izraeli újságíró heti stúdiumai alapján készül. A sorozat célja, hogy az európai műveltségű emberekkel megismertesse a Közel-Kelet világának mélységeit, összefüggéseit. Az előzők részek itt olvashatók. A mai részben az izraeli függetlenségi háborúról és az azt követő menekültprobléma kialakulásáról lesz szó.
Reményt adni az araboknak, vagy elvenni a reményt a visszatérésre? Mi oldhatja meg az izraeli-arab konfliktust?
2025-ben a Függetlenség Napja előtt országszerte erdőtüzek pusztítottak. Nagyon meleg volt és fújt a szél. Azokban a napokban Izraelben voltam, Modiinben, Tel-Aviv és Jeruzsálem között félúton. A város az ősi Makkabeus település (i.e. 167) helyén épült, Moshe Safdie, a haifai születésű, izraeli-kanadai építész tervezte 1989-ben. A közel százezres lakosú város utcái kihaltak, a forró szél leégett erdők szagát hordta. Jeruzsálem környékén több település lakóit evakuálták és voltak, akik nyíltan az arabokat vádolták gyújtogatással. Az építés és rombolás dichotómiája mintegy előrevetítette a közelgő ünnepet.
A „Nakba” fogalma arabul egy nagy és hatalmas katasztrófát jelöl, amelyet valami olyasminek tekintenek, amit nem lehetett megakadályozni. Ez az 1948-as palesztin katasztrófát írja le, amely során a palesztin menekültprobléma, Izrael függetlenségi háborúját követően létrejött.
Ez ellentétben áll a „naqsa” fogalmával, amely az 1967-es vereségre utal, amelyet úgy fognak fel, hogy meg lehetett volna akadályozni.
Ez a palesztinai arabok érzelmi megítélése, a tények nem feltétlenül erősítik meg, hiszen az ENSZ 1947 november 29-én meghozott 181-es határozatát, amelyet 33 igen, 13 nem szavazattal és 10 tartózkodással szavaztak meg, a zsidók elfogadták, annak ellenére, hogy az ellentmondott a Népszövetség 1922-ben tett ígéretének, lehetetlenül kicsi, szétszabdalt terület volt.
Az előzmények ismeretében, az ENSZ-határozat lehetett volna a holokauszt folytatása is, hiszen az nyilvánvaló volt, hogy az arabok nem fogják elfogadni a határozatot.
Nincs kompromisszum a törzsi kultúrában!
A válasz azonnali terrorban nyilvánult meg, 1948 májusában pedig öt arab ország (Egyiptom, Jordánia, Irak, Szíria, Libanon) hadserege indított támadást a kikiáltott zsidó állam ellen. A mai Izrael határain belül élő arabok közül kb. 700 ezer ember hagyta el az otthonát, eredetileg csak addig amíg “a zsidókat a tengerbe szorítják”. Az 1949 júliusáig tartó háborút azonban Izrael nyerte meg, a tűzszüneti vonal elviselhetőbb határokat szabott, igaz, hatalmas véráldozat árán: 6000 halottja és sok ezer sebesültje volt a zsidóknak.
Az arabok katasztrófája tehát megelőzhető lett volna, bár az, talán a zsidók katasztrófáját eredményezte volna rövid időn belül.
Felmerül a kérdés, hogy volt lehetséges Izrael győzelme: keveseknek a sokaság ellen?
Az kétségtelen, hogy a zsidók annak tudatában harcoltak, hogy a vereség, a cionista álom végét, a teljes zsidó lakosság pusztulását jelenti. Ezzel szemben a törzsi társadalomban nem szokás egy másik törzs jólétéért harcolni. Egy motiválatlan hadsereg maximum a saját életéért küzd.
Az arab államok számára akkor és most is a palesztin-kérdés csak ürügy. Ma már egyáltalán nem hajlandók menekülteket befogadni Gázából, és az 1948-as arab menekülteket sem integrálták a helyi lakosságba. Jordániát kivéve, az arab országokban nem kaptak állampolgári jogokat, mind a mai napig menekülttáborokban tartják őket, ahol sok esetben nehéz körülmények között élnek. Így az Izrael elleni támadásokra bármikor felhasználható „időzített bombává” váltak.
