Elég sok elemző szokta kész ténynek tekinteni az Egyesült Államok és Izrael koalícióját, mintha a két állam a kezdetektől in medias res véd- és dacszövetséget kötött volna, amelynek hatálya töretlen lenne az idők végezetéig. Nos a helyzet koránt sem ilyen egyszerű. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.
Annak érdekében, hogy megértsük Izrael és az USA viszonyát, vissza kell mennünk a hosszú 19. századig és meg kell vizsgálnunk Ibn Szaúd és Nagy-Britannia kapcsolatát, hogy lássuk a kései 20. századi folyamatokat a régióban. Ugyanis az Egyesült Államok 1947-ben minden közel-keleti kapcsolatot, relációt és kontextust a térségből kivonuló Nagy-Britanniától örökölt meg.
1902-ben Ibn Szaúd, aki az Oszmán Birodalom béklyójától kívánt szabadulni, tanítómestere a kuvaiti esz-Szabáh sejk mintájára, a britekkel szeretett volna szövetséget kötni, hogy tervét sikerre vigye. Azonban sok idejébe tellett mire megvilágosodott, hogy
a britek a fülük botját sem fogják mozdítani egészen addig, amíg nem sikerül valami olyat produkálnia, amivel vonzóvá válhat a londoni nagypolitika számára.
Ibn Szaúd egy jelentéktelen belső-arábiai uralkodó volt az Oszmán Birodalom rengetegében. A homokon kívül nem sok mindene volt, aztán rájött, hogy olyasvalakivé kell válnia, aki fontos partnere lehet a briteknek a közel-keleti stratégiai kirakósában. Így nem volt más választása, mint önerőből elfoglalni az oszmánoktól Hásza tartományt, vagyis megszerezni egy jókora darabot a Perzsa-öböl keleti partjából, hogy komoly befolyással rendelkezzen a brit stratégiai érdekszférához tartozó Perzsa-öböl menti ügyek irányításában. Ettől a felismeréstől kezdődött a későbbi Szaúd-Arábia sikertörténete. Azonban ez több, mint 10 éves küzdelmébe került Ibn Szaúdnak, míg nyélbe ütötte az első brit–szaúdi szövetségi/katonai megállapodást, amit aztán további keserves küzdelmek követtek egészen 1947-ig a brit közel-keleti kivonulásig.
Valami hasonló helyzetben volt a parányi Izrael is 1948-ban, annyi különbséggel, hogy nem Nagy-Britannia figyelmét és jóindulatát kellett elnyernie, hanem az Egyesült Államokét, ami koránt sem volt egyértelmű és máig komoly küzdelmekkel jár. Miért? Először is, mert itt van az arab lobbi.
A sajtó folyton csak az amerikai zsidó lobbiról beszél, ami nem tagadás létezik, de van mellette még egy nagyon fontos arab lobbi is, amely a nyugati olajellátásra épült.
Ezért a szegény és parányi Izraelnek hasonló bravúrokat kellett letennie az asztalra, mint Szaúdnak annak érdekében, hogy meggyőzze az Egyesült Államokat arra, hogy méltó a figyelmére.
Izraelnek azt kellett bebizonyítania, hogy képes segíteni az USA hidegháborús katonai stratégiájában, vagyis a Szovjetunió feltartóztatásában, amely ugyanolyan fontossággal bírt, mint az arab olaj. Ez pedig nem volt más, mint az információ.
Az első nagy hírszerzési hódítás az volt, amikor megszerezték a vasfüggöny mögött is szuper titkosnak számított Hruscsov beszédet. Az Egyesült Államoknak hallatlanul fontos volt megismerni a XX. pártkongresszus tartalmát, amely feltárta Sztálin saját országának okozott gazdasági és katonai károkat. A nyugati hírszerző szolgálatok, különösen a CIA óriási erőfeszítéseket tett, hogy megkaparintsa a szöveget, sikertelenül. Azonban egy cionista, lengyel zsidó újságírónak sikerült és eljuttatta Izraelbe.
Izrael pedig minden ellenszolgáltatás nélkül Washingtonnak ajánlotta fel.
Egy másik csábító akció az volt, amikor a Johnson-adminisztráció egyre mélyebbre süllyedt a vietnámi ingoványban, a Moszad pedig rávette Munir Redfát, az iraki pilótát, hogy szökjön meg a MIG-21-es vadászgépével és szálljon le vele Izraelbe. Ez volt a szovjet repüléstechnika netovábbja, amivel az amerikai pilóták Vietnámban harcoltak. Óriási elismerés volt a számukra, mikor a gépet leszállították a Pentagonnak.
Az izraeliek életük kockáztatásával jó pár hasonló akciót hajtottak végre, ami az amerikaiak szovjet feltartóztatási politikájuk malmára hajtotta a vizet.
Ennek ellenére, Truman és Eisenhower legjobb esetben is, csak az arabokkal egyenlő elbírálásban részesítette Izraelt. Kennedy és Johnson már egy lépéssel tovább ment és baráti partnernek tekintette a parányi zsidó államot, ám a gyakorlatban a kisujjukat sem mozdították. Nixon és Kissinger már felismerte, hogy a Közel-Keleten Izrael az egyetlen megbízható partnerük. Ennek ellenére még Reagan regnálása idején sem jött létre a két állam között egy formális védelmi szerződés. Ha pedig egy 40 éves küzdelem után létre is jött, az olyan homályos és zűrzavaros szövegezésű volt, mint amit Ibn Szaúd írt alá 1915-ben a britekkel, aminek az volt a lényege, hogy bármilyen támadás esetén végül mégis csak magára számíthat.
Tehát ne gondoljuk, hogy olyan egyszerű elnyerni egy nagyhatalom kegyeit. Ez mindig sok évtizedes csábító munka és gyötrelem főleg, ha ott van az arab lobbi ellenszélben.
Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.