Irán 2500 éves történelmének ismerete számos aktuális kérdésre is választ ad.
Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy Irán atomfegyver fejlesztésére törekszik, és hogy Izrael, valamint az Egyesült Államok ezt határozottan ellenzi. Sőt, láthattuk, hogy aktívan fel is lépnek ellene. De mi is pontosan Irán története? Milyen történelmi és politikai tényezők állnak az iráni rezsim mögött, és mi motiválja az atomfegyver megszerzésére irányuló törekvéseit? A következő sorozatban ezekre a kérdésekre keresem a választ.
A kezdetek
Perzsia – vagy ahogy ma ismerjük, Irán – a világ egyik legrégebbi civilizációja. Az első olyan birodalom, amelynek uralkodói iráni származásúak voltak és perzsa nyelvet beszéltek, az Akhaimenida Birodalom volt. Ezt a független királyságot az i. e. 7. században alapították Dél-Irán területén, a mai Irán Fársz tartományában.
Gyakran felmerül a kérdés, hogy Irán eredeti neve vajon valóban Irán-e, vagy valójában Perzsia, és az „Irán” elnevezés csupán egy modern kori változat. A zavar abból ered, hogy
1935-ben Reza Pahlavi sah, Irán akkori uralkodója hivatalosan bejelentette a világnak, hogy országát ezentúl Iránnak kell hívni, nem pedig Perzsiának.
Az igazság azonban az, hogy a „Perzsia” név a dél-iráni Fársz régióból ered, ahonnan a perzsa etnikai csoport is származik. Az irániak a nyelvüket valóban fárszinak, vagyis perzsának hívják, de országukat mindig is az „Irán” szó valamilyen formájával nevezték meg, amely az „árják földjét” jelenti.
Az, hogy mi Perzsiaként ismertük meg, annak köszönhető, hogy a nem-iráni népek – például az ókori görögök, rómaiak, a zsidók (a Bibliában) és az arabok – ezt a nevet használták. Az irániak azonban „belső használatra” mindig az „Irán” valamelyik változatát alkalmazták.
Visszatérve a történelemhez: az említett Akhaimenida Birodalomban az i. e. 6. században Nagy Kürosz (vagy II. Kurus) került hatalomra, aki meghódította az iráni fennsíkot a médektől, valamint Mezopotámiát az Újbabiloni Birodalomtól, ezzel az Akhaimenida Birodalmat a kor legnagyobb birodalmává téve.
Az i. e. 4. században Nagy Sándor elfoglalta Iránt, és ezzel évszázadokra idegen uralom alá került az ország. Később, az i. sz. 3. században azonban újra iráni származású dinasztia emelkedett fel: a Szászánida Birodalom.
A Szászánida Birodalom történelme során uralta az iráni fennsíkot és Mezopotámiát, sőt, egyes időszakokban sikerült kiterjesztenie hatalmát a Kaukázusra, Anatóliára, a Levante vidékére, az Arab-félsziget keleti részére, sőt, rövid időre még Egyiptomra is.
A Szászánida Birodalom térképe i. sz. 620-ban:
A Szászánida Birodalom rendkívül erős nagyhatalom volt, a Bizánci Birodalom legfőbb riválisa, amellyel számtalan háborút vívott. A zoroasztrizmus lett a birodalom hivatalos vallása, és jelentős módon fektettek be olyan területekbe, mint a művészet, az építészet, az irodalom és a tudomány. Kijelenthetjük, hogy a Szászánida Birodalom a perzsa–iráni nemzeti identitás és kultúra egyik legfontosabb formálója volt.
A muszlim hódítás
A birodalom az i. sz. 7. századig állt fenn, amikor is a fiatal muszlim–arab birodalom meghódította, alig néhány évvel Mohamed halála után. Ez az irániak számára hatalmas megaláztatás volt, és óriási etnikai feszültséget szült az arabok és az irániak között.
Ez a feszültség a mai napig érezteti hatását a geopolitikai színtéren – még azután is, hogy az irániak áttértek az iszlámra.
Az arab–muszlim hódítással lassan megkezdődött az iráni nép iszlámra áttérésének hosszú folyamata. Ez több száz évet vett igénybe, részben azért, mert az Omajjád-dinasztia, amely a 7. századtól a 8. század közepéig uralta a muszlim birodalmat, az iszlámot arab felsőbbrendűségű vallásként kezelte, és nem szívesen térítette meg a nem arab népeket, így az irániakat sem.
