Az európai politika liberális megfigyelőinek megdöbbenése a múlt hétvégén tartott francia parlamenti választások első fordulójának eredménye miatt szinte tapintható. A jobboldali Nemzeti Összefogás Párt győzelme arra késztette a The New York Times-t is, hogy számos siralmas elemzést tegyen közzé, amelyben kijelentette, hogy a franciák a katasztrófa szélén állnak. Ez egybecsengett az ország saját liberális intézményrendszerének a szavazással kapcsolatos kijelentéseivel. Azt a lehetőséget, hogy a Marine Le Pen vezette párt a jövő vasárnap tartandó második forduló után többséget szerez a nemzetgyűlésben, a hagyományos mainstream pártok, a centrum és a baloldal vezetői egyenesen katasztrófának tartják. Számukra a Nemzeti Összefogás, Le Pen, de még 28 éves pártfogoltja, Jordan Bardella is, aki a következő francia miniszterelnök lehet, ha pártja irányítja a parlamentet, nem jobbak a fasisztáknál — írja véleménycikkében Jonathan Tobin, a JNS főszerkesztője.
A Nemzeti Összefogás győzelmének egyik legkülönösebb eleme az a tény, hogy a francia közvélemény azon demográfiai rétegének jelentős része, amely eddig a legmélyebben ellenezte a pártot, most támogatja azt. Ahogy a Foreign Policy magazin egyik cikke a héten panaszolta: „Miért támogatják a francia zsidók a szélsőjobboldalt?”
Olyan személyiségek, mint a híres nácivadász Serge Klarsfeld, valamint Alain Finkelkraut vezető értelmiségi és író azt mondták, hogy a Nemzeti Összefogásra való szavazás most már elfogadható, sőt talán szükséges cselekedet a francia zsidók részéről. Ez éppúgy, mint az elmúlt két évtizedben a választási sikerek felé vezető folyamatos fejlődés, a pártról alkotott vélemény változását és a francia zsidó közösség egyre kétségbeesettebb helyzetét is jelzi, mivel az antiszemita jelenségek és az erőszak mindennapossá váltak.
Antiszemitizmus a baloldalon
Bár Robert Zaretsky történész, a Foreign Policy cikkének szerzője szerint nincs mentség a véleményváltásra, a mai Franciaország valósága és a Nemzeti Összefogás párt azon erőfeszítései, hogy túllépjen a gyökereken, elkerülhetetlenné tették ezt. A választások körülményei pedig talán még szükségessé is tették.
A rendkívül nagyszámú muszlim bevándorló – a becslések szerint a lakosság 8-10%-át teszik ki – magával hozta a zsidók és Izrael iránti megvetését és gyűlöletét a származási országukból. Az olyan városok külvárosi negyedeit, amelyeket banlieues-nek neveznek, és ahol a muszlimok túlsúlyban vannak, mint például Marseille külvárosaiban, a nem-muszlimok számára „no-go” zónaként emlegetik, valamint a zsidók elleni erőszak forrásaként. Ráadásul a francia baloldali pártok nagyrészt ugyanazt a zsidókkal és a cionizmussal szembeni intoleranciát vallják, amely az amerikai egyetemi kampuszokon az október 7-i, Izrael elleni Hamász terrortámadások óta annyira nyilvánvaló. Jean-Luc Mélenchon – a szocialisták, kommunisták, zöldek és más baloldali pártok koalíciójának alapítója, és az elmúlt három választáson az elnökjelöltje – Izrael nyílt ellenzője.
Ez a két erő együttesen nem csupán az antiszemita attitűdök és álláspontok általánossá tételét eredményezte, hanem az elmúlt években Franciaországot megrázó antiszemita gyűlölet-bűncselekmények sorozatának felbujtójaként is tekinthetünk rájuk.
Emanuel Macron francia elnök szembefordult a Nemzeti Összefogással és a baloldali pártokkal. A jelenlegi körülmények között azonban a baloldallal szövetkezik, hogy megakadályozza Le Pen pártjának többségbe kerülését.
Ez árulásnak tűnik sok francia zsidó számára, akik joggal látják a marxisták és az iszlamisták szövetségét – és nem a jobboldalt – a bizonytalan létüket fenyegető legfőbb veszélynek.
Ha most mégis a Nemzeti Összefogásra szavaznak, akkor nem annyira arról van szó, hogy elment az eszük, sokkal inkább arról, hogy racionálisan értékelik a helyzetet, és új szövetségeseket választanak, ahelyett, hogy hagynák, hogy a múlt diktálja a cselekedeteiket.
