„Az egész művelet terv szerint zajlott. Mélyen bent voltunk a sivatagban, a Hold éppen felkelt. Azt mondtam magamnak: Kezdődik. Örökké emlékezni fogok erre a pillanatra” – mondja N. őrnagy, harci navigátor, aki arról az ellenséges terület fölött végrehajtott küldetéséről mesélt, amely során Izrael megtorló csapást mértek Iránra.
„A leszállás után kellett egy pillanat, amíg feldolgoztam és megértettem, hogy mit tettem. Gáza itt van, Libanon kissé távol van, de Irán – az messze van, és mi általában nem megyünk oda” – mesélte a Ynet-nek a pilóta.
„A légierő legalább 20 éve készül az Irán elleni támadásra”
– mondja N. őrnagy. „Folyamatosan a radarunkon van. Nem titok, hogy Irán fontos hadszíntér, de mindeddig távolinak és elérhetetlennek tűnt. Most mi eljutottunk oda.”
A Ramon légibázison állomásozó 119. repülőszázad csapat aprólékosan felkészült a küldetésre. „Mindannyian itt voltunk az ünnepek alatt” – meséli Anael őrnagy a bázis irányítótornyából. „Pénteken korán kezdtük a napot, folytattuk az előkészületeket és gyakorlatozást, valamint a parancsnokok eligazították katonákat. Ügyelünk arra, hogy megőrizzük az egységet, együtt beszéljük meg, hogy mit csinálunk. És soha nem feledkezünk meg a Gázában raboskodó túszokról. Egy közeli barátomat, Omer Wenkert is elrabolták. Minden alkalommal, amikor felszáll egy repülőgép, rá és a harcoló barátainkra gondolok, és arra: fentről védjük őket”.
‘Apa nem jön vissza azzal, hogy „én bombáztam Iránt”.
N. őrnagy október 7-én reggel szirénázásra ébredt Jeruzsálemben. Reggel 8 órára már útban volt a százada felé, kora délutánra pedig már a Gáza feletti égbolton volt. „Az akkori és a mostani kiinduló helyzet teljesen más” – mondja. „Ami történt, az mindannyiunkat körülvesz. Mi itt vagyunk éjjel-nappal. A csapást megelőző napokban főként az előkészületekre koncentráltunk: földi forgatókönyvek, a terep és a légi modellek tanulmányozása. Átgondoljuk, milyen váratlan helyzetek adódhatnak – a repülőgépben, a rendszerekben vagy magában a terepen.
„Természetesen átfut az ember agyán – mi történik, ha a dolgok nem a tervek szerint alakulnak. De amint felszállunk, már csak a küldetésre fókuszálunk, semmi más nem jut eszünkbe.
A fejünk tele van adatokkal, azzal, hogy kitaláljuk, hogyan kell végrehajtani a küldetést, és mit kell tenni az egyes szakaszokban. Ez egy hatalmas kiváltság. Tudjuk, hogy ez egy történelmi esemény, hogy valami olyat teszünk, amire ilyen léptékben még nem volt példa. Attól a pillanattól kezdve, hogy belépünk az ellenséges légtérbe, minden érzékünk kiélesedik és mindaddig így is marad, amíg haza nem érünk. Éberek vagyunk, borotvaélesek. Miután visszaértünk, megengedjük magunknak, hogy ellazuljunk. Miután leszálltunk, összegyűjtöttük az információkat a csapattársainktól, rájövünk, hogy sikeres volt a támadás, és ez nagy elégedettséggel tölt el bennünket”.
Az ötgyermekes, nős N. őrnagy nem mesélte el családjának annak az éjszakának a részleteit. „A feleségem ugyanazt a hírt hallja, amit mindenki más, így össze tudja rakni, hogy mennyi kettő meg kettő. A családom és a barátaim is gyorsan összerakták a képet. A feleségemet nem zavarja a távolság, amit repülök; ez része a légierőnél való szolgálatnak.
Apa pedig nem azzal megy haza, hogy „lebombáztam Iránt”. Így is eleget tudnak. A gyerekek boldogok és büszkék.”
