Belegondolni is rossz, hogy mi történne az Egyesült Államok Izraellel kapcsolatos politikájával abban az esetben, ha Kamala Harris marad a Demokrata Párt elnökjelöltje és meg is nyeri a választást. Megrögzött optimista vagyok és nagyon nem szeretem az ördögöt festeni a falra, de Izraelnek a Trump elnökség létfontosságú, hogy úgy mondjam szinte életbevágó.
Joe Biden elnöksége egyértelmű folytatása volt az Obama érának. Elvileg és gyakorlatban is. A Biden kormány meghatározó háttéremberei szinte mind az Obama kormányból kerültek vissza a Fehér Házba, és Barack Obama – aki nem mellékesen ki nem állhatja Bident (ez egyébként kölcsönös) – ujjlenyomata Biden minden politikai döntésén egyértelműen látható.
Érdekes módon éppen az Egyesült Államok Izraellel kapcsolatos politikája volt az, amelyben Biden talán legkevésbbé hallgatott elődjére és korábbi főnökére. Obama ugyanis míg sikerrel pályázhatott az Izrael szempontjából legrosszabb amerikai elnök nem túl dicsőséges címére, Joe Biden hosszú politikai karrierje során a zsidó állam rendíthetetlen támogatója volt.
Sok rosszat el lehet mondani Bidenről, de hogy személy szerint ne állt volna Izrael mellett, azt még a legnagyobb rosszindulattal sem lehet állítani.
Miért romlott meg mégis az Egyesült Államok és Izrael viszonya a Biden-kormány alatt?
Az ok kevésbbé Biden személyes meggyőződésében és sokkal inkább a Demokrata Párton belüli tektonikus mozgásokban keresendő.
Immár mindenki számára nyilvánvaló, hogy Joe Biden kognitív állapota jelentősen romlott, főleg amióta 2020-ban elnökké választották, olyannyira, hogy minimum az elmúlt két évben nem az elnök volt az, aki a tényleges hatalmat gyakorolta.
A Fehér Ház döntéshozói gárdája jobban hasonlított egy Shakespeare-i dráma szereposztásához, mint egy átlagos amerikai kormányhoz. Hogy a hataloméhes Jill Biden, a rendkívül ambíciózus Jake Sullivan, az Obama érában kipróbált Thomas Dinilon vagy más háttéremberek mondták tollba az amerikai külpolitikát, vagy egyenesen Barack Obama adta az utasításokat, nem tudni.
Az viszont bizonyos, hogy a ciklusa első éve után rohamos népszerűség csökkenést elszenvedő Biden minden erejével igyekezett pártja egyre erősödő progresszív szárnyának megfelelni, így politikai döntéseit sokkal inkább a radikális baloldali frakciónak való megfelelés, semmint saját ízlése határozta meg.
Joe Biden hatalomra kerülésével lassú, de biztos fordulatot vett a világ vezető hatalmának a Trump kormány alatt megszokott Izrael politikája
és az, hogy a dolgok „csak” rosszul alakultak és nem katasztrofálisan, végül is magának Bidennek köszönhető.
Ha nincs Biden ötven évnél is hosszabb politikai tapasztalata és őszinte hite Izrael államában, a dolgok alakulhattak volna sokkal rosszabbul is.
És itt érkeztünk el Kamala Harrishez. Az első színesbőrű, ráadásul női alelnök, aki akár az Egyesült Államok 47. elnöke is lehet ugyanis minden szakértő szerint
a Biden-i külpolitikát folytatná, igen ám, csak immár Joe Biden nélkül.
Egy Harris-kormány minden bizonnyal erőteljesen támogatná Ukrajna háborús erőfeszítéseit, és folytatná az ázsiai és csendes-óceáni szövetségek elmélyítésére irányuló kezdeményezéseket Kína geopolitikai felemelkedésével szemben. És persze nagyrészt megtartaná az Egyesült Államok általános támogatását Izrael és más közel-keleti szövetségesek felé. DE. És ez egy fontos de:
Harrist, talán éppen népszerűtlensége és befolyásolhatósága okán, még inkább foglalkoztatná a hiperpogreszív és a muszlim szavazók megnyerése, mint elődjét.
Például Lily Greenberg Call, aki egy év után felmondott a belügyminisztérium kabinetfőnökének különleges asszisztensi állásából, mert ellenezte, hogy Biden rendületlenül támogatja az izraeli terrorellenes stratégiát, azt mondta, hogy az alelnöknek az iowai előválasztási kampánya során az iowai választási kampány szervezőjeként szerzett személyes tapasztalata reményt ad neki.