Dreyfustól Vichyig és Le Penig
A 19. század végén és a 20. század nagy részében nem volt kétséges, hogy a francia politikai spektrum melyik vége volt alapvetően antiszemita. Az 1890-es években Alfred Dreyfus francia zsidó katonatiszt ellen felhozott hazaárulási vádak segítettek mozgósítani egy jobboldali mozgalmat, amely a francia zsidókról szóló mérgező mítosz mögé tömörült, amely szerint a francia zsidók idegen és áruló jelenség az országban. A Dreyfus-ellenesek ugyanannak a vitának a megnyilvánulása voltak, amely 1789 óta dúlt Franciaországban a francia forradalom legitimitásáról. De csak ennek a vitának a forrongásában olvadtak össze a zsidókkal szembeni régi vallási előítéletek a rasszizmus modern felfogásával, amely megalkotta az „antiszemitizmus” kifejezést.
A zsidógyűlölet a francia jobboldal jellemzője volt az ezt követő évtizedekben, és a Harmadik Köztársaság összeomlása után, miután Franciaország 1940 júniusában vereséget szenvedett a náci Németországtól, központi tantételévé vált. A kollaboráns Vichy-rezsim, amely Philippe Pétain marsall és Pierre Laval vezetésével az ország egy részét uralta, aktívan segítette a nácikat a zsidók begyűjtésében, és mintegy 21%-ukat halálra ítélte.
Míg a háborút követő évtizedekben a francia politikai kultúrában, és különösen a jobboldalon Charles De Gaulle dominanciája miatt (akiről utolsó hatalmi éveiben Izrael-ellenességéről emlékeznek meg, bár ő testesítette meg a Vichyvel szembeni ellenállást, és ellenezte a franciaországi antiszemitizmust) a nyílt vichyi antiszemitizmust elnyomták, és csak a társadalom peremén maradt meg, és úgy tűnt, hogy a 20. század utolsó éveiben, majd a 21. század elején Jean Marie Le Pen és Nemzeti Front pártja megjelenésével újra életre kelt.
Jean Marie Le Pen nyíltan vállalta antiszemitizmusát, sőt holokauszt-revizionista nézeteit is. Nemcsak a hagyományos antiszemita jobboldaliakat képviselte, hanem a sértettség szellemét is, amelyet azok éreztek, akik megbocsáthatatlan vereségnek tekintették Algéria elvesztését és az azt követő mintegy egymillió francia állampolgár (az úgynevezett pied-noirs) elűzését az országból.
Ahogy az Észak-Afrikából és a korábbi francia gyarmatokról érkező bevándorlási hullám növelte a muszlim lakosság számát, ez a neheztelés tovább nőtt, és Le Pen korlátozott választási sikeréhez vezetett. Franciaországot sokkolta, amikor 2002-ben bejutott a francia elnökválasztás második fordulójába. Le Pen mégis csak a szavazatok 17,8%-át szerezte meg, mivel a centrum, a hagyományos gaulle-i jobboldal és a baloldal erői egyesültek, hogy megakadályozzák Le Pen esetleges hatalomra kerülését, és Jacques Chirac elnököt támogatták.
Marine Le Pen váltása
Le Pent 2011-ben lánya, a ma 55 éves Marine váltotta pártja élén. Ő látott hozzá a hosszú és nehéz feladathoz, hogy újjáalakítsa a pártot, és olyanná tegye, amely nem csak a szélsőjobboldaliak számára vonzó. Bernard-Henri Lévy francia értelmiségi úgy emlegette őt, mint „a szélsőjobboldal emberi arccal”, de tagadhatatlan, hogy keményen dolgozott azért, hogy túllépjen apja örökségén.
Marine odáig is elment, hogy kizárta apját az általa Nemzeti Összefogás névre átnevezett pártból, amiért 2015-ben olyan megjegyzéseket tett, amelyekben a nácik által a holokauszt során használt gázkamrákat a „történelem egy részletének” minősítette.
Megtiltotta az ilyen vichyista hiedelmek minden említését, valamint a francia gyarmati háborúkról való beszédet.
Bár aligha kétséges, hogy még mindig vannak a párt soraiban olyanok, akik az idősebb Le Pen által megfogalmazott előítéletekkel több mint elégedettek, a párt, amelyet jelenleg Marine Le Pen vezet, nem ugyanaz, mint amit az apja alapított. És a többi párt bosszúságára folyamatosan növelte támogatottságát a muszlim lakosság növekvő befolyása és a mainstream jobboldali pártok elutasítása miatt. Marine Le Pen 2022-ben bejutott az elnökválasztási versenybe, és a szavazatok 33,9%-át szerezte meg, bár akkor még Emanuel Macron elnök könnyedén megnyerte az újraválasztást.
Ahogy egyre nőttek Macron kudarcai, úgy szorította háttérbe Marine Le Pen és a Nemzeti Összefogás Reneszánsz Pártját, valamint azt, ami a régi gaullista konzervatívokból megmaradt, amelyeket a francia elnök segített megsemmisíteni, mint a baloldali pártok fő alternatíváját.
És bár Marine Le Pen az iszlamizmussal szembeni határozott ellenállását és Izrael állam támogatását, különösen az október 7-i támadások után, a mainstream média és a francia liberális establishment úgy próbálja beállítani, mintha csupán a pártja múltjának elfedésére tett kísérlet volna, álláspontjai erős ellentétben állnak a baloldaléval, sőt Macronéval is.
