Izrael államot egyetlen céllal hozták létre: hogy a zsidók lemészárlása soha többé ne ismétlődhessen meg. Mi maradt tehát a zsidó menedékre vonatkozó ígéretből? Yoav Fromer véleménycikke.
Gyásztól sújtott anyák, akik tehetetlenül jajgatnak, amikor rémült gyermekeiket erőszakosan kitépik a karjukból. Párok szétválasztva: a férfiak jobbra, a nők balra, külön-külön. Egész családok összeterelve és kivégezve. Idős fogyatékkal élő nők, akik maguktól felkelni sem tudnak, erőszakkal autóba ültetve. Pánikoló fiatalok, akik életükért futnak a golyózápor elől az erdőkbe, bokrok alatt és árkokban mászva keresnek menedéket. Sérült nők meztelenre vetkőztetve, nyilvánosan bántalmazva és megalázva, miközben barbár férfiak hurcolják őket az utcákon gyűlölettel teli szemekkel és démoni mosollyal. Fiatal gyerekek – túl fiatalok és ártatlanok ahhoz, hogy megértsék, mi történik körülöttük – elrabolva otthonaikból, miután szemtanúi voltak, hogy szüleiket hidegvérrel meggyilkolják.
Ezek a szívszorító képek, amelyeket a holokausztról készült fotókon és dokumentumfilmekben szoktunk látni, nem a 80 évvel ezelőtti európai események során történtek, hanem 48 órával ezelőtt Izraelben. Nem a nácik, hanem a Hamász iszlamista terroristái követték el őket. Egy szuverén állam nemzetközileg elismert határain belül. És talán jobban, mint bármely katasztrófa Izrael tragikus történelmében a mai napig, azt tükrözi, hogy a zsidó állam nem teljesítette legszentebb kötelességét, amelyért eredetileg megalapították:
a zsidók védelmét.
A Hamász szombati, halálos gázai támadása során meggyilkolt és elrabolt izraeliek megdöbbentő és felbecsülhetetlenül magas száma miatt, az izraeliek már azt beszélik, hogy ez Izrael „9/11-e” és „Pearl Harbora”.
De sajnos, tekintettel az izraeliek ellen elkövetett szörnyű bűnök természetére és mértékére, valamint figyelembe véve a tényt, hogy az áldozatok túlnyomó többsége civil – köztük sok gyerek, nő és idős – és nem katona, a megfelelőbb analógia a holokauszt.
Noha az izraeliek minden bizonnyal egy napon kivizsgálják ezeket az eseményeket, és felelősségre vonják azokat, akik felelősek ezért a példátlan kudarcért – kezdve Benjamin Netanjahu miniszterelnökkel és az ő teljesen inkompetens kormányával. A megdöbbentő eseményekből már most levonható közvetlenebb tanulság az, hogy Izrael kormánya és szinte minden állami intézmény, beleértve a hadsereget is, szerencsétlenül elmulasztotta végrehajtani legalapvetőbb feladatát:
az állampolgárok védelmét.
„Az európai náci holokauszt túlélői, valamint a világ más részeiről érkezett zsidók továbbra is Erec-Izraelbe vándoroltak, nem rettentettek el a nehézségektől, korlátoktól és veszélyektől, és soha nem szűntek meg érvényesíteni a méltó élethez, a szabadsághoz való jogukat”. Ezek az Izrael Függetlenségi Nyilatkozatából vett szavak létfontosságú emlékeztetők arra, hogy a zsidó állam alaptétele, különösen a holokauszt nyomán, nem feltétlenül a demokrácia, a liberalizmus, az egyenlőség vagy éppen a szabadság volt. Igaz, ezek fontos értékek, de az elmúlt hat hónapban belülről szakították szét az izraeli társadalmat.
A zsidó államot elsősorban a zsidók életének védelmére alapították; csak ennek biztosítása után lehetne az élet célját és értelmet adó különféle normák, eszmények, intézmények szélesebb körű kidolgozására, művelésére vállalkozni.
Izrael alapító miniszterelnöke, David Ben-Gurion világosan megértette, hogy a zsidó életek védelmének szükségessége mindennél előbbre való, és ezért a megszülető állam minden más célkitűzése felett elsőbbséget kell élveznie. Ez a vízió segít megmagyarázni azt a döntéshozatali folyamatot, amely az izraeli történelem néhány sötétebb fejezetéhez vezetett. Hasonlóképpen, a Visszatérés törvénye, Izrael egyik legalapvetőbb törvényhozási aktusa, kifejezetten arra törekszik, hogy biztonságos menedéket nyújtson a zsidóknak a világ bármely pontján, lehetővé téve számukra, hogy feltételek nélkül vándoroljanak be Izraelbe és telepedjenek le annak határain belül.
Az Izraeli Védelmi Erők (IDF) mindig is az izraeli társadalom meghatározó intézménye volt, vezetői pedig az izraeli politika meghatározó szereplői, pontosan azért, mert nekik volt a feladatuk, hogy vállalják ezt az alapvető garanciát az izraeli (és időnként még a külföldön élő) zsidó életének védelmére.
Számtalan izraeli katona esküdött újra meg újra az évek alatt a holokauszt emléknapi megemlékezések során, hogy a holokauszt borzalmai „soha többé” nem ismétlődnek meg.
Mi maradt tehát a zsidó menedékre vonatkozó ígéretből? Szombat óta, ahogy egyre több kép, videó és beszámoló jelenik meg a Hamász brutális és állati támadásairól, egyre több izraeli teszi fel ezt magának a kérdést. Számos izraeli város utcái, köztük Tel-Aviv, szellemvárosokra emlékeztetnek. A szupermarketek polcai majdnem üresek, és a tisztviselők már elismerték, hogy gondok vannak az ellátási láncokkal. Úgy tűnik, az egész ország jelenleg arra vár, ami ebben a szakaszban elkerülhetetlen leszámolásnak tűnik Iránnal és annak csatlósaival egy hosszú elhúzódó és fájdalmas háború során:
nemcsak a Hamász ellen Gázában, hanem a libanoni Hezbollahhal és esetleg magával Iránnal.
Bár még túl korai megítélni a szombati traumatikus események hosszú távú következményeit, egyre világosabbá válik, hogy sok izraeli egy új érzést él át, olyat, amit korábban soha nem ismertünk, és ami még fontosabb, hogy soha nem kellett volna megismernünk: az áldozati szerepet.
Ellentétben az Izraelen kívüli zsidókkal, ezt az érzést most tetézi és rontja az, hogy nem csupán áldozatok lettünk, hanem mindezt a saját földünkön kell átéljük.
A cikk szerzője, Yoav Fromer politikát és történelmet tanít a Tel Avivi Egyetemen.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
- 10:00
2023. október 9. - 14:00
2023. január 14. - 14:53
2019. április 25. - 20:00
2021. április 25. - 17:00
2022. március 24. - 06:13
2022. június 9.