Izrael egyik lehetséges célja az iráni rezsim megdöntése, azonban a történelem intő példákkal szolgál – köztük egy amerikai beavatkozás tanulságaival, amelynek hatásai máig kísértenek. Zeev Avrahami írása.
Miközben az Egyesült Államokban egyre több Trump-szavazó támogatja Izrael határozottabb fellépését Irán ellen – beleértve a katonai akciót is –, a háttérben feszülő történelmi tapasztalatok óvatosságra inthetnek.
A Moszaddeg-puccs árnyéka
A jelenlegi geopolitikai feszültségek közepette újra előkerült a kérdés:
vajon milyen következményekkel járhat egy külföldi beavatkozás Teherán belügyeibe?
Ha Izrael nyílt célja az iráni rezsim megdöntése, akkor politikusainak, diplomatáinak és katonai vezetőinek érdemes lenne alaposabban megérteniük a külföldről támogatott puccsok működését és hosszú távú következményeit.
Irán történetében már volt példa arra, amikor a Nyugat külföldi beavatkozással próbált politikai fordulatot elérni. 1953-ban – mintegy 72 évvel ezelőtt – a CIA a brit hírszerzéssel együttműködve puccsot szervezett Iránban, miután a demokratikusan megválasztott miniszterelnök, Mohammad Moszaddeg államosította az ország olajiparát, amely addig a brit Anglo-Iranian Oil Company érdekeltségébe tartozott.
A puccs eredményeként Moszaddeg megbukott, és visszatért a hatalomba a sah, akinek uralma alatt egyre autorriterebb rendszer épült ki. Bár a beavatkozás rövid távon „sikeres” volt a nyugati érdekek szempontjából, hosszú távon épp ellenkező hatást váltott ki: erősítette az iráni nacionalizmust, elmélyítette az USA-val szembeni bizalmatlanságot, és végső soron hozzájárult az 1979-es iszlám forradalom kitöréséhez.
2013-ban a CIA hivatalosan is elismerte közvetlen részvételét a puccs tervezésében és végrehajtásában,
beleértve a politikusok és katonatisztek megvesztegetését, valamint a közvélemény befolyásolására irányuló propaganda terjesztését.
Az 1953-as puccs kétélű kardnak bizonyult: egyrészt modellként szolgált az amerikai külpolitikának, amelynek célja az volt, hogy az Egyesült Államok érdekeinek ellentmondó (vagy akkoriban a Szovjetunióval túl baráti) kormányokat leváltsa, másrészt pedig figyelmeztető példaként szolgált. Sok iráni számára okot adott arra, hogy támogassa a síita klérust, hisz úgy vélték, hogy az Egyesült Államok érdekeit inkább gazdasági és geopolitikai haszon motiválja, mint az iráni polgárok iránti őszinte aggodalom.
Szaddamtól az ISIS-ig, a táliboktól a terrorista kormányig
Amikor Donald Trump amerikai elnök jelzi, hogy esetlegesen csatlakozik az iráni célpontok elleni támadásokhoz – anélkül, hogy Benjamin Netanjahu miniszterelnök nyíltan hangoztatott rezsimváltási szándékát visszhangozná –, valószínűleg regionális precedensek jutnak eszébe.
Az Egyesült Államok billió dollárokat költött és több ezer ember életét vesztegette el azzal, hogy elűzze a tálibokat Afganisztánból, csak hogy két évtizeddel később a csoport visszaszerezze az irányítást. Irakban Szaddam Husszein eltávolítása az ISIS felemelkedéséhez vezetett, ami végül a nyugati katonai beavatkozás megújítását eredményezte. Muammar Kadafi megbuktatása Líbiában szintén folyamatos polgárháborúba és törvénytelenségbe torkollott.
Ezek a beavatkozások mély Amerika-ellenes érzelmeket okoztak a régió sok muszlimja körében, amit a rengeteg haláleset, pusztítás és kiábrándultság csak tovább táplált. Ráadásul, míg a nyugati narratívák gyakran azokra a milliókra koncentrálnak, akik állítólag forradalmat várnak, fontos megjegyezni, hogy több tízmillióan még mindig támogatják a rezsimet – sőt néhányan úgy gondolják, hogy nem elég fundamentalista.
Egy erőszakos forradalom véres polgárháborút válthatna ki, ami megerősítheti a Trump-adminisztráció abban, hogy ne avatkozzon be.
Amikor egy rezsimnek nincs mit vesztenie
Irán vezetői jól tudják, mi forog kockán egy erőszakos hatalomátvétel esetén – elvégre az Iszlám Köztársaság is forradalommal jutott hatalomra. Emiatt nagyobb valószínűséggel reagálnak tömeges erőszakkal, ha úgy érzik, hogy hamarosan eltávolítják őket, mivel nincs veszítenivalójuk.
A történelem során az amerikai intervencionizmus nem korlátozód csupán a Közel-Keletre. Olyan helyeken, mint Nicaragua, Haiti, Angola és Vietnam, az Egyesült Államok által támogatott rezsimek bevezetésére irányuló erőfeszítések gyakran kudarcot vallottak. A második világháború óta csak Németország és Japán demokratizálása – amelyek egzisztenciális globális fenyegetésnek számítottak – tekinthető tartós sikernek, és még ezek is széles körű nyugati konszenzuson alapultak.
Kevés olyan brutális és elnyomó kormány van, mint Iráné. Az önkényes letartóztatások, a kínzások, a kivégzések és a nők, az LMBTQ-személyek és a kisebbségek széles körű elnyomása jól dokumentált. Ehhez hozzátéve a közel-keleti terrorproxyk támogatását, az Oroszországnak történő fegyvereladásokat és a nukleáris ambíciókat, Irán valódi fenyegetést jelent a globális biztonságra és stabilitásra.
A történelem azonban megtanította az iráni polgároknak, hogy egy rezsim megdöntése nem garantálja a jobb jövőt. Ez a kijózanító valóság, kombinálva a rezsim erőszak alkalmazására való hajlandóságával, arra késztetheti az iráni közvéleményt, hogy kétszer is meggondolja magát, mielőtt fellázadna.
Ez a cikk a Ynet oldalán jelent meg eredetileg.
Zeev Avrahami izraeli újságíró és publicista, aki évek óta ír a Közel-Kelet politikai és katonai fejleményeiről. Írásaiban gyakran foglalkozik az izraeli társadalom belső feszültségeivel, a média szerepével, valamint a diaszpórában élő zsidóság identitásválságával.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.