Emellett a nem-muszlim alattvalóknak fizetniük kellett a „dzsízja” nevű fejadót, amelyről az Omajjádok nem akartak lemondani. Kezdetben főként a városi elit és a tehetősebb rétegek tértek át az iszlámra, hogy mentesüljenek e teher alól, de a vidéki lakosság körében ekkor még nem terjedt el széles körben a vallás. Az áttértekre ráadásul másodrendű muszlimokként tekintettek – őket „mawáli”-nak nevezték, megkülönböztetve az „első osztályú” arab muszlimoktól.
Az irániak helyzete jelentősen javult a 8. század közepén, amikor az Abbászida-dinasztia átvette a hatalmat. Az Abbászidák nagyrészt az északkelet-iráni Hórászán régió támogatásával jutottak uralomra, és ígéretet tettek az arab és nem arab muszlimok közötti egyenlő bánásmódra. Uralmuk alatt az áttérés az iszlámra jóval könnyebbé vált, és az iráni lakosság nagy része valóban áttért a 10. századra.
Ellentétben azonban más térségek – például a Levante, Egyiptom vagy Észak-Afrika – újonnan betért muszlim népeivel, az irániak bár elfogadták az iszlám vallást, nem vették át az arab nyelvet és kultúrát.
Ehelyett megőrizték saját nyelvüket, kultúrájukat és iráni–perzsa identitásukat.
Aranykor
Az Abbászida-korszakban az irániak fokozatosan kulcsszerepet kaptak a birodalom kormányzásában, és az uralkodói kultúra is erősen merített az iráni hagyományokból. Az Abbászidák kiemelten támogatták a filozófia, történettudomány, matematika, jog, földrajz, irodalom, orvostudomány és más tudományágak fejlődését, melyekben gyakran iráni tudósok jeleskedtek. Híres filozófusok, orvosok és tudósok – például Ibn Színá (Avicenna), al-Hvárizmi vagy Abu Bakr ar-Rázi – mind ebben a korszakban tevékenykedtek.
A 8–10. századot a muszlim civilizáció „aranykorának” nevezik, amelyet gazdasági, kulturális és tudományos virágzás jellemzett.
A 10. század közepére az Abbászida birodalom keleti és nyugati részre szakadt. A nyugati részt a Fátimida-dinasztia uralta, míg a keleti területeket, köztük Irán és Mezopotámia nagy részét, az iráni származású Buvajhida-dinasztia. Ez volt az első alkalom az arab hódítás óta, hogy újra iráni dinasztia került hatalomra Iránban. Ez a politikai megosztottság Irán és a muszlim világ nyugati része között máig érezteti hatását. Mezopotámia – a mai Irak – hosszú ideig Irán szerves része maradt, egészen az oszmán hódításig.
A Buvajhida-dinasztia a 11. század közepén felbomlott, és ezt követően a 20. század elejéig Irán területét főként nem perzsa – török, illetve egy időszakban mongol – eredetű dinasztiák uralták. Ezek azonban átvették a perzsa kultúrát és a perzsa nyelvet, amely az állam és kormányzás hivatalos nyelvévé vált.
Mint köztudott, Irán a síita világ központja, és a síita identitás fontos szerepet játszik az iráni–arab feszültségben, hiszen az arabok többsége szunnita muszlim. De mikor vált Irán síita országgá?
Röviden: a 16. század elején a Szafavida-dinasztia került hatalomra, és a tizenkettes síita iszlámot tette meg Irán hivatalos vallásává. Ezzel egy időben elkezdte elnyomni a szunnita vallási vezetőket, miközben terjesztette a síita hitet a túlnyomórészt szunnita lakosság körében. A Szafavidák 230 éves uralma alatt sikerült elérniük, hogy a lakosság túlnyomó többsége síita legyen.
A Szafavida-dinasztia bukása után, 1736-ban, az Afsárida-dinasztia (török eredetű) került hatalomra, majd a Zand-dinasztia következett – ez évszázadok óta az első iráni származású uralkodóház volt. Ezt újabb török származású uralkodók követték, nevezetesen a Kádzsár-dinasztia. Végül, 1925-ben, újabb iráni származású dinasztia, a híres Pahlavi-dinasztia került hatalomra – erről az Örökkévaló segítségével a következő részben lesz szó részletesebben.
A szerző a Közel-Kelet podcast szerkesztője. A témáról szóló műsort ide kattintva tekintheti meg!
Köves Sálom összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
