Izrael egyik lehetséges célja az iráni rezsim megdöntése, azonban a történelem intő példákkal szolgál – köztük egy amerikai beavatkozás tanulságaival, amelynek hatásai máig kísértenek. Zeev Avrahami írása.
Miközben az Egyesült Államokban egyre több Trump-szavazó támogatja Izrael határozottabb fellépését Irán ellen – beleértve a katonai akciót is –, a háttérben feszülő történelmi tapasztalatok óvatosságra inthetnek.
A Moszaddeg-puccs árnyéka
A jelenlegi geopolitikai feszültségek közepette újra előkerült a kérdés:
vajon milyen következményekkel járhat egy külföldi beavatkozás Teherán belügyeibe?
Ha Izrael nyílt célja az iráni rezsim megdöntése, akkor politikusainak, diplomatáinak és katonai vezetőinek érdemes lenne alaposabban megérteniük a külföldről támogatott puccsok működését és hosszú távú következményeit.
Irán történetében már volt példa arra, amikor a Nyugat külföldi beavatkozással próbált politikai fordulatot elérni. 1953-ban – mintegy 72 évvel ezelőtt – a CIA a brit hírszerzéssel együttműködve puccsot szervezett Iránban, miután a demokratikusan megválasztott miniszterelnök, Mohammad Moszaddeg államosította az ország olajiparát, amely addig a brit Anglo-Iranian Oil Company érdekeltségébe tartozott.
A puccs eredményeként Moszaddeg megbukott, és visszatért a hatalomba a sah, akinek uralma alatt egyre autorriterebb rendszer épült ki. Bár a beavatkozás rövid távon „sikeres” volt a nyugati érdekek szempontjából, hosszú távon épp ellenkező hatást váltott ki: erősítette az iráni nacionalizmust, elmélyítette az USA-val szembeni bizalmatlanságot, és végső soron hozzájárult az 1979-es iszlám forradalom kitöréséhez.
2013-ban a CIA hivatalosan is elismerte közvetlen részvételét a puccs tervezésében és végrehajtásában,
beleértve a politikusok és katonatisztek megvesztegetését, valamint a közvélemény befolyásolására irányuló propaganda terjesztését.
Az 1953-as puccs kétélű kardnak bizonyult: egyrészt modellként szolgált az amerikai külpolitikának, amelynek célja az volt, hogy az Egyesült Államok érdekeinek ellentmondó (vagy akkoriban a Szovjetunióval túl baráti) kormányokat leváltsa, másrészt pedig figyelmeztető példaként szolgált. Sok iráni számára okot adott arra, hogy támogassa a síita klérust, hisz úgy vélték, hogy az Egyesült Államok érdekeit inkább gazdasági és geopolitikai haszon motiválja, mint az iráni polgárok iránti őszinte aggodalom.
Szaddamtól az ISIS-ig, a táliboktól a terrorista kormányig
Amikor Donald Trump amerikai elnök jelzi, hogy esetlegesen csatlakozik az iráni célpontok elleni támadásokhoz – anélkül, hogy Benjamin Netanjahu miniszterelnök nyíltan hangoztatott rezsimváltási szándékát visszhangozná –, valószínűleg regionális precedensek jutnak eszébe.
Az Egyesült Államok billió dollárokat költött és több ezer ember életét vesztegette el azzal, hogy elűzze a tálibokat Afganisztánból, csak hogy két évtizeddel később a csoport visszaszerezze az irányítást. Irakban Szaddam Husszein eltávolítása az ISIS felemelkedéséhez vezetett, ami végül a nyugati katonai beavatkozás megújítását eredményezte. Muammar Kadafi megbuktatása Líbiában szintén folyamatos polgárháborúba és törvénytelenségbe torkollott.
Ezek a beavatkozások mély Amerika-ellenes érzelmeket okoztak a régió sok muszlimja körében, amit a rengeteg haláleset, pusztítás és kiábrándultság csak tovább táplált. Ráadásul, míg a nyugati narratívák gyakran azokra a milliókra koncentrálnak, akik állítólag forradalmat várnak, fontos megjegyezni, hogy több tízmillióan még mindig támogatják a rezsimet – sőt néhányan úgy gondolják, hogy nem elég fundamentalista.
Egy erőszakos forradalom véres polgárháborút válthatna ki, ami megerősítheti a Trump-adminisztráció abban, hogy ne avatkozzon be.
Amikor egy rezsimnek nincs mit vesztenie
Irán vezetői jól tudják, mi forog kockán egy erőszakos hatalomátvétel esetén – elvégre az Iszlám Köztársaság is forradalommal jutott hatalomra. Emiatt nagyobb valószínűséggel reagálnak tömeges erőszakkal, ha úgy érzik, hogy hamarosan eltávolítják őket, mivel nincs veszítenivalójuk.
A történelem során az amerikai intervencionizmus nem korlátozód csupán a Közel-Keletre. Olyan helyeken, mint Nicaragua, Haiti, Angola és Vietnam, az Egyesült Államok által támogatott rezsimek bevezetésére irányuló erőfeszítések gyakran kudarcot vallottak. A második világháború óta csak Németország és Japán demokratizálása – amelyek egzisztenciális globális fenyegetésnek számítottak – tekinthető tartós sikernek, és még ezek is széles körű nyugati konszenzuson alapultak.
Kevés olyan brutális és elnyomó kormány van, mint Iráné. Az önkényes letartóztatások, a kínzások, a kivégzések és a nők, az LMBTQ-személyek és a kisebbségek széles körű elnyomása jól dokumentált. Ehhez hozzátéve a közel-keleti terrorproxyk támogatását, az Oroszországnak történő fegyvereladásokat és a nukleáris ambíciókat, Irán valódi fenyegetést jelent a globális biztonságra és stabilitásra.