Jordániában ugyan állampolgárok lehettek, de növelték az uralkodó Hasemita királyság ellenzékét, amely feszültség robbanásig fokozódott 1970-re. A tíz hónapig tartó polgárháborúban az 1964-ben megalapított PFSZ 3400 embert veszített, de a jordán hadseregnek is több, mint 500 halottja volt. A háború lezárását jelentette a PFSZ kiutasítása Jordániából, akik Szírián keresztül Libanonba vonultak, onnan katyusázták a Galilt, amely aztán az 1982-ben kirobbant első libanoni-izraeli háborúba torkollott.
Az arabok tragédiáját persze nem kisebbíti az, hogy megelőzhető lett volna. 410 arab falu néptelenedett el és 61 menekülttábort hoztak létre: 19-et Jehuda-Somronban, amely ekkor jordán fennhatóság alatt állt, 10-et Jordániában, 8-at Gázában, 12-t Szíriában, 12-t Libanonban.
Kevés szó esik a közel egymillió zsidó menekültről akiket az arab országokból üldöztek el 1948 után.
A különbség csak az, hogy a zsidók otthonra leltek Izraelben, az arabok pedig mind a mai napig menekültstátuszban vannak, amely ráadásul öröklődik, ezért 77 év alatt 5.5 millióra duzzadt a számuk.
Ez a világon egyedülálló jelenség. Összehasonlításképpen 1947-ben felbomlott a brit birodalom Indiára és Pakisztánra. Ekkor jelentős népességcsere történt, a muszlimon Pakisztánba mentek, a hinduk Indiába. Lényegében ez történt a Közel-Keleten is csak hivatalosan ezt nem tekintették lakosságcserének.
Az ENSZ minden más menekültnek feltartott UNHCR (ENSZ Segélyezési és Rehabilitációs Hivatala) mellett fenntart egy csak és kizárólag palesztin menekültekkel foglalkozó szervezetet az UNRWA-t, (az Egyesült Nemzetek Szervezetének Palesztin Menekülteket Segélyező és Munkaügyi Hivatala) amely az elmúlt évtizedek alatt csak terebélyesedett, hiszen még azokat és utódaikat is, akik valahol állampolgárságot nyertek, továbbra is a rendszerben tartja. Mivel technikailag ideiglenes szervezetről van szó, az ügynökség megbízatását háromévente meghosszabbítják, legközelebb 2026-ban meg lehetne szüntetni.
A Nakba
A Nakba központi fogalom a palesztin narratívában, és közvetlenül kapcsolódik a visszatérési jog kérdéséhez. Az elmúlt 32 év (Oslói megállapodás 1993) béke-kezdeményezéseinek kudarca ebben keresendő – állítja Dr. Einat Wilf, aki könyveket írt az UNRWA-ról és a visszatérési jogról.
A jeruzsálemi születésű Wilf baloldali cionista családban nőtt fel, katonaként a híres 8200-es hírszerzési egységnél szolgált, a Harvardra, a franciaországi INSEAD-ra járt, Cambridge-ben doktorált politikatudományból. 2009-11 parlamenti képviselő volt, és Ehud Barak csapatában részt vett a 2000-es évekbeli béketárgyalásokon. Szemléletbeli fordulata ekkor következett be, a “mérsékelt” arab értelmiségiekkel való számtalan, nonformális beszélgetések következtében. Ekkor értette meg, hogy szó sincs a hatnapos háború eredményeképpen elfoglalt, vitatott területekről, hanem a tét a teljes terület, a Jordántól a Földközi tengerig. Szerinte elengedhetetlen az UNRWA feloszlatása, mivel az állandósítja a palesztin menekültproblémát, ahelyett, hogy megoldaná azt. Humanitárius szervezetként feltüntetve magát, valójában együttműködik a terrorszervezetekkel és fenntartja a reményt a visszatérésre.
