A zsidókat megtanították félni a populista mozgalmaktól. De a populista konzervatívok felemelkedése valójában nem a zsidókat fenyegeti, hanem a teljes politikai berendezkedést.
Ha van olyan politikai esemény, amely soha nem kap annyi figyelmet, amennyit megérdemel, akkor az az alelnökjelölt kiválasztása – írja véleménycikkében Jonathan S. Tobin, a jns.org főszerkesztője. Kiderülhet, hogy Donald Trump döntése J. D. Vance kijelöléséről még sok éven át hatással lehet az amerikai politikára. Ez az oka annak, hogy a Vance-ről, hátteréről, politikai filozófiájáról, külpolitikai nézeteiről és a „Soha Trump” álláspontjától a 45. elnök lelkes támogatójáig vezető útjáról szóló hangos és dühös vita messze túlmutat egy ilyen jelölés szokásos elemzésén.
Igaz, hogy nagyon kevesen szavaznak az alapján, hogy ki az alelnök-jelölt, de érdemes észben tartani, hogy
Amerika legutóbbi 22 elnöke közül nyolc először alelnök volt.
A kiválasztás következményei
A legtöbb alelnököt – beleértve az idősebb George Busht és Bident, akik végül elnyerték az elnöki posztot – azért választották ki, mert úgy gondolták, hogy marginális politikai előnyhöz juttatják az elnökjelöltet, vagy kompromisszumot képviseltek a jelölt és pártja frakciói között.
Vance-re nem ezért esett a választás. Osztja Trump nézeteit a főbb kérdésekben, és e nézetek leghangosabb szószólói között tartják számon. Emiatt Trump hiteles utódja egy olyan Republikánus Párt vezetőjeként, amely az elmúlt nyolc évben jelentős átalakuláson ment keresztül.
Ugyanilyen fontos, hogy erősebb pozícióba kerülhet az elnökjelöltséghez, mint a legtöbb jelölt, egyszerűen azért, mert Trumpnak már csak egyetlen ciklusa lehet. Ami azt jelenti, feltéve, hogy Trump nyer, és talán még akkor is ha nem, Vance az egyik éllovasként száll majd be a 2028-as elnökválasztási versenybe. Pontosan ezért számítanak a vele kapcsolatos viták.
A Vance-ről szóló vita középpontjában egy olyan politikai filozófia áll, amely nemzeti konzervativizmusként vált ismertté. A polémia lényege az a hajlandóság, hogy újragondoljuk: mit jelent egyszerre konzervatívnak és politikai vezetőnek lenni a 21. században.
Elutasít sok olyan hagyományos közgazdasági és külpolitikai bölcsességet, amelyet a legtöbb republikánus két évtizeddel ezelőtt, George W. Bush elnöksége alatt nagyrészt elfogadott. Ez pedig azt jelenti, hogy a politikai berendezkedés és a jelenlegi elit visszaszorításában nem korlátozódik a pártokra és a kormányra, hanem kiterjed a nagyvállalkozásokra és a mainstream kultúrát irányítókra.
Ironikus lehet, hogy a konzervatív gondolkodásban bekövetkezett változást egy olyan ember vezeti, mint Trump, aki gazdagságba született, és akinek életmódja és viselkedése nagymértékben megtestesíti, hogy mit jelent gazdagnak, befolyásosnak lenni és túlméretezett lábnyomot tartani a popkultúrában.
Mindazonáltal az úgynevezett MAGA (a Trump-szlogenből „Tedd újra naggyá Amerikát”) mozgalom egy tudatos kísérlet arra, hogy a republikánus politika orientációját a Wall Street szükségleteit figyelembe vevő álláspont helyett megváltoztassák, a munkásosztály érdekeit figyelembe véve.
A „szánalmasak” átveszik a hatalmat
Ez megdöbbentő azok számára, akik néhány évvel ezelőtt vezették a republikánus pártot. Jóllehet üdvözölték az alacsonyabb gazdasági rétegekből származó amerikaiak szavazatait, nem érdekelte őket közvetlenül a jólétük vagy az, ami a számukra fontos. És bár vonakodtak nyilvánosan beismerni, osztoztak a munkásosztály iránti gúnyos megvetésben, amelyet a demokraták – például Barack Obama elnök – fejeztek ki, amikor becsmérelte azokat, akik „fegyverhez vagy valláshoz ragaszkodtak”.
