Most, hogy Teheránból címlapsztori lett, talán érdemes lenne pár dolgot elmondani róla, hogy egy kicsivel többet lássunk belőle, mint, ami a napi hírekben elhangzik. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.
Irán kellemetlen földrajzi fekvésénél fogva évszázadokon át, hol a törökökkel, hol az oroszokkal, hol az angol koncessziókkal vívta élethalálharcát és folyton veszített.
Ennek legfőbb oka a belső etnikai, vallási és politikai megosztottságában rejlik, ami miatt soha nem tudott összezárni a külső ellenségeivel szemben.
Lakosságának legalább 40 százalékát arabok, török eredetű beludzsok, örmények, kurdok és azeriek alkották és alkotják ma is.
Politikailag a földbirtokosok, a síita klérus, azaz a mollák, a törzsi vezetők, a bazár, a nacionalisták, a konstitucionalisták, a liberális politikusok, a tartományi és regionális elit szakadatlan küzdelmét játszották ki egymás ellen a régióban érdekelt nagyhatalmak.
Miután a 17. századra az Oszmán Birodalommal végre lezárultak a török-perzsa háborúk, Oroszország kapott kedvet a terjeszkedéshez. Lassan és módszeresen darálva be Közép-Ázsiát és Perzsia kaukázusi területeit, a Kaszpi-tenger nyugati szegélyét, beleértve Dagesztánt, Mingréliát, Derbentet és Bakut. Igen, nyilván emlékszünk még, hogy Hitler annak idején a bakui olajmezők végett támadta meg a Szovjetuniót, ami az 1813-as gulisztáni békéig Teheránhoz tartozott. 1828-as türkmencsaji szerződéssel Szentpétervár további perzsa területeket zsebelt be, nagyjából a mai Örményországot és Azerbajdzsánt.
Mivel Perzsia volt a brit koronagyarmat, India előszobája, egyfajta ütközőzónául szolgált az orosz és az angol vetélkedés során is. Londonnak távol kellett tartania minden nagyhatalmat Indiától, a Perzsa-öböltől, majd az ábádáni olajmezőktől. 1907-ben Nagy-Britannia és Oroszország erőviszonyát tekintve patthelyzet alakult ki, így a legnagyobb egyetértésben osztották fel egymás között a területet. Északi része orosz fennhatóság alá került, ahová a biztonság kedvéért 12 ezer orosz katonát pakoltak. Míg a déli régiónak a britek örülhettek.
Az első világháború tovább bonyolította a képletet a német gazdasági és katonai térnyeréssel. Ráadásul a perzsa vezetés az orosz és brit szorítófogásból Berlin segítségével akart kiszabadulni. Bár Teherán semleges volt, mégis komoly orosz-török és német-angol harcokra került sor a határain belül.
Arról meg ne is beszéljünk, hogy a különböző perzsa érdekcsoportok más-más nagyhatalom hadseregét támogatták.
A beludzsok az ifjútörököket, a kurd és keresztény gerillacsapatok az oroszokat, a britellenes déli törzsek, mint a Bahtijári, a Siráz környéki vagy a Tangisztáni a németeket segítették. Ezzel együtt felerősödtek a regionális és felekezeti elszakadási törekvések is, mint az azeri, az asszír, az örmény, a kurd és az arab muszlim. Egyszóval teljes volt a káosz míg a lakosságot az éhínség, a tífusz és a kolera tizedelte.
A háborút lezáró versailles-i béketárgyalásokon Mosaver ol-Momalek külügyminiszter hiába kérelmezte, hogy állítsák vissza Perzsia függetlenségét, ne avatkozzanak a belügyeibe, vonják ki az idegen katonaságot és adják vissza Bakut meg Jerevánt.
A győztes nagyhatalmak a fülük botját sem mozdították, sőt az okozott háborús károkat sem voltak hajlandóak megtéríteni Perzsia semlegességére hivatkozva.
Igaz, a bolsevik forradalommal az oroszok kivonultak, pedig az egész északi rész a markukban volt. A britek viszont nem hülyültek meg, ők maradtak még egy darabig.
Érdekes, hogy ebben a 19. századi kutyaszorítóban Perzsiának nem voltak szövetségesei, csak ellenségei, ami napjainkra sem változott túlságosan. Ugyan Oroszország látszólag Irán patrónusa, de vajon lehet-e bízni valakiben, akivel évszázadokon át háborúban állt, lenyúlta a kaukázusi területeit, jól ismeri a gyengéit és koránt sincsenek közös céljaik? Miközben a szélsőséges iszlamizmus terjedése a dél-oroszországi muszlimok miatt nem csak a Nyugatra, speciel Izraelre, de akár Moszkvára is veszélyes lehet.
Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.
