A Hamász által Gázában fogvatartott nőket ketrecekben tartották – adta hírül az izraeli média.
A túlélők arról számoltak be, hogy a fogságuk alatt csak korlátozott mennyiségű élelemet kaptak, fizikai bántalmazásról vagy kínzásról azonban nem érkezett hír. A kapott csekély fejadagot – néha csak rizst és pitát – a túszoknak gyakran maguknak és a velük tartott gyerekeknek kellett elkészíteniük. Elmondták azt is, hogy az utolsó két hétben egyre kevesebb és kevesebb ételt kaptak.
Hannah Katzir, az egyik túsz, akit szintén szabadon engedtek, azon kevés alkalmak egyikén, amikor izraeli rádiót hallgathattak, értesült fia meggyilkolásáról.
A saját kiszabadulása után tudta meg, hogy a férjét is elrabolták, és továbbra is Gázában tartják fogva.
A túszok közül néhányan arról számoltak be, hogy aggódtak amiatt, hogy a Hamász vagy a gázaiak – akik kövekkel dobálták meg az őket Egyiptomba szállító járműveket – az utolsó pillanatban megpróbálják megtámadni őket, mielőtt hazaérnek. „Az utolsó pillanatig nem voltunk biztosak benne” – mondta egy túsz:
„Azt hittük, hogy meglincselnek minket az Izraelbe vezető úton.”
Jahja Szinvár, a Hamász katonai vezetője, az október 7-i mészárlás kitervelője is beszélt az izraeli túszokkal, miközben Gázában tartották őket fogva – mesélte az egyik izraeli, aki a héten szabadult a fogságból.
Egy másik foglyot, a 84 éves Elma Avrahamot, szabadulása után azonnal kórházba kellett szállítani. Családja azt állította, hogy „orvosilag cserbenhagyták” őt a nemzetközi egészségügyi szervezetek, amelyek nem biztosították számára az azonnali orvosi ellátást, amelyre szüksége volt.
„Édesanyám nem érdemelte meg, hogy így bánjanak vele”
– mondta Elma lánya, Tal Amano.
Október 7-i elrablása előtt Elma viszonylag jó egészségnek örvendett. Voltak azonban olyan alapvető egészségügyi problémái, amelyek gyógyszeres kezelést igényeltek.
„A nemzetközi szervezetektől senki sem vette a fáradságot, hogy összeállítson egy listát a szükséges gyógyszerekről” – folytatta a lánya.
„A bátyám személyesen juttatta el az Elmának szükséges gyógyszereket.
Mégis, amikor megpróbálta átadni a gyógyszert a Vöröskereszt képviselőjének egy közös megbeszélésükön, azt mondták neki, hogy nem, ezt nem tehetik meg”.
Elma családja néhány nappal később visszatért a Vöröskereszt épületéhez, és ismét elutasították őket.
„Édesanyámnak nem így kellett volna visszajönnie. Minek van ott a Vöröskereszt? Mire való az ENSZ nőjogi szervezete?” – tette fel a kérdést Tal.