A republikánus párti vezetői és szakértői támogatták a gazdaságpolitikát és a nemzetközi kereskedelmi megállapodásokat, amelyek sok amerikait elszegényítettek azáltal, hogy kiürítették az ország gyártóbázisát és külföldre helyezték a munkahelyeket. Hevesen ellenezték a munkavállalóbarát politikát is, amely enyhítheti ezt a csapást. Ezenkívül elutasították az illegális bevándorlás munkásosztályra gyakorolt hatását, szinkronban a nagyvállalatok érdekeivel, amelyek üdvözölték az emberek beáramlását, akik lenyomták a munkabéreket. Tették ezt a szabad piac és a doktriner gazdasági liberalizmus nevében, amely az olyan ikonikus személyiségek konzervatív programjának középpontjában állt, mint Ronald Reagan elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök.
A fentiek lényegében a konzervativizmus definícióját adták, amely Trump megjelenéséig uralta a republikánusokat. És nem csak a Wall Street, hanem a felsőfokú végzettségű szavazók körében is népszerű volt. A liberális gazdaság és a globális kereskedelem sok amerikait gazdagabbá tett, és számos fogyasztási cikk árát csökkentette.
De sok amerikait hátra hagyott, közösségeket pusztított el, és megfosztotta az Egyesült Államokat attól a gyártási kapacitástól, hogy olyan fegyvereket állítson elő, amelyekre a hagyományos konzervatív külpolitikai sólymoknak szüksége volt az amerikai háborúk és az olyan új célok finanszírozásához, mint Ukrajna Oroszország elleni harca.
Trump nem volt ideológus. Ösztönei azonban populisták voltak, és 2015-ben, a politikába lépésekor igazán erős elvei voltak a kereskedelemmel és az illegális bevándorlással kapcsolatban. Álláspontja visszhangot keltett az alacsonyabb jövedelmű szavazók körében, akiket a republikánusoknak a múltban nem sikerült megnyerniük.
A külpolitikával kapcsolatban Trump kritizálta a 9/11 utáni afganisztáni és iraki háborúkat is, amelyek George W. Bush elnöksége idején kezdődtek.
Trump feltette a kérdést a NATO-szövetségről és a nemzetközi kereskedelmi megállapodásokról: időszerűek-e még, igazságos-e az amerikai adófizetőket arra kérni, hogy fizessenek a gazdag európai országok védelméért, amelyek alig költenek saját hadseregükre.
Mindez sokkoló volt a republikánusok számára, akik Reagan és a két Bush idején uralták pártjukat, majd John McCaint és Mitt Romney-t jelölték Obama legyőzésére tett sikertelen kísérletek során. „Szocializmusnak” tekintették azt a fajta populista-közjó konzervativizmust, amely inkább a munkásosztály aggodalmaira és szükségleteire fókuszált. És mivel legtöbbjüket a világgal kapcsolatos antikommunista feltételezések vezérelték, amelyeket a konzervatívok a hidegháború idején tettek magukévá, ugyan olyan árulásnak tekintették a 9/11 utáni, az iszlamista terror elleni küzdelem megkérdőjelezését, mint korábban a demokraták kísérleteit a Szovjetunió pacifikálására. Így az olyan katasztrófákról, mint az iraki és afganisztáni háborúk, nem is beszélve egy olyan szent tehénről, mint a NATO, „izolacionizmusnak” és Reagan örökségének elárulásának címkéztek minden, ettől eltérő gondolatot.
De most a konzervatívok által eretnekségnek tekintett álláspontok tapsot kapnak a republikánus kongresszusokon. A liberálisok és a konzervatívok számára, akik ellenzik ezt az elmozdulást, ez azt bizonyítja, hogy a kormány egyszerűen átadta magát Trump populista kultuszának.
Ám míg a Trump iránti odaadás – amelyet a meggyilkolási kísérlet és a sebesülés utáni dacos póz is megerősít – messze meghaladja a legtöbb politikus által kiváltott jó érzéseket támogatóik körében, ennél többről van szó.
Trump sikere abban rejlik, hogy képes megragadni a munkásosztály szavazóinak haragját, és ezzel egyidejűleg egy olyan politikai mozgalmat hoz létre, amely megtestesíti a szabadság és a hazaszeretet hagyományos konzervatív értékeit.
De ennek a váltásnak a „populista” aspektusa sokakat megrémít.
Populizmus és antiszemitizmus
A „populista” szó mindig is megijesztgette a zsidókat. A populista mozgalom az Egyesült Államokban a 19. század végén és a 20. század elején agrárpártként indult, majd az 1890-es években nagymértékben átvette a Demokrata Párt uralmát a háromszoros vesztes William Jennings Bryan zászlaja alatt.
