A „felvilágosult tudatlanság” élharcosai a nyugati világban tűzszünetet követelnek, a gázai gyerekek védelmében, miközben a Hamasz fogságában még mindig 130 izraeli van, közülük 29-ről feltételezik, hogy már nem él.
Az elképzelés, hogy a Hamasszal folytatott tárgyalások eredményeképpen az elrabolt izraeliek kiszabadíthatók – a nyugati naivitás újabb légvára. A terrorista vezérek saját életük védelmében veszik körül magukat a túszokkal, és csak akkor engedik el őket, ha ők maguk szabad elvonulást kapnak.
Hogy közben, a harcok során hány gázai hal meg, az a legkevésbé sem érdekli őket.
Izraelben a „káplánisták” (2023-ban a tel-avivi Káplán utcában tartották a szombat esti tüntetéseket az igazságügyi reform ellen) „felkarolták” a túszok hozzátartozóit, most azért szerveznek tüntetéseket, hogy a kormány „bármilyen áron”, „azonnal” szabadítsa ki az elraboltakat.
Valójában, őket sem a túszok sorsa érdekli, csupán újabb ürügyet keresnek Natanjahu ellen. A fő szervező mostanában Ronen Tzur, levitézlett munkáspárti politikus, 2019-től Beni Ganz tanácsadója (2010-ben Moshe Katzavnak adott tanácsokat, akit nemi erőszak vádjával elítéltek). Bár létszámában ezek a tüntetések kisebbek mint 2023-ban, továbbra is ömlik a pénz a szervezésükre, a hirdetésekre, szerte az országban. Józan izraeli politikusok hiába hangoztatják, hogy ezek a tüntetések csak az ellenség malmára hajtják a vizet, arra ösztönzik a terroristákat, hogy egyre abszurdabb követelésekkel álljanak elő, hiszen az izraeliek minden árat hajlandók megadni… legalábbis a tüntetőket támogató izraeli média szerint.
Ugyanakkor a felmérések azt mutatják, hogy az izraeliek döntő többsége a harcok folytatása mellett áll ki, mert meggyőződése, hogy csak a katonai győzelem hozhat megváltást a foglyok számára is.
A legutóbbi, sikeres túszmentési akció ezt az álláspontot látszik támogatni.
Az izraeliek többségének elege van az újabb és újabb „körökből”, amikor a terroristák támadására az IDF válaszol, majd egy kis csönd után az egész kezdődik elölről. Felnőtt egy nemzedék, akik születésüktől fogva a gázai rakéták árnyékában éltek, most pedig azért harcolnak, hogy a jövőben ez ne így legyen. Még mindig közel 300 ezer izraeli él átmeneti szálláson, mert sem az ország déli, sem pedig az északi részén nem biztonságos.
A kormány tisztában van azzal, hogy ezek az emberek nem mennek haza, amíg a helyzet nem változik meg gyökeresen.
A Hamasz feletti totális győzelem elengedhetetlen ahhoz a Közel-Keleten, hogy helyreálljon az IDF elrettentő ereje a környező ellenségekkel szemben. A békemegállapodások papírja nem védi meg az izraelieket az arab támadásoktól – ez mindennél nyilvánvalóbbá vált október 7-én. A katonák nagyon jól tudják ezt, és rendületlenül haladnak előre a terrorfészkek felszámolásával, mind a föld felett, mind az alagutakban. Pokolian nehéz katonai műveletek sora zajlik nappal és éjszaka – a háború után tanítani fogják a katonai akadémiákon, a terror elleni küzdelem részeként.
Az izraeliek többsége tehát nem azért „háború-párti”, mert a gyűlölet, a bosszú vezérli, hanem mert az ország létéért, jogosan aggódik. Nemcsak a Hezbollah és Irán figyeli az eseményeket, hanem Egyiptom és Jordánia is – ha az IDF nem képes legyőzni a Hamaszt… Jehuda és Somron arab lakossága örömmel üdvözölte a Nukba barbár vérengzését október 7-én, és az izraeli arabok hallgatagsága sem a zsidók támogatásáról szól. Az Öböl-menti államok abban a reménykedtek, hogy Izrael partner Irán ellen, ezért kereste a kapcsolatot Szaúd-Arábia is, ha tehát csalódnak a zsidó állam ezen képességében, akkor rájuk sem lehet számítani, mint szövetségesekre.
A Közel-Kelet arabokat jól ismerő szakértői körében elfogadott vélekedés, hogy a jelenlegi háború az 1948-as, függetlenségi háború jelentőségével bír. Vagy ők, vagy mi – kérdés.
Amichay Éva további cikkei itt olvashatóak.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.