Jonathan Kessel soha nem tapasztalta az antiszemitizmust a saját bőrén. Aztán jött október 7-e. Vélemény.
Ötvenéves vagyok, családom van, és Londonban élek. Nem vagyok vallásos, és kívülről sem tűnők zsidónak. Én vagyok a világi és asszimilált zsidó definíciója. Mégis én is érzem azt, amit az országunkban élő, legvallásosabb és „legbeazonosíthatóbb” zsidók is.
Azt az érzést, hogy az itteni életet még soha nem éreztem ilyen törékenynek.
Életemben először a brit zsidók félnek attól, hogy mit tartogathat számunkra, és ami még fontosabb, gyermekeink és unokáink számára a jövő. Mindannyian azt kérdezzük magunktól, hogy hová mehetek biztonságba, ha az események rosszra fordulnak?
Az 1930-as években családom egy tucatnyi tagja egy apró, kétszobás házban élt az East End-en. Nagyon szegények voltak, mivel csupán pár holmival a hátukon menekültek el Kelet-Európából egy olyan országba, amelytől biztonságot és jólétet reméltek.
Küzdeniük kellett a sikerért, küzdeniük kellett azért, hogy jobbá tegyék az életüket, és a két kezükkel kellett harcolniuk Oswald Mosley és fasisztái ellen. Ki kellett állniuk magukért. Egyszerűen muszáj volt. Nem volt vesztenivalójuk – már mindent elvesztettek – így mindent megnyerhettek.
Megérte harcolni a békés életért Angliában.
Nagyapám és apám mesélte nekem, hogyan kellett harcolniuk az utcán, amikor az emberek „jidáknak” [a zsidókra vonatkozó becsmérlő kifejezés – szerk.] nevezték őket. Megtanultak kiállni magukért és megvédeni a szeretteiket. Tudták, hogy jövőjük és a brit zsidók jövője függ ettől.
Nem emlékszem, hogy bárki is antiszemita lett volna velem szemben, amikor gyerek voltam az 1980-as években. Egy anglikán egyházi iskolába jártam, ahol mindenki tudta, hogy zsidó vagyok. Főként nem zsidó barátaim voltak. Az antiszemitizmus nem volt téma. Vajon azért, mert a szüleim és a nagyszüleim kiálltak magukért, és helyet teremtettek nekünk a társadalomban? Talán azért, mert a holokauszt árnyéka még mindig olyan nagy volt, hogy egyszerűen már nem volt elfogadható antiszemitának lenni?
Az 1980-as években azonban az Egyesült Királyság fekete, indiai és ázsiai lakosságával szembeni rasszizmus meglehetősen gyakori volt. Ezek a közösségek nem tudtak ugyanúgy beilleszkedni. Kitűntek. Szemmel láthatóan mások voltak. Tanúja voltam annak, hogy fekete, indiai és ázsiai gyerekeket piszkáltak az iskolában és az utcán.
Ahogy a zsidóknak az 1930-as években, úgy ezeknek a kisebbségeknek is meg kellett tanulniuk kiállni magukért.
Ha csak állsz és tűröd, az iskolai és az utcai bántalmazó újra és újra visszatér.
A kisebbségi csoportok és a brit társadalom azóta hosszú utat tett meg. A rasszistáknak beszólnak és kirekesztik őket. A társadalomban a legtöbb ember rendelkezik azzal az erkölcsi iránytűvel, amely a helyes irányba mutat. Természetesen vannak bigottak és közveszélyesek, de az én életem során olyan társadalommá fejlődtünk, amely befogadja a különböző vallásokat és kultúrákat.
Aztán jött október 7-e.
Az a végzetes nap ráébresztette a brit zsidókat, ahogyan szüleinknek és nagyszüleinknek előttünk, úgy egyszerűen nekünk is ki kell állnunk magunkért. Nincs más választásunk. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a sértéseket, a skandálásokat, a tiltakozásokat, a palesztinok iránti aggodalomnak (és mindannyian érezzük az őszinte aggodalmat) álcázott antiszemitizmust és Izrael tetteinek kritikáját.
Két héttel ezelőtt egy barátomat egy csapat férfi vette üldözőbe a Farringdon Roadon fényes nappal, csak azért, mert kippát viselt! A felesége arra biztatta, hogy ne viselje nyilvánosan, de ő nem hagyta magát megfélemlíteni.
Miért kellene a kippa viselését egy demokratikus társadalomban bátor tettnek tekinteni?
Brit polgártársaink túlnyomó többsége kedves, melegszívű, vendégszerető és megrökönyödik a zsidógyűlölet láttán, amelynek az elmúlt hat hétben tanúi lehettünk az Egyesült Királyság utcáin. Ki kell állnunk magunkért, hogy az erkölcsi többség is kiálljon mellettünk. Ismét meg kell tanulnunk küzdeni a jövőnkért.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.