Egy bűnügyi nyomozás során fontos mérföldkőnek számít amikor a gyanúsított olyan tanúvallomást tesz a bűntársai ellen, ami saját magára nézve is terhelő. Valami ilyesmire készülök most az ukrán háború jelenlegi állásával kapcsolatban. Robert C. Castel jegyzete.
Gondolom, hogy nem árulok el titkot, ha újra leírom, hogy a háború eleje óta az ördög ügyvédje szerepét vállaltam magamra. Ez azzal jár, hogy a Nyugat kedvenc elméletein kívül, néha a saját kedvenc elméleteimet is meg kell fúrnom.
Már hosszú hónapok óta azt a nótát fújom, hogy Ukrajna számára a bahmuti front csupán egy felesleges erőpazarlás. Az álláspontom alátámasztására bevetettem egy sor igen hangzatos aforizmát.
- Ha Ukrajna elveszíti ezt a háborút, akkor azt jelentős mértékben Bahmutnak köszönheti majd.
- Az orosz-ukrán háborúban Bahmut az oroszok oldalán harcol.
- Stb.
Az sem titok, hogy a bahmuti kudarcok sorozata láttán, a névtelenül nyilatkozó nyugati funkcionáriusok és a “független” katonai szakértők rosszallása is egy egyre zajosabb crescendóban ment át.
Az általam régóta tolt álláspontot végül is az amerikai, a brit és az ukrán katonai vezetők találkozója vindikálta, amikor Radakin admirális, továbbá Milley és Cavoli tábornokok, irányváltásra kényszerítettek Zaluzsnijt. Végre valahára Ukrajna kötelezte magát, hogy felhagy a költséges és erőforrás-pazarló ötirányú offenzívájával és ezután kizárólag az azovi frontra fog koncentrálni.
Végre a nyugati tábornokok az asztalra csaptak és kimondták azt amiről hónapok óta beszélek.
Ez az a pont amikor az ördög ügyvédje kényelmesen hátradől és boldogan sütkérezik a kiérdemelt kérkedési jogok jótékony sugaraiban. Kivéve persze, ha az ördög ügyvédje komolyan veszi a küldetését és a siker pillanatában a saját kedvenc elméletét jelöli meg célpontként.
Szóval, megtámadva a saját vesszőparipámat, szeretném újra feltenni a kérdést.
Miért is jó az ukránoknak, ha kizárólag az Azovi tengeri irányra összpontosítanak?
A választ persze felmondtam jómagam is, ezerszer.
Clausewitz, a Schwerpunkt, a Nagy Tavaszi Ellentámadás győzelemelmélete, Ukrajna egyetlen reménye egy stratégiai győzelemre, ha az orosz frontot kettévágva az Azovi tengerig kijutva lehetetlen helyzetbe hozza az oroszokat. Minden más irány stratégiai zsákutcába vezet. Stb.
Mindez persze csak akkor igaz, hogy ha elfogadjuk, hogy úgy Ukrajna, mint a Nyugat valódi célja ebben a háborúban a nyilvánosan deklarált cél. Az elfoglalt ukrán területek teljes felszabadítása, Oroszország meggyengítésé olyan mértékben, hogy a jövőben ne jelenthessen fenyegetést a szomszédai számára stb.
De mi van, ha ez a cél csupán az optimista forgatókönyv és van a pakliban egy pesszimista, meg egy legvalószínűbb forgatókönyv is?
Ahogy azt annak idején a tiszti iskolán tanultuk.
A pesszimista forgatókönyvet tegyük most félre, mert arról a Szabad Világban nem szabad beszélni, és vessünk egy pillantást a legvalószínűbb forgatókönyvre.
Hogyan is néz ki ez a forgatókönyv?
Egy teljes ukrán győzelem nem lehetséges, és a háború legvalószínűbb kimenetele a koreai forgatókönyv lesz, a méla szláv léleknek megfelelő helyi folklorisztikus jellegzetességekkel. Ha tehát nem lesz teljes ukrán győzelem és a front félúton fog befagyni a katasztrofális és az ideális között, akkor hol legyen az a bizonyos “félút” egynegyed, és hol legyen háromnegyed? Hol lenne létfontosságú minél több területet elfoglalni az oroszoktól, illetve mik azok a területek, amikről le lehet mondani?
Nos, itt van az a pont, ahol az ukrán és az angolszász érdekek jelentős mértékben eltávolodnak egymástól.