A nemzeti identitás összeomlásával kapcsolatos kérdések – ahogyan máshol Európában is – megváltoztatják a franciaországi politikai tájképet. A nyugati civilizáció örökségét megvető baloldali érzelmek és az agresszív iszlamista jelenlét erősödése azokban a nemzetekben, ahol nagyszámú bevándorló él, a populista jobboldali pártok válaszlépéseit táplálja. A Nemzeti Összefogáshoz hasonlóan az ilyen politikai frakciókat megvetik az európai politikai intézmények. Némelyiküknek a fasiszta vagy antiszemita múltból származó öröksége is aggasztó. Georgia Meloni olasz miniszterelnök Olasz Testvérek pártja és Geert Wilders holland politikai vezető Szabadságpártja esetében az ilyen problémákat sikeresen háttérbe szorították. Németországban az AfD párt a jelek szerint képtelen ugyanerre.
A legutóbbi európai uniós választásokon, ahol a populista pártok nagyarányú győzelmet arattak, a Nemzeti Összefogás különösen sikeres volt. Macron aggódott, hogy ennek a győzelemnek milyen következményei lehetnek a párizsi kormányára nézve, ezért előrehozott parlamenti választásokat írt ki, abban a reményben, hogy megismételheti a korábbi sikerét, amikor a francia választók – szembesülve azzal a lehetőséggel, hogy Le Pen pártja ténylegesen hatalomra kerülhet – rohantak a szavazófülkékhez Macronra szavaznui. De elszámította magát.
Macron technokrata kormányának a gazdaság vagy a bevándorlás kérdésének kezelésében mutatkozó kudarcai miatti düh oda vezetett, hogy a közvélemény többé-kevésbé megismételte a múlt hétvégi európai uniós választások eredményét, lényegében ledarálva Macron pártját.
Válaszul Macron a baloldallal közösen próbálja megakadályozni, hogy a Nemzeti Összefogás parlamenti többséget szerezzen és hogy Bardella miniszterelnök legyen. Egy ilyen győzelem Le Pen pártja számára nemcsak példátlan lenne, hanem egyúttal megteremtené a lehetőséget arra, hogy 2027-ben, Macron második hivatali ciklusának végeztével, sikeresen induljon a francia elnöki székért.
A zsidó dilemma
Ez érdekes dilemma elé állítja a francia zsidókat. Ha Macront követik, akkor egy olyan baloldali frakciót erősítenek meg, amely nem egyszerűen ellenséges Izraellel szemben, hanem olyan erőkkel szövetkezik, amelyek az előítéletektől és az erőszaktól való jogos félelmük miatt lehetetlenné teszik számukra, hogy továbbra is az országban éljenek.
Ezért döntöttek úgy nagyon sokan közülük, hogy a Le Pennel való összefogás az egyetlen racionális alternatíva.
Ehhez nem csak a francia jobboldal történelmének figyelmen kívül hagyására van szükség, de az illiberálisnak bélyegezhető iszlámellenesség felkarolására is. Le Pen be akarja tiltani a muszlim fejkendő nyilvános viselését, amelyet a hiper-szekuláris Franciaország kultúrájában bekövetkezett veszélyes változás jelképének és a francia nemzeti identitást fenyegető veszélynek tartanak. A múltban Le Pen arra is kérte a zsidókat, hogy mondjanak le a kipa nyilvános viselésének jogáról, mint az iszlamizmus fenyegetésének legyőzése érdekében szükséges áldozatról. Ezt a zsidó közösség soha nem tudja elfogadni.
Nem tudjuk, hogy milyen lesz egy Le Pen vagy Bardella által vezetett Franciaország. Talán olyan lesz, mint Magyarország, ahol az Orbán Viktor vezette jobboldal egyszerre bizonyult filoszemitának és Izrael-pártinak Magyarország nem-egyszerű múltja ellenére. Talán nem.
De mivel a franciaországi zsidóság élete bizonytalanabb, mint a holokauszt óta bármikor, egy olyan párt támogatása, amely a muszlim politikai befolyás visszaszorítására törekszik, inkább ésszerű választásként, mint árulásként védhető.
A liberális zsidóknak, különösen azoknak, akik jelenleg nem Európában élnek, könnyű kizárni a szövetséget olyan csoportokkal, amelyek az intoleráns iszlamista és marxista pártokkal szemben állnak, amelyek egyértelmű és valós fenyegetést jelentenek a zsidó életre. De egy ilyen álláspont képviselete nem annyira a liberális értékek védelmét jelenti, mint inkább a jelenben való élet elutasítását. Az európai zsidóságnak nem a múltban, hanem a 21. században való élet kihívásaival kell szembenéznie. Azok, akik elítélik a francia zsidókat, amiért Le Penben és a Nemzeti Összefogásban látják a mentőövet, a baloldal és az európai politikai intézmények politikai érdekeit helyezik előtérbe, nem pedig a szorongatott helyzetben lévő zsidó közösség érdekeit.
