Mikor és hogyan kezdtek a zsidók imádkozni a Siratófalnál? A Zsido.com cikkéből most kiderül!
Azt mondja a midrás, hogy az Isteni Jelenlét soha nem hagyta el a nyugati falat. Ám a bölcseink által említett nyugati fal nem azonos a ma Nyugati Falként is ismert Siratófallal. Hogy vált a heródesi Szentély nyugati támfala a zsidóság legfontosabb nemzeti-vallásos jelképévé?
A mai Siratófal a Heródes által kibővített és felújított Templom-hegy négy hatalmas támfalának egyike.
„Aki nem látta Heródes Templomát, az nem látott még gyönyörű épületet”
– mondja a Talmud (Bává Bátrá 4a), ám ez a szépség mind odaveszett, amikor a rómaiak a polgári időszámítás szerint 70-ben lerombolták és felégették a Szentélyt. Amikor bölcseink a fenti idézetben a nyugati falat említették, a támfalakon mellett valószínűleg még láthatóak voltak a Szentély falainak maradványai is. A nyugati fal volt a legközelebb a Szentek Szentjéhez, és csodás túlélése valószínűleg megerősítette a hely szentségébe vetett hitet. Ezeket a romokat feltehetően legkésőbb a VII. század végéig teljesen megsemmisítették, amikor a nem sokkal korábban érkezett muszlimok felépítették a Sziklamecsetet.
Maradtak tehát a külső támfalak: a nyugatin kívül a déli és a keleti támfal is fennmaradt Heródes nagyszabású építkezéséből, egyedül az északi semmisült meg teljesen. A déli és a keleti falat beépítették az Óváros falaiba. A befalazott Aranykapu, más néven a Kegyelem kapuja (Sáár Háráchámim), melyen keresztül a Messiás bevonul majd a városba, a keleti támfalban található.
Az évszázadok során számos utazó járt a szent városban, és több leírást is ismerünk. A korai írásos emlékek, melyek némelyike a bizánci kor elejére megy vissza, nem említik, hogy mindenképpen a nyugati falhoz jártak volna imádkozni. A 333-ban a Szentföldre látogató „bordeaux-i zarándok” szerint a zsidók évente egyszer (valószínűleg tisá beávkor) felmentek a Templom-hegyre
„és sírtak és gyászoltak az egyetlen, a Szentélyükből megmaradt kő fölött és felkenték olajjal”.
Talán a világ alapkövéről van szó, mely ma a Sziklamecsetben található?
Nem tudjuk, mindenesetre részben háláchikus okokból, részben a Jeruzsálemben parancsoló nem-zsidó uralkodók ellenvetései folytán a zsidók nem jártak már fel a hegyre, -csupán a környező területekre látogattak.
A kairói geniza egy XI. századi kézirata a nyugati falnak a Szentek Szentjéhez legközelebb eső szakaszát említi (ez a Siratófaltól északabbra található), a XII. századi Tudelai Binjámin pedig ugyan a nyugati falról beszél, mint az imádkozás helyszínéről, ám szerinte ezen a falon van a Kegyelem Kapuja, ami, mint fentebb láttuk, a keleti oldalon helyezkedik el. A korszakban ráadásul a zsidóknak tilos volt belépniük a városba, így aztán valószínűtlen, hogy tényleg látott a mai Siratófalnál imádkozó zsidókat.
A leírásokból és a fal különféle szakaszaira karcolt feliratokból (ez bevett gyakorlat volt akkoriban) kitűnik, hogy a következő évszázadokban a zsidók a három megmaradt támfal mindegyikénél imádkoztak, ott, ahova éppen el tudtak jutni. Csupán a XVII. századtól kezdtek ragaszkodni a nyugati falhoz, először csak egy-egy ember, majd szervezett csoportok is imádkoztak ott. A nyilvános imák kezdetben tisá beávhoz kapcsolódtak, később rendszeresen tartottak ott istentiszteletet, és kialakult az általánosan elfogadott imahely. Ennek két oka van.
Az egyik az, hogy bölcseink a „nyugati falat” említik az Isteni Jelenlét állandó nyughelyeként, és a mai nyugati fal még mindig az egykori Szentek Szentjéhez legközelebb eső rész, a másik, prózaibb ok pedig az, hogy a XV. század közepén a zsidók a Cion-hegyről a mai zsidónegyedbe települtek át, így a nyugati fal vált a legkönnyebben megközelíthető szakasszá.
Egy XVI. századi földrengés nyomán a fal további szakaszai is láthatóvá váltak, ekkor alakult ki a ma imádkozásra használt tér nagy része. Valószínűleg ekkortól számítható az a hozzáállás, miszerint a megmaradt támfalak közül csupán ez hordoz szentséget.
Fentebb említettük, hogy évszázadokon át szokás volt a kövekre neveket és egyéb feliratokat karcolni. Ezt az angolok tiltották be a XX. század elején, amikor egyébként már szokás volt cédulákat is elhelyezni az ősi kövek között. A változások közé tartozik az utóbbi évszázadban az is, hogy az oszmán korszakban még megengedett volt a vegyes imádkozás, ma azonban az ortodox rabbinátus felügyelete alatt ez szigorúan tilos. A falnak nem szokás hátat fordítani, inkább hátrálva hagyjuk el a közvetlen környezetét.
