1948-ban Izrael maga is egy hatalmas menekülttábor volt, pont ugyanannyi zsidó menekülttel, mint arabbal. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.
Évtizedek óta tele van a sajtó a palesztinai arab menekültproblémával és sipítoznak az újságírók jobbra-balra, hogy 1948-ban, amikor Libanon, Egyiptom, Szíria, Jordánia együttesen megtámadta Izraelt, a háború következtében 700 ezer palesztinai arabot űztek el a földjükről az újdonsült izraeliek. Erről évtizedek óta zajlik a vita pro és kontra és moralizál a Nyugat és a Kelet a jólfésült, kényelmes irodáikban.
Ám egy igen lényeges dologról az egész világ folyamatosan megfeledkezik!
1948-ban Izrael maga is egy hatalmas menekülttábor volt, pont ugyanannyi zsidó menekülttel, mint arabbal.
1880-tól az orosz pogromokkal kezdődően 1945-ig bezáródóan az európai otthonaikból elűzött, vagyonuktól, állampolgári jogaiktól, emberi méltóságuktól megfosztott zsidókkal.
1948-tól naponta emberek százait hozták a menekülthajók néhány bőrönddel vagy még azzal sem, akiket az izraeli kormány nem tudott hová elszállásolni. Éveken át katonai sátrakban laktak az érkezők, amelyekbe az időszakos esőzések után állandóan befolyt a sár. 1949-re Izrael legnagyobb gazdasági és humanitárius válságát élte át, munkanélküliség, infláció, államadósság és a parányi állam majdnem összeroppant az egyre dagadó terhek alatt. 1951-ben 257 ezer ember lakott sátrakban, ma’abarot azaz menekülttáborban, közös illemhelyekkel, fürdőhelyiségekkel, sárban, hidegben, forróságban és szegénységben.
Aztán 1952-re az izraeli kormány gondolt egy nagyot és átfogó válságtervet dolgozott ki. Átmenetileg megállította a bevándorlást, emelte az adókat, leértékelte az izraeli lírát, csökkentette a katonai kiadásokat, a német jóvátételi megállapodás után kötvényeket bocsátott ki az amerikai zsidó közösség számára. Az intézkedések pár éven belül meghozták az eredményeket. A kormány első dolga volt felszámolni a menekülttáborokat és egy hatalmas lakásépítési programba kezdett. Csak semmi luxus!
24 és 32 négyzetméteres egyenlakások épültek, aztán jöttek az észszerűbb 48-52 négyzetméteres kéglik.
1957-re pedig beütött a csoda, a saját házzal rendelkező izraeliek száma már világviszonylatban is a legmagasabbak között volt. Utána elindították a mezőgazdasági településfejlesztést a lakosság biztonságos élelmiszerellátására, aztán beiindították az ipart, végül a közszolgáltatásokat, oktatást, egészségügyet.
Nagyjából elmondható tehát, hogy 1948-ban a zsidóság ugyanabból a menekültállapotból, menekültlétből indult, ahonnan a palesztin arabok. Felmerül tehát a kérdés, hogy ők ezt miért nem csinálták meg? Nem mondhatjuk, hogy nincs rá pénz, hiszen dőlnek hozzájuk az amerikai és európai segélyek. Azt sem mondhatjuk, hogy nem tudják, hogy mit kell csinálni, hiszen a know how-t már megcsinálták előttük az izraeliek. A kötvényeiket pedig felvásárolnák a gazdag arab olajállamok. Akkor mégis mi a probléma?
Az, hogy a palesztin és az arab országok politikai vezetésének nem áll szándékában megoldani a saját menekültkérdésüket, mert mindegyik a maga érdekeinek megfelelően használja fel azt.
Szíria és Jordánia meg akarja tartani a menekülteket, hogy továbbra is részesüljön az amerikai és nemzetközi segélyekben, Egyiptomnak szintén a menekültkérdés fenntartása az érdeke, hogy megakadályozza Izrael és Jordánia stabilitását, abban a reményben, hogy közben ő maga megerősödhet.
A helyi palesztin politikai elit pedig nemcsak remekül megél, de hatalmas vagyonokra is szert tesz a saját menekültjeiből. A legnagyobb gond pedig, hogy megfelelő oktatási és képzési rendszer híján a lakosság nem látja a saját helyzetét és nem képes alulról szerveződve felülkerekedni azon. Nem látja be, hogy a megoldás nem az ellenállásban, nem a fegyverkezésben, nem a fundamentalizmusban, nem a dzsihádban, hanem a lakosság irányában elkötelezett, felelős politikai vezetésben rejlik!
Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.