A populizmusnak ez a formája felkarolt néhány értelmetlen közgazdasági elméletet, mint például a „bimetalizmus” és a szegény gazdálkodók azon vágyát, hogy adósságaikat elengedjék. De mivel a bankárokra és a kapitalistákra úgy tekintettek, mint minden rossz gyökerére, az antiszemitizmushoz is kapcsolódott e mozgalom.
Ugyanez a populista érzelmektől való félelem soha nem merült a mélybe.
De az antiszemitizmus, amely a múltban annyira része volt az amerikai populizmusnak, észrevehetően hiányzik a MAGA világból, amely néhány és ritka kivételtől eltekintve reflexszerűen Izrael-barát és filoszemita.
Míg a zsidók többsége annak az elitnek a tagjai, akik hasznot húztak a jelenlegi rendszerből, a mai populizmus sem a retorika szintjén, sem a régi republikánus-rendszer kritikájának lényege nem kapcsolódik az Izrael elleni támadásokhoz – ahogyan az ma már a baloldalon megszokott.
Áttérés a trumpizmusra
Vance felemelkedése azon alapszik, hogy képes volt meghallani azoknak az amerikaiaknak a panaszait, akiket a republikánus és a demokrata elnökök döntései is hátrányosan érintettek. Először a Hillbilly Elégia című bestseller-memoárja miatt vált ismertté, amely saját tapasztalatait az Appalachiában és a rozsdaövezetben élő szegény fehérek társadalmi-gazdasági kihívásainak kontextusába helyezte.
Vance saját élettörténete egy inspiráló, egy szegénységben született ember története volt. Túlélte nehéz gyermekkorát egy szenvedélybeteg édesanyjával, majd a tengerészgyalogságot, majd a főiskolát és a Yale jogi karán végzett tanulmányait, és sikeres kockázati tőkebefektető lett, mielőtt 2022-ben egy ohiói szenátusi helyet kapott.
2016-ban Vance erősen kritizálta Trumpot, de sok más konzervatívhoz hasonlóan meggondolta magát vele kapcsolatban. Ez az elnöki teljesítményének volt köszönhető, és ahogy a baloldal és a washingtoni intézmények bebizonyították: bármit megtesznek annak érdekében, hogy elpusztítsanak valakit, aki nem tagja sem az elit klikkjüknek, sem a kormányzó osztály egyik „szekértáborának”.
Trump felé fordulásában az ambíció is szerepet játszhatott – de érdekes módon ugyanebben az időszakban vallási megtérésen is átesett, és 2017-ben katolikus lett -, ám úgy tűnik, inkább abban a felismerésben gyökerezik, hogy akik állítólag a konzervatív mozgalmat vezették, valójában nem voltak konzervatívok. Ha azok lettek volna, nem lennének közömbösek azzal kapcsolatban, ahogy a globális gazdaság és az illegális bevándorlás életeket és közösségeket tesz tönkre, és aláássa a hagyományos amerikai értékeket.
Trump megértette: Vance bármennyire is tökéletlen és következetlen, törődött azokkal, akiket hátrányosan érintettek a globalista politikák, és gazdasági, kereskedelmi és külpolitikai álláspontja alapvetően ésszerű volt.
Ellenezte a woke ideológia politikáját, amely az amerikaiakat a dolgozó emberek valódi gazdasági problémáitól a rasszizmussal kapcsolatos megosztó, hamis aggodalmak felé kívánta terelni.
39 évesen és kevesebb mint 2 év szenátusi szolgálattal Vance-t még nem tesztelték a nemzeti porondon. De ő egy olyan mozgalom határozott szóvivője, amely a konzervativizmus egy olyan változatát hozza nyilvánosságra, amely jobban megfelel a hétköznapi szavazók igényeinek.
Vance ellenzi egy végtelen ukrajnai háború finanszírozását, amely felemészti azokat az erőforrásokat, amelyeket jobb lenne Izrael megsegítésére, Irán megállítására és Kína elrettentésére költeni.
Feltételezve, hogy Trump nyer novemberben, nem tudjuk, hogy Vance-nek mi lesz a helyzete alelnökként, hiszen bőven lesz lehetősége megbotlani vagy nem tetszeni az elnöknek. De az teszi érdekessé és veszélyessé Washington intézményei számára, hogy szellemi izmot ad egy új, konzervatív országképhez.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.