Ukrajna szempontjából, még akkor is ha ezt nyíltan sohasem vállalnák, azokat az elvesztett területeket érdemes végleg feladni, ahol a lakosság reménytelenül orosz etnikumú, orosz nyelvű és/vagy oroszpárti. Durva általánosítással élve ez a Krímet és a délkeleti régiókat jelenti. Ezzel szemben létfontosságú lenne a határokat minél keletebbre tolni a front északi részén, a harkivi oblaszt térségében.
Az angolszász tengeri hatalmak szempontjából azonban pont ezeket a déli, délkeleti területeket kéne visszafoglalni ahhoz, hogy a legnagyobb kárt okozzák Oroszország tengeri nagystratégiájának. A nyugati tengeri hatalmak ugyanis pontosan megértik azt, amit az európai kontinensen lakó elemzők nem tudnak vagy nem akarnak megérteni. Az ukrán háborúk összes kudarca ellenére Oroszország számottevő stratégiai előnyre tett szert a tengereken a Krím annektálásával, az Azovi-tenger orosz beltengerré tételével és az ukrán flotta felszámolásával.
A NATO, illetve a kollektív Nyugat vezető hatalmai tengeri hatalmak. Számukra a kérdés, hogy a befagyott front Bahmuttól száz kilométerrel keletre vagy nyugatra fog húzódni, olyan probléma, ami szilárdan a lőtéri kutya hatáskörébe tartozik. A Kercsi-szoros tizenöt kilométere, a szevasztopoli hadikikötő birtokviszonyai és talán a Dnyeper torkolata sokkal fontosabbak számukra, mint az oroszok által megszállt ingatlan egésze.
Mikor ezt az érdekellentétet megértjük, akkor hirtelen a Nagy Tavaszi Ellentámadás egy sor anomáliája a helyére kerül:
- Ukrajna nem félénkségből vagy határozatlanságból nem vetett be június elején teljes dandárokat a zaporozsijei fronton, hanem azért, mert nem akarták az új ukrán hadsereg színe-virágát olyan célokért feláldozni, amik nem nekik, hanem a szövetségeseiknek fontosak. A június első napjaiban végrehajtott korlátozott erőfeszítés azt a célt szolgálta, hogy bebizonyítsa a szövetségeseinek, hogy az azovi áttörés reménytelen, és hogy áldásukat kapja ott és úgy bevetni az új sereget, ahogy azt Ukrajna saját érdekei diktálják.
- Ukrajna nem dacból vagy PR megfontolásokból irányított át az azovi áttörésre felépített egységeket a front északi szakaszaira, hanem azért mert ott akart sikereket elérni ahol nekik fontos, és nem ott ahol a szövetségeseinek.
- Az sem véletlen, hogy igen ritkán hallottunk arról, hogy a Storm Shadow-t és a többi “különleges” nyugati eszközt a Nyugatot érdeklő frontszakaszokon kívül vettették volna be. Megerősített orosz vezetéspontok és lőszerdepók akadnak szép számmal a front északi részén is. Ennek ellenére a sajtóból szinte kizárólag olyan csapásokról értesülünk, amikre a déli frontszakaszon került sor.
A néhány nappal ezelőtti, a lengyel-ukrán határ közelben létrejött találkozó a nyugati és az ukrán katonai vezetők között Ukrajna kapitulációjával végződött. Egy több hónapos szkanderparti végen Ukrajna végül kénytelen volt beadni a derekát és magáévá tenni a legfontosabb szövetségesei, a nyugati tengeri hatalmak prioritásait.
Ha a Nagy Korántsemtavaszi Ellentámadás összes célja megvalósul, akkor a Nyugatnak sikerülni fog elvágni Oroszországot a Fekete-tengertől és ezzel évszázadokkal vetni vissza az orosz nagystratégiát, Ukrajna pedig kap egy több milliós orosz etnikumú és/vagy orosz ajkú és/vagy Oroszországhoz lojális kisebbséget.
A jelenlegi háború egyik nagy iróniája, hogy nincs szükség az orosz atomfegyverekre ahhoz, hogy egy totális ukrán győzelem éppen olyan destruktív legyen az ukrán állam jövője szempontjából, mint egy totális ukrán vereség.
A háború másik nagy iróniája, hogy ez az ukrán győzelem egyetlen formája, amiben Ukrajna tengeri hatalom patrónusai igazán érdekeltek.