A történelem azonban megtanította az iráni polgároknak, hogy egy rezsim megdöntése nem garantálja a jobb jövőt. Ez a kijózanító valóság, kombinálva a rezsim erőszak alkalmazására való hajlandóságával, arra késztetheti az iráni közvéleményt, hogy kétszer is meggondolja magát, mielőtt fellázadna.
Ez a cikk a Ynet oldalán jelent meg eredetileg.
Zeev Avrahami izraeli újságíró és publicista, aki évek óta ír a Közel-Kelet politikai és katonai fejleményeiről. Írásaiban gyakran foglalkozik az izraeli társadalom belső feszültségeivel, a média szerepével, valamint a diaszpórában élő zsidóság identitásválságával.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
bar az iras nagyresz igaz, viszont libiat es kadhafi rendszeret ep az eu buktatta meg! meg azt is nagy nehezen ,az usa csak a vegen besegitet, epp az iraki/afgan tapasztalatok miatt!raadasul egy irani polgarhaboru nem is hangzik rosszul!
Az nagyon igaz, hogy egy iráni rendszerváltásnak belülről kellene jönnie. Lehetőleg "békés", azaz természetes úton. Ez azonban egy ilyen – erőszakos, fanatikus, abszurd ideákon alapuló – rendszernél nem elképzelhető, nem életszerű, nem lehet rá számítani. Ennek az egyik alapvető oka maga az iszlám, ami alapos reformációra szorulna, de ebben felesleges reménykedni…
Miután egy belülről jövő "békés" rendszerváltás elég reménytelennek néz ki, marad két lehetőség.
– A belülről jövő rendszerváltás nem történik békés úton. Ez polgárháborút jelent, amibe hamarosan külső erők is bekapcsolódnak. Ilyen már volt, gondoljunk Szaddam bukására és a kialakult légüres térben az iszlám fanatikusok felbukkanására és megerősödésre. (Ebben éppen Irán vitte a fő szerepet, de végül önjáró lett a dolog, lásd ISIS és társai). Igaz, ezek mostanra meggyengültek, de utánpótlás van elég, csak idő kérdése, hogy ezek újjászerveződjenek.
Kockázatos dolog, kétséges kimenetellel.
– A másik lehetőség: a rendszerváltás eleve külső beavatkozással történik. Ez ideig-óráig sikeres lehet, de hosszabb távon kétséges a dolog. Miután ez a nyugati világ érdekeinek kedvez, az ellenoldal (elsősorban Putyinisztán és Kina) mindent megtesz ennek akadályozására. Élesztené az iszlám fundamentalista fanatizmust is – ennek már láttuk a következményeit Irakban, Szaddam leverése után.
Ugyanakkor a korábbi hasonló történések sok tanulsággal szolgálhatnak. A következtetéseket levonva elvileg lehetséges a siker. Irakban a fő probléma a katonai győzelem utáni időkre vonatkozó átfogó rendezési elképzelés hiánya volt – ma már tudjuk. Egy ilyent most pótolni lehetne, egy kész politikai elképzeléssel, egy apparátussal, amire támaszkodni lehetne, egy vonzó jövő felvázolásával, külső és belső megegyezésekkel-kompromisszumokkal. Kérdés, van-e erre most idő. Talán titokban megtörténtek az előkészületek…
De végső soron az iszlám világgal fennálló problémák, amik gyötrik a világot (terjeszkedési törekvések, vallási alapú ellenég-képek, iszlámideológiai terjeszkedés és dominancia, eszement túlnépesedés, középkori világszemlélet, stb, stb.) mind egy alapproblémán nyugszik. Ez a mozdíthatatlan, kompromisszumot nem ismerő középkori iszlám vallási világkép – ami sajnos alapvetően nem békés, ugyanakkor abszurdan fanatikus. Ez már nagyon-nagyon egy reformációra szorulna!!!! Lehet ilyesmire számítani? Lehetőleg még mielőtt végleg tönkre teszik az amúgy is rogyadozó világunkat? Na, ez a 100 000 dolláros kérdés!
PS. Még a tanulságokat illetően pár szó. Irakot illetően utólag világos, hogy a jó eséllyel működő megoldás egy meggyengült, kezes Szaddam helyén hagyása lett volna. Ő fenntartotta volna a rendet, a belső iszlámfanatikusokat nem engedve szóhoz jutni, ugyanakkor eléggé meggyengülve ahhoz,hogy ellenőrizhető legyen és ne jelenthessen veszélyt a világunkra. Ehhez már jó úton volt. Csak a "méltóságában" nem szabadott volna megsérteni – ez arrafelé alapvető szempont.
Ilyesmire kellene most is gondolni.
Az is szembetűnő, hogy az Izrael által kiiktatott tucatnyi katonai vezető és atomtudós zömében az 1960-as évek első felében született. 1979-ben az iszlám forradalom idején fiatal tizen vagy huszonévesek voltak. Lényegében egész felnőtt életük csak arról szólt, hogy kiszolgálták a teokratikus rezsimet a Nyugat, az USA és Izrael ellen küzdve. Az ő ifjúságukra esett az iszlám forradalom eufóriája, a szovjet- és Amerika-ellenesség felívelése, az 1980-88-as iraki-iráni háború (ők voltak a frontvonalban), a Hezbollah felépítése, amivel "exportálták a forradalmat" Libanonba, valamint az USA és Izrael, mint "a Sátán nagy és kis példánya" elleni propaganda meghatározó szereplői voltak. Izrael ezekben a napokban nem csak embereket likvidált, hanem egy korszak kulcsfiguráit, akik teljes mértékben a teokratikus rezsim ideológiája szerint szocializálódtak.