„Az ember kötelességtudatot érez, amikor az égboltot vigyázza
„Általában harci bevetésekre repülünk. De egy Irán felé irányuló küldetés az valami teljesen más” – magyarázza Anael őrnagy. „Hallani, ahogy egy gép felszáll… nem mindig megy minden simán. Biztonságos és működőképes bázist kell fenntartanunk minden induló és biztonságosan visszatérő repülőgép számára. Nagyon megható azt mondani, hogy „Felszállásra engedélyezve”, és olyan messzire küldeni azokat a gépeket. Látjuk, merre tartanak, és felelősnek érezzük magunkat értük, követjük ki száll le, ki száll fel. Vigyázzunk az égboltra.
Hihetetlen érzés tudni, hogy a gépek teljesítették a küldetést. Tudni, hogy valami történelmi dolog részesei vagyunk.
Amikor megtudtuk, hogy befejezték a támadó műveletet, megdobbant a szívünk mert a pilóták számára ez a legveszélyesebb pillanat, akkor derül ki, hogy mit lép az ellenség”.
„Az éjszaka nem ért véget a csapással” – tette hozzá. R. őrnagy. „Abban a pillanatban, amikor vége van, és mindenki leszállt, már a következő bevetésre várunk. Ha egy évvel ezelőtt megkérdezték volna tőlem, hogy ilyesmi megtörténik-e, nem tartottam volna valószínűnek. A háború első napjaiban sokkos állapotban voltunk, nem számítottunk erre. Az érzések intenzívek voltak és velünk maradtak. Néhány forgatókönyvre készültünk – de a valóság mindet felülmúlta. Nem gondoltam volna, hogy eljutunk oda, ahová eljutottunk, de bízom az emberekben és a gépekben.
Amikor vége van, megkönnyebbülten sóhajtunk fel, aztán várjuk a következő küldetést. Izrael népe egységes. A mi küldetésünk az, hogy visszahozzuk a túszokat, ez vezérli a munkánkat.”
„Mindig emlékezni fogok a Holdra azon az éjszakán – ragyogó félhold volt, amely éppen akkor emelkedett fel, bevilágítva a koromfekete éjszakát” – emlékszik vissza S. őrnagy, harci pilóta, az Irán elleni bevetésre.
„A családom tudja, hogy részt vettem a támadásban, de a pontos részleteket még mindig nem tudom megosztani. Nehéz beszélni az átéltekről és arról, hogy mit teszünk” – mondta.
‘Tudjuk, hogyan kell messzire és jelentős fenyegetések közepette lecsapni’
S. őrnagy kifejtette, hogy harci pilótaként kiképezték az ilyen pillanatokra. „Arra képeztek ki minket, hogy mélyen ellenséges területen csapjunk le. Tudom, hogyan kell távoli országokat elérni számos fenyegetés közepette. Ezekre a képességekre már október 7-e előtt is kiképeztek bennünket. A küldetést megelőző napokban nőtt az izgalom, és volt rajtunk egy kis nyomás is. A csúcspont közvetlenül a felszállás előtt jött el. Ez abból fakad, hogy tudjuk, milyen fontos tettre készülünk, és megértjük, hogy hány ember számít ránk. A századparancsnok kijelölt a küldetésre, és felkészített rá. Végül is én hajtom végre, és ennek az ország minden polgára számára jelentősége van. Lehet, hogy nem tudják, hogy én vagyok az, aki végrehajtja, de ennek az egyetlen küldetésnek stratégiai jelentősége van” – mondta.
„Úgy vélem, a lényeg nem csak a konkrét célpont, hanem az, hogy berepültünk Iránba, megmutattuk nekik, hogy képesek vagyunk rá. Ezen a küldetésen jelentős csapást mértünk rájuk.
Kevésbé a célpontokról van szó, mint magáról a tényről, hogy bombát dobtunk le iráni földön”.
„Nem ez volt az első alkalom, és nem is ez lesz az utolsó, hogy veszélynek teszem ki magam egy harci bevetésen” – mondta. „A háború alatt még a rutinszerű bevetések során is vállaltam kockázatot. És ha az ellenség jól végzi a dolgát, van rá esély, hogy eltalálnak. Ezt a félelmet minden alkalommal érzem, amikor felszállok. A legjobb, amit tehetek, hogy nem gondolok rá – gyorsan repülök, jól repülök, és ha valami történik, optimálisan reagálok. Mivel ez egy kritikus küldetés volt, kockázatot vállaltunk – tudtam, hogy van rá esély, hogy eltalálnak, de bőven volt időnk felkészülni szinte minden eshetőségre.
Ha a legrosszabb történne, mentálisan felkészültem, és tudom, hogy minden pillanatban milyen lépéseket kell tennem”.