„Harrisnek hallgatnia kell az amerikai választók többségére, és a kormányzat minden befolyását felhasználva – többek között a támadó fegyverek szállításának leállításával Izraelnek – tartós tűzszünetet és túszcserét kell szorgalmaznia”
– mondta nem sokkal azután, hogy Biden visszalépett az újraválasztásért folytatott kampányból.
„Kamalának dolgoztam, és tudom, hogy helyesen fog cselekedni” — reménykedett a hiperprogresszív Greenberg Call.
Mielőtt szenátor lett, Harris karrierje nagy részét közbiztonsági tisztviselőként töltötte. Az alelnökségére viszonylag kevés külpolitikai tapasztalattal érkezett, ami Jim Townsend, a Pentagon és a NATO egykori tisztviselője szerint jelentős mértékben függővé tette őt tanácsadóitól.
Míg 81 éves főnöke hosszú múltra tekint vissza az izraeli vezetőkkel, és még magát is „cionistának” nevezte, az 59 éves Harrisnek nincs zsigeri személyes kapcsolata a zsidó állammal.
Annál közelebbi kapcsolatokat ápol viszont a demokrata progresszívekkel, akik közül néhányan a gázai palesztin civil áldozatok állítólagosan magas száma miatt érzett aggodalmukból kifolyólag sürgetik Bident, hogy az Izraelnek szánt létfontosságú amerikai fegyverszállítmányokat feltételekhez kösse.
Bár Harrisnek kétségtelenül jó kapcsolata van az olyan, magukat zsidónak mondott lobbicsoportokkal, mint a szélsőbaloldali J-street, talán éppen ezek a kapcsolatok azok, amelyek helytelen benyomást kelthetnek a külpolitikában tapasztalatlan alelnökben.
Ha megválasztják, a Wall Street Journal szerint Kamala Harris várhatóan leváltja a Biden-kormányzat gázai stratégiájának néhány fő irányítóját, köztük Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadót, Antony Blinken külügyminisztert és Lloyd Austin védelmi minisztert.
A változás persze tartogathatja a jó ígéretét, azonban ez esetben aligha lehetünk optimisták. Még akkor sem, ha a Sullivan-Blinken-Austin féle csapat túlzott óvatossága és a Közel-Kelet dinamikája ismeretének szinte teljes hiánya járulhatott hozzá ahhoz, hogy Izrael minden eddiginél nagyobb kihívásokkal találja szemben magát.
Harris nemzetbiztonsági tanácsadója, Philip Gordon amolyan külpolitikai „galamb”, aki a diplomáciát akkor is a katonai megoldás elé helyezi, ha az ellenség szó szerint „ránk töri az ajtót”.
Politikailag Harrisnek azzal a dilemmával kell szembenéznie, hogy elhatárolódjon-e – és ha igen, mennyire – Biden gázai ügyétől, ami jelentős módon kettészakítja a demokrata szavazói bázist.
Biden pár héttel ezelőtt éppen azért szüneteltette a nagyméretű bombák szállítását Izraelbe, mivel aggályosnak tartotta, hogy azokat a gázai civilek ellen fogják felhasználni, de egyébként továbbra is anyagi támogatást nyújtott a háborúhoz, még azután is, hogy a Gázai övezet legdélibb városában, Rafahban végrehajtott izraeli hadműveletek csak hónapokkal később valósultak meg, mint kellett volna, jelentősen elhúzva ezzel a konfliktust.
A progresszívek hónapok óta követelik Bidentől, hogy állítsa le a Gázába irányuló fegyverszállítmányokat, és gyakoroljon nagyobb nyomást Izraelre a háború befejezése érdekében, éppen Gáza ügye volt az, ami miatt több, mint 650 000 demokrata jellemezte magát „nem elkötelezettek” az előválasztáson, hogy tiltakozzon Biden politikája ellen. Ez olyan államokban jelentett veszteséget a Demokrata Pártnak, mint Michigan és Wisconsin.
Attól függően, hogy Harris hogyan pozícionálja magát, visszaszerezhet néhányat ezek közül a szavazók közül, és ez lebeg az alelnök szeme előtt.
Persze sokan mondhatják, és nem alaptalanul, hogy az Egyesült Államok Izrael-politikája nem térne el drámaian a Biden-kormány alatt megszokottól. A baj csak az, hogy
a Biden-féle „kis eltérés” miatt támadhatta meg a Hamász palesztin szervezet a zsidó államot október 7-én, a Biden kormányzat miatt erősödött meg még jobban Irán és a Biden kormányzat miatt feszült pattanásig a helyzet a libanoni Hezbollah terrorcsoporttal, amely (hathatós iráni segítséggel) október 7-e óta vagy 5 000 rakétát lőtt ki Izraelre, köztük legutóbb egy, 12 gyermek és fiatal halálát okozó csapást.
Amerika és Izrael viszonyában tehát egy „kis elfordulás” drámai következményekkel is járhat.