2020-ban megjelent A visszatérés háborúja című könyvükben, Wilf és Adi Schwartz azt állítják, hogy a palesztin visszatérési jog nem jog, hanem egy alig leplezett kísérlet Izrael elpusztítására. Mivel az UNRWA-t az egyes országok adományaiból tartják fenn, a finanszírozás mértéke jól jellemzi, hogy mely országok közreműködnek aktívan ebben a kísérletben: Katar, EU, Egyesült Királyság, Svédország, Norvégia, Németország.
Hogy ez mennyire élő nosztalgia, azt a különböző szimbólumok jelzik:
- A kulcs (Al-Muftah) – Központi szimbólum, amely az elhagyott otthonokat és a beléjük való visszatérés reményét jelképezi.
- Minden menekülttáborban van egy tér, amelyet „Visszatérés tere”-nek (Al-Awda) neveznek, és egy óriási kulcs képével díszítik.
- A Handla alakja – a szomorú rajzfilmfigura, amelyet Naji Al-Ali karikaturista alkotott, a palesztinok nyomorúságos helyzetét szimbolizálja.
- Palesztina térképe a folyótól a tengerig – Izrael nem létezik ezeken a térképeken.
A Nakba emlékezete az oktatásban:
- Az UNRWA iskoláiban vetítenek egy videót, amely a „visszatérési jogot” magyarázta el a gyerekeknek. A visszatérési jogot abszolút jogként kezeli, amely nem alku tárgya, és amelyről senki – beleértve a palesztin vezetést is – nem adhat fel. Ez az üzenet a jövő generációinak arra, hogy Izrael minden részébe való visszatérést kompromisszumok nélküli célnak tekintsék.
- A tankönyvek, amelyek Palesztina térképét mutatják Izrael nélkül.
- A gázai háború rávilágított arra a tényre is, hogy az UNRWA egészségügyi ellátása szimbiózisban van terroristákkal – kórházakban alakították ki a terroristák főhadiszállásait, ilyen helyeken tartották fogva az izraeli túszokat, innen indítottak rakétákat.
A gázai valóság
Az előadás során Oded Arush, Gázában harcoló újságíró és tartalékos katona megosztotta velünk meglátásait az izraeli tudatlanságról a Közel-Kelettel kapcsolatban, és tapasztalatait, amikor gázai otthonokba lépett be.
Oded azzal kezdi, hogy az izraelit társadalom hatalmas tévedése, hogy neki, akinek a szülei Marokkóból származnak, beszélnek arabul, és aki vidéken, beduinok közelében nőtt fel, 37 éves korában kell elkezdeni megtanulni a Közel-Keletet. Vagyis, a nyugati álom, amiben az angol-tudás a siker kulcsa, és közben nem foglalkozunk a közvetlen környezetünkkel – világnézetünk kudarca.
“Abban nőttünk fel, hogy mi vagyunk a hibásak, hogy nem értékeljük az arab szomszédokat.
2014-ben az Erős szikla gázai háborúból visszatérve a Ben Gurion egyetemen palesztin zászlókat lengetve tüntettek a fiatalok. Értetlenkedve néztek, amikor azt mondtam, hogy ez a zászló azt jelenti, hogy én nem élhetek! Az izraeliek tévedése a 67-es határokról nem veszi figyelembe, hogy a PFSZ 1964-ben alakult, vagyis a “felszabadítás” nem Jehuda és Somront érinti, hanem Izrael teljes területét.”
2023. október 8-án Oded jelentkezett a parancsnokánál, hogy hová menjen, mire az azt válaszolta, hogy egyelőre sehová, mert 200%-os az utószolgálatosok bevonulása… mert az emberek érezték, hogy nem várhatnak a behívóra, meg kell védeni a hazát. Az évek óta hangoztatott kicsi és okos hadsereg doktrínája megbukott. Amikor mégis bevonulhatott, Dzsabáliában, a harcok szünetében megnézett egy iskolát, mert tudni szerette volna, hogy mit tanulnak a gyerekek. Elhozott egy földrajz munkafüzetet, amin, “természetesen” Izrael nem létezik, és amit Ramallában nyomtattak.
Tehát, amikor a gázai övezet jövőjéről esik szó, akkor hatalmas tévedés lenne azt gondolni, hogy az Palesztin Hatóság vezetése különbözne a Hamasztól.
A háború során volt vagy negyven gázai lakásban, és mindegyikben volt valamilyen kép a Sziklamecsetről. “Hány izraeli otthonban van a Szentély pusztulásának emléke?” – teszi fel a költői kérdést Oded. Szinte csak az ortodoxoknál – felelném én, aki dolgoztam vallásos zsidóknak, és náluk a bejárattal szembeni falon egy darabon hiányzik a vakolat, ami a második jeruzsálemi szentély lerombolására emlékeztet.
Oded járt egy UNRWA-alkalmazott lakásában is, ahol zsidógyűlölettel teli könyveket talált. Tehetős fogorvos házában Mein Kampf és hasonlók. Amit mi nem értünk, hogy hajlandók éhezni és meghalni is, csak azért, hogy megalázzák, elüldözzék a zsidókat innen. Irisz Chaim, akinek a fiát elrabolták Gázába, de két másik társával megszökött, és izraeli katonák lőtték le tévedésből, azt mondta Odednek egy interjúban: “ Október 7-e előtt magamat mindig izraelinek tartottam, a zsidóságomat szinte szégyeltem, mint valami ósdi dolgot. Ma én büszke zsidó vagyok, hiszem, hogy az ittlétünk alapja éppen ez.”
A győzelemhez türelem kell
Oded azzal fejezi be a beszélgetést, hogy szerinte a gázai háború most minden zsidót állásfoglalásra kényszerít:
vagy támogatja, résztvevője a második függetlenségi háborúnak, vagy csak a partvonalon túlról kritizál.
Ha belegondolunk abba, hogy a Megilát Eszter, ami a zsidóság egyik sikertörténete, 9 évet ölel fel, akkor a közel két éve zajló háborútól sem szabad csüggednünk. Mi vagyunk a jó oldalon, türelem kell a győzelemig. A visszatérés joga az izraeli-palesztin konfliktus középpontjában áll. Bár az izraeli vezetők ezt a kérdést úgy kezelik, mint ami kompromisszummal megoldható, holott a palesztinai arabok számára ebben nincs kompromisszum.
Az összes háború és támadás, amelyet Izrael az évek során elszenvedett, beleértve az intifádákat is, közvetlenül vagy közvetve a menekültek kérdéséhez és a visszatérés jogához kapcsolódik.
A 2000-es Camp David-i tárgyalásokon, bár Izrael kész volt jelentős engedményeket tenni, a palesztinok nem voltak hajlandóak lemondani a visszatérés jogáról, ami a folyamat kudarcához vezetett.
A Palesztin Hatóság megtagadta a júdeai és szamáriai menekülttáborok felszámolását, annak ellenére, hogy az oslói megállapodások óta ellenőrzik ezeket a területeket. Ez további bizonyíték arra, hogy mennyire fontos a menekültprobléma fenntartása a palesztin fél számára.
A konfliktus lényegének megértéséhez meg kell értenünk a palesztin narratívát: a Nakba a palesztin tudatban a visszatérés joga amiért folytatódik a konfliktus a megállapodás elérésére irányuló minden kísérlet ellenére.
Reményt adni az araboknak, vagy elvenni a reményt a visszatérésre?
Egyre inkább úgy tűnik, hogy Dr. Mordechai Kedarnak van igaza, miszerint éppen ennek a reménynek az egyértelmű elvetése lehet a megoldás kulcsa.
Ezt a cikket szerkesztőségünk az ünnep beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
Ez az írás eredetileg a szerző saját oldalán jelent meg, és az engedélyével került közlésre.
Amichay Mihály Éva összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
- 17:00
2021. október 5. - 14:002021. szeptember 15.
- 06:252020. május 